Egy jó darab után mindig azt érzem, jobb, értékesebb, okosabb lettem. Mint valami ritka kincs birtokosa és úgy lopom haza a hirtelen ölembe pottyant csecsebecsét, mintha nem is lennék rá érdemes és attól félnék, valaki visszaveszi tőlem. Ha egyszer képes leszek leírni, megfogalmazni, mit adott nekem a Vidor 2002 óta, milyen fantasztikus darabokat láttam, mennyire közel kerültem ahhoz, amit színházcsinálásnak neveznek, annak kultúr-alkímiának, amit már ókori görög is az istenek adományának tartottak, akkor valóban újságírónak nevezhetem magam. A jól életre keltett szövegek, a hiteles színészek, a 2-3 órákba szűkített csoda minden egyes alkalommal beavatás, amely talán még az én szövegkezelésemre, gondolataimra is mesterfokon hatnak.

A színház Mr. Keating felfogásában, hit kérdése. Hit abban, hogy a pénzen, munkán, színházgyárakon túl van valami, amit érdemes megőrizni, időről-időre színpadra állítani, hümmögni, hüppögni, lázadozni rajta, vagy érte. A színház szenvedély, szerelem, mese, anyám meséje, apám öröksége, Szták tanár úr ajándéka.

A XI. Vidor színházi versenyprogramjából ugyanakkor idén csak kevés kincset hoztam haza. Keveset, mert a  csodák elmaradtak. Meglehet, hogy az elmúlt 10 Vidor év magasra helyezett mércéje, vagy a 35 fölötti lét (Marcus Aurelius szerint 40 éves koráig mindent megél az ember) csoda mentessége, esetleg a köröttünk ólálkodó bizonytalanság teszi, alig ragadott bármi, vagy bárki magával.

Évek óta mondom, a magyar színházművészet bajban van. Évek óta állítom, minden belterjes, minden féllábú, nincsenek nagy ötletek, műfajmegújítások, nincsenek nagy áttörések, pofonok, hisztik és lázadások. Mindenki teszi a dolgát, futószalagon jönnek a darabok, színészek, rendezők. A fesztivál furcsára sikerült, amolyan nyárutós, lassú, lusta munkára hangolódára, szövegösszemondásra. Csak nagy ritkán kaptam önfeledt, ujjongó, lánglelkű ajándékot. Ha valaki azt kérdezi mit is vártam, akkor egy cikket ajánlanék a figyelmébe, amely hosszasan elemzi mi történik a belgrádi Atelje 212-ben...  

( http://nol.hu/lap/hetvege/20120721-lazongo_irok_es_muveszek )

Ám mielőtt végképp leírnám a töppedt költségvetésből megvalósított 2012-es Vidort, azt kell mondjam az idei évről is loptam némi kincset haza. Mindenek felett Székely Csaba Bányavirágjára gondolok, amely  Pinceszínház előadásban lett a zsűri szerint is a legjobb kamaradarab.

Valahol Erdélyben járunk. Egy apró faluban. A legfontosabb munkahely, - a bánya- bezárt. Aki tehette a városba költözött. Talán Udvarhelyre. Talán Csíkszeredára. Aki maradt az a csehovi démonokkal küzd. Lélekben szakállas, vágytól terhes alkoholisták ténferegnek előttünk. A férjes szomszédasszony a főhősbe szerelmes,a  főhőst (Kaszás Gergő)  a miniszoknyában parádézó féltestvére izgatja. A lány meg az orvossal cicázik. Persze mindez csak a felszín: a testek, hormonok világa. Pedig rendes emberek ők, hagyományt őriznek, magyarságot, és génekbe zárt átkot is. Népviseletbe bújnak ha jön a közszolgálati Duna, de nem kamerát szeretnének, hanem valami a csodát, ami megoldást jelentne. Ám miközben tespedten várják a  soha meg nem érkezőt, God-ot, a megváltást, gúzsba kötve ülnek és egyfolytában alkoholba fojtják a bánatuk, a semmivel flörtölnek. Folyik le a torkokon a székely kerítésszaggató, isszák a mérget, a bánatot, a tehetetlenséget. A három gyerekes orvos (Széles László) éppúgy szenved és senyved, mint a kívánatos széplány (Bozó Andrea), a kompótban utazó, időtlen idők óta titkon szerelmes "wife next door" (Vándor Éva), vagy éppen a feleség, állandóan vigyorgó, földig alázott, öngyilkosságba menekülő ura (Tóth József). Csaba királyfi népe, a Hargita népe így masírozik bele a lidércfénytől pislákoló, nagy magyar mocsárba, megy, folyik bele az életük ebbe a halálra ítélt ingoványba. És   az a darab érdeme, hogy felébreszti az empátiát, ettől pedig nemcsak könnyekig hatódik az érzékenyebb lelkű, hanem kiszakítja belőle a legerősebb Mitleid-ot. Együttérzést, amely beindítja flow-t, libabőrössé változtatja a testet.  Iván (a főhős) mi vagyunk, ahogy ülünk a nehéz, esőtlen nyártól, torzuló demokráciától forró katlanban, majd ránk rogy a székely házikó szűkre méretezett díszlete. A karzatról nincs fotó, nincs felvétel, ha át akarod élni itt kell lenned ebben a házban, ezt a pálinkát kell innod, ezzel a morfinnal kell macskát, embert ölni. Élned, halnod... Nincs Nyugat, nincs nagyvilági egérút. Itt kell leépülni és elsüllyedni. A Kaszás-Széles páros valami olyasmit művel a sötét székely balladával, ami csak a legnagyobbak jutalomjátéka. Kötelező darab.

