Ha már nem vagy trendi, divatos, akkor legalább legyél klasszikus - mondja apám nevetve. Aztán Luther Márton mondatát