Ami még szóra érdemes, - még ha nem is ilyen lélekrázó színvonalon- de voltak bátrak, akik komolyan vették, hogy színháznak eszméket kell sugározni, leleplezni és oldani a roppant feszültséget Hunniában ezért köszönet a Puccs, a Lefitymálva, a Kaisers TV, Ungarn és nagy duzzogva a Virágos Magyarország című darabért is. Ez utóbbi azonban számomra annyi gyermeteg, olyan kiforratlan, és olyan borzasztóan anti-operett (a színészek éneklése skandalum), hogy már-már azon morfondírozom, hogy nem is írok róla egy szót sem. Pedig ötletnek, fricskának, görbe tükörnek jó lenne, csak éppen úgy tűnik nem több egy középiskolás, amatőr társulat előadásánál. Ónodi Esztert, istenemre megsajnáltam  a végére, ahogy a műfajjal, ezekkel a bugyuta műdalokkal küzdött, reménytelenül... Jászai Mari díjas színésznő, egy rosszul kiválasztott szerepben. Kovács, rendező úr! Lelke rajta...

Vidor. Mintha Róma, Hispániába, Panniónába, Júdeába költözne, egy hétre. Mintha. Ha kidobnának a Móricz Zsigmond Színház ablakán, a réseken visszakúszva, a csillárra mászva nézném végig a válogatást. Doktor úr! Lehetőleg már most készítse a jövő évi adagomat, intravénásan...

A Vidor attól fantasztikus, hogy minden évben megtanít újra nevetni, megtanít hinni, felébreszt ebből a hosszú keserves, provinciális álomból, amit mi itt életnek nevezünk. Jó és kevésbé izgalmas színházi előadások, zenék, produkciók, beszélgetések váltják egymást és ezen tarka-barka cigányszoknyán egyszer csak felsejlenek a vágyaink, a titkos reményeink, melyeket semmilyen vegyszerrel nem lehet kiirtani.

Az élet nem több lottónál. Az élet döbbenetes, elemi erejű szerencsejáték és éppen ezért  a Vidor alatt annyira, de annyira szeretném megölelni a szerencsét, szerelmet, gazdagságot, boldogságot, örök életet szomjazó, fonnyadt világot és a fülébe súgni: higgy...

Van egy hét itt Nyíregyházán. Van egy hét a nyár végén, amikor összekacsintunk, amikor nagyvonalúan álljuk a cehet, hogy bárki, akárki velünk mulasson a Kossuth szobornál, a Vidor kocsmában, a zöld tereken, a meztelen, fürdőző Gráciák mellett, akik talán éppen buliba, pasihoz készülnek. Jajj, de szeretnék egy üveg Furminttal végigvezetni minden távolba szakadt ismerősömet a legszűkebb sikátorokon, a legtágasabb tereken és közben sztorizni, hogy barátaim, nekem az elmúlt 10 év ebben a városban - ebben a 7. legnagyobb, mégis apró városban, ahol az emberek a tyúkokkal kelnek és fekszenek, ahol a tirpák lányok magasan hordják az orruk, (éppen ezért tegyük fel tuzsériakkal, nyírbátoriakkal kell iszogatni) de ettől még a legszebbek, a legkívánatosabbak ezen a bolygón - minden de minden megadatott már, amit csak elképzelni lehet. Olyan boldogságcsúcsokon jártam, olyan közel a mennyországhoz, kihívóan mosolygó lányangyalokhoz, akik pihe puha ágyakba csábítottak, olyan örömbolygókon, melyek mint az a Halley-üstökös csak 80 vagy még annál is több évente kerülnek emberi szív közelébe, hogy arról boldog nagyapaként is csak suttogva merek majd beszélni.

(Persze furcsa belátni, nem Periklész, Marcus Aurelius de még csak nem is szegény Dózsa György reinkarnációja vagyok, hanem Háry Jánosé...)

Kérem és állítom, érdemes idejönni, lefeküdni a földre és meghallgatni a  világ szívének finom dobbanását a Vidor idején. Lehet majd azt mondják az okosok, csak a mélynyomók dübbennek, de én hiszem és tudom Gaia szíve az...

Ez a  város az én életem, az elmúlt 17 évem díszes csomagolópapírja. Itt vagyok benne, mint az Arany Parmen vagy éppen Jonagold almában a barna szemű mag: itt alszom édesdeden az ölében. Együtt örülök a sikereinek és együtt sírok vele, ha éppen eljön a szomorúság ideje. Hadd mondjam el, ezen a nyáron alig lehetett magyar szót hallani a fürdőben (https://www.youtube.com/watch?v=zlR5lEE66NY), az Állatparkban, mert annyian fedezték fel ismét külhonból, amit már Krúdy is tudott, hogy van ennek a helynek, ennek a mocsárra, hitből és homokból épült városnak valami ősi ereje, ami feltölti a lelket, hitet, energiát sugároz, de mégis megnyugtat.

Ha a város él, ez a blog sem halott. A szökőkutakban a nyírségi tündérek kótaji vize csobog. A hársfák alatt csókok és dalnokok. Nem még, nem ért véget a nyíregyházi romantika. Nincs még itt az ideje. Még csak most kezdődik el. Függöny fel: vigyorogj Vidor!!!

Ülnek a tenger partján. Ülnek a homokban. Talppal a tengernek. Ülnek és várják a nagy halat. Várják, hogy a tenger egyszer csak azt mondja: ti nyertetek, lökök nektek valamit enni, valami fogravalót, mert különben eleszitek tőlem a partot is. Ellopjátok a hullámokról a tarajt, halról a pikkelyt, remeterákoktól az elhagyatott csigaházat...

Ilyen a tenger. Nem bírja nézni a sok szerencsétlen fonnyadt, beteges pillantású csonthalmazat, akiket egykor pontosan Ő vetett ki partra. Ki az anyjának, akkor dölyfösen hátat mutatott, az most mégis idejön kunyerálni, kuncsorogni. Idejönnek, nagyokat mozog a kékes-zöld ádámcsutkájuk. Mindnek követ kötnék a lábára. Mindnek. A tenger mégis szelíd, inkább megfordítja az áramlást, így óvja kincseit, a sellőket. Megfordítja az áramlást. Majd szánalomból egy nagy, büdös, kocsonyás medúzatetemet böffent a partra. Az egykor oly finnyás emberszabásúak, egymást gáncsolva vetik rá magukat...

Rosszkedvű Wall-street, frusztrált frankfurti börze, légvédelmi ütegekkel Olimpiára készülődő London, Apagyon meg eső kellene. A napraforgó bágyadtan kókad, sárga feje nagyot sóhajt. De valaki jön, valaki neszel, hajtja az ágakat, érdeklődve bámul, jön a nagy, sötét erdő felől. Valaki pedig éppen megy, még egyszer visszanéz, majd nesztelenül zárja be az ajtót maga mögött. Egy kutya talán vakkant, macskák sírnak fájdalmasan a forró bádogtetőkön.

Lassan megtanulhatnál kávét főzni! Korán kelni, mint a rendes emberek. A kerámialap 6-os fokozatán kivárni, míg a kotyogó, lassan átengedi az izmosra pumpált vizet, az Espresso Milano Style-on. Lassan megtanulhatnád, hogy miért fontos az az átkozott crema, ami ezeddig a legnagyobb igyekezet ellenére is szublimál, mire lekotyog az áldva átkozott szurok. Pedig barristának születtem, ezt azóta érzem, hogy beleszagoltam a spóron duzzogó, alumínium kotyogósba nagyanyámnál...

Valaki egy gitárt penget. Énekel. Millió kérdést intéz hozzám. Nekem ettől írnom kell. Írni, hogy a hűvösre vált időben nagy felhő fregattok úsztak Rzeszowban a Rynek felett. A Zywiec Porter is olyan mint a kv. Mondom van rajta szép ujjnyi crema, az íze pedig gyümölcsösen savanykás. Jajj de fura, amikor visszamész oda, ahol minden elkezdődött. Képzeletben. Lehunyt szemmel. Ahol egykor voltál valaki. Ahol szerettek, ahol úgy érezted. Öt éve, tíz éve, száz és ezer éve. Ahol tavaszi mohikán, fülesbagoly és elismert lepedőakrobata.

Emlékszem, milyen kellemesen lehűlt a levegő a forró nyári napok után, amikor az angyalt költöztettük a Deák Ferenc utcáról. Felmondott a mediterránemunak, mert rájött télen nem elég holmi szerelem, az sem baj, ha egy kályha is ontja a meleget nemcsak a könnyű ígéretek... Bepakoltuk a cuccait. A lakás hűvös volt és semmi, de semmi, így ahogy mondom, semmi otthonosság nem lakott bene. A gépek sem zümmögtek, mint édesanyámnál. Az angyal hátrahagyott mindent. Sokáig tervezte. Sokáig készült. Menni akart, menekülni a hideg, reménytelen nihil elől.

Második kép. Diótörő Debrecen. Egy pohár édes szamorodni. Nézel ki az ablakon. Minden mese. Hóesés. Nagy idő. Mondom minden mese. A rózsaszín, hűvös, selymet idéző ágyneműhuzat a testeken. Egy Vidor fesztivál: minden felvonásban választ akartam kapni az azóta semmivé foszlott, bugyuta kérdéseimre... Az egerek fosztogatni kezdik a karácsonyfa mézeskalács-kincseit. De nem sokáig garázdálkodhatnak, mert érkezik a megelevenedett diótörő és megvédi a karácsonyfát. Bevonul a játékvárba...

Jé, hogy nekünk mennyi közös ismerősünk van! Lakhatnánk is együtt. Jajj, nem akarok én szemtelen lenni. Közös érdeklődés, mozi, színház, kéz a kézben, ajak, az ajkakon. Ne szemérmeskedj, oda is jut  a csókokból! Amit átéltünk közösen, azt a sokat, azt a mindent, azt az életet, azt majd előhívatom. Lesz egy kis album. Becsöngetek. Ha nem nyitod ki az ajtót, majd a kilincsre akasztom. Ha kertes házban laknál, bedobom a kertbe. Apró hangyák hordják be a házba. Apró hangyák, leteszik nehéz, súlyos, megkopott terhüket az ágyad elé. Ennyi. Ebből a  filmből nem lehet csak kilépni, megszökni. Fel lehet mondani, ki lehet szállni. De valahogy nincs menekvés, mindaddig, amíg a demencia édes szivacsa le nem törli az emlékezet nagy zöld tábláit.

Ezt tudja Morricone. Ezt tudja minden dallamban. Ezt a terhet, ezt a lélek- és szívszaggató terhet édessé tenni. Elmagyarázni, hogy figyelj, nem kell ebbe belehalni, mert attól vagy ilyen, attól vagy remek, hogy képes voltál felállni a veszteségek után. Képes voltál újra összeszedegetni azt a milliónyi kis apró építőkockát, amitől ismét kiállhattál a világ elé. Chris Botti fújja. Yo-Yo Ma húzza. A Cinema paradiso legszebb, de egyben legszomorúbb szerelmes dalát. A képlet már annyira gyönyörű, annyira bőröm alatt lopakodó, hogy nő a gombóc abban a fránya, egyre vénebb, egyre többet próbáltabb, de még egyáltalán nem érzéketlen torokban.

Chan-wook Park, Kim-ki Duk, Jee-woon Kim. Három a  koreai. Három alak jön a távol kelet felől. Jönnek szép lassan beköltöznek a lakásomba. Beteszik kincseiket a szekrényembe. DVD filmeket a polcokra. Esznek a konyhámban. És értetlenkedve nézik, mit keresek én itt, az ő világukban. Mondom: tudják, amióta végtörlesztettem tényleg nem vagyok itthon. Nem én lakom itt, nem én énekelek a kádban és nem én fogom meg az a rigót. De furcsa, mert én veszekszem azóta a senkire és semmire tekintettel nem lévő szomszédokra, írok panaszos leveleket és fizetek számlákat, melyeket nem én mulattam el.

Ám amikor lefekszem, már nem vagyok egyedül. Hiába mesélek, papolok itt a nem múló régi sütemények ízéről. Hiába írom meg, ami régóta fáj, de attól én az új életem pizsamáját húzom fel, amikor aludni térek. Mert már nem akarok olyanokról álmodni, akik nem voltak elég kitartóak, nem akarok epizodistákkal flörtölni, nem akarok régi sebeket tépkedni. Nem akarok fájni, égni, szenvedni, egy vélt vagy éppen nagyon is valós purgatóriumban tisztulgatni. Mert élni, ébredni akarok. Bacalov-ot szeretnék hallgatni. De nem is akárhogy. Amikor Párizsban jártam, vettem egy adaptert, amit bármilyen zenelejátszóba be lehet dugni és így  két füles is ráköthető. Így szeretném az Il postinót hallgatni. Közösen. Test a test mellett. Kéz a kézben. Egy tavaszi dombon. Pitypangtornyok tövében. És közöset álmodni...   

Furcsa ez. Amikor küzdesz, amikor fennhangon hirdeted, hogy segítenél megváltani a világot, akkor  a világ egyszerűen faképnél hagy. Hosszú, hideg telet küld rád. Eltemet. Nyakig állsz a  homokban magatehetetlenül. Aztán, amikor már lemondasz az egészről. Grálról, hitről, megváltásról, akkor egyszer csak eléd áll az isten angyala és kérdőre von: barátocskám miért nem voltál elég kitartó? Elég erős..?

De hisz már be is kellene fejezni. Vagy most kezdeni el. A hosszú semmirekellő bevezetés után, valami tisztát, igazat. Megidézni a Stadion utcát, a sárgás kandelábereket. Elmondani, milyen a Kodály Zoltán utca dombján felféle, majd a sikátoron ki a Sóstóira. Hóesésben, amikor olyan csönd van a világban, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani...

Vége az első felvonásnak...

Miközben a hőség kellős közepén raktam tüzet egy kőhajitásnyira Tiszától, eszembe jutott egy május végi kaland Tokajban. S mielőtt belekezdenék, egy picit ápolom még a kétségeimet, apróbb kitérőkkel. Mert egyszerűen rettegek attól, hogy az a néhány meg nem írt éjjelen kívül tulajdonképpen nem vagyok több. Nincs kiábrándítóbb, mint néhány lázadó éjjel után, ülni egyedül egy csillagfényes éjszakán és belátni, semmi kis, vidéki lufi vagyok, ami a hosszú nyaraktól lassan, lágyan, impotens módon leereszt.

Nosztalgiáról

A nosztalgiáról néhány napja azt írtam, tiszta pornó. Nem több mint a megszépített múltból ollózott, propagandafilm: a tegnap kevésbé volt nehéz, rossz szájízű és beteges. A nosztalgia persze önvédelem, füllentett (pszeudo)megváltás is, mert a szeánsz során erősebbek, szebbek, okosabbak leszünk. Ám a nosztalgia lelke félelem. Félelem attól, hogy nem lesz jobb a tegnapnál, nem leszel több attól az embertől, aki a mátészalkai művelődési házban kétszer is, az 1992-es ki mit tud? válogatáson, meg egy középiskolai tehetségkutatón is a mennyországban érezte magát...

Benne lenni nyakig...

Most már persze inkább a házasságokról kellene írni. Nem nőkről, hanem anyákról, akiket ha elhanyagolnak, parlagon hagynak, megaláznak  úgy néznek ám az el nem kötelezett férfiakra, mint kiéhezz nagymacskák a szavannán békésen legelésző antilopokra. El kell kapni, bele kell harapni, meg kell ragadni, fe kell falni...  

Fura, amikor körötted, már mindeni házas, elkötelezett, megfontolt és persze átkozottul belefáradt a hétköznapokba, frusztrált és válásra készülő, akkor szinte elvárásként jelentkezik, hogy fejest ugorj a konvenciók fekete és forró szurokjába.

Az elkötelezettek a cél érdekében ellenállhatatlan lépvesszővel csalogatnak. Hozzák a fodros combú, cuki gügyögő porontyokat. A szőke, nagy szemű, csak eleinte félénk lányokat, a kiskopasz pucásokat, hozzák a karon ülő angyalokat, akiknek elég az ajkukat bekenni jégkrémmel, hogy azt higgyék ez már a mennyország.

Nincs más lehetőség, még egy hideg sör a hűtőből. Kint a teraszon összemosódik panaszos szülő litániája és a lövöldöző gyerekzsivaj. A sör hideg. Mögéd lopódzik valaki. A Valaki. Akinek az érintésétől is. Aki nem bánná. Bújik. Súg. Leizzadsz. Magyaráz. Tudod. A babázás nem csak a kiváltságosok játéka. Mondom a sör hideg, mint a gondolat. Olyan ésszerű, olyan banálisan egyértelmű. Közhely. Ekkor nagyot fortyan a vaddisznópörkölt. Látod, még ő sem szeret magában lenni...

A főiskolás barátok. A léhák. Hosszú autókkal, és szigorú sváb nejekkel jönnek. A gyerekek mellett szeretetéhes kiskutyák. A barátok, akik most már inkább szülők és idegenek hajtogatják a gyerekágyat, a kutyapelenkát. Tápszerekről, nőgyógyászokról, meg oltásokról folyik a felelősségteljes párbeszéd. Nem osztanak lapot. Kortyolom a sört. Outsider, stranger vagyok. Legszívesebben félrehúznám ás megkérdezném a szobatárs komát, te vazze ugye neked is megvolt a "celofános" Hédike '98-ban?

A poénból csak egy kéjes mosoly marad az orrom alatt. A tuzséri almapálinkát kiveszem a mélyhűtőből. Szorítom, nem ártott neki. Nem fényérzékeny. Nem hunyorog, mint jómagam, amikor látom, hogy a kutya, a kellék, a gyerekágy, a gyermekneveléstől ideggyenge nej éppen kiszorít a világomból. Vagy inkább belekényszerít az ő világába? Abba a világba, amiről nekem eddig legfeljebb csak elképzeléseim voltak. Harminc fölött valóban pelenkaszagúvá és tv- sorozat függővé válik a világ???  

Végig azon morfondírozol, van-e különutas játék, megoldás. Problémamegoldás. Kikerülni a gyermekcsinálás, 9 hónapig várakozás, izgulás, aztán nem alvás, felelősségtudat plántálás, lassú halál, másnak (gyerekemnek) élek átkozottan savas, húsodat, izmaidat maró közegét.

Kellene egy jó szolgáltatás. Mondjuk lehessen társat, pulyát egyszerűen rendelni a neten! 120 hónapos áru-visszaküldési lehetőséggel. Tessék elképzelni! Netes katalógus. Kellemes tanácsadó, aki a leány-,legénylakáson megjelenik, aztán rendelés, bankkártyás fizetés. Ha mégsem válna be a feleség, túl sokat sír, agresszív gyerek, akkor visszaküldeni a gyártónak, forgalmazónak. 

Itt tartok, képzeletben rendelek, ebben a pillanatban négykézláb, bekúszik a  képbe az egyik rokon, jajjmegkellennniolyanédi kisfa. Néz rám a linóról. Néz rám azzal a fura, kispulya alien-tekinttel. Nagy fej, hatalmas szem, aránytalan test. Leonardo hangosan röhögne. Esetlen, a tappancsán nyoma sincs még a hajlatnak. Néz és mosolyog azzal  két hófehér fogával, meg a rózsaszín ínyével. Hát ki vagyok én, aki megszakíthatom a  sort? Hát ki vagyok én, hogy ki akarok maradni ebből a nagyszerű papás-mamás, babás játékból? Ez van ebben a mosolyban. Kódoltan műsorszórás. Ez a nehéz és kellemetlen kérdés.

A premisszák igazsága és a végkövetkeztetés

Rekken a nyár. A rigók a kertben fiókának gyűjtik a rovart. Nekünk fütyülnek: Csináljatok sok gyereket!!!   

Ps: a na de hol van a tokaji kaland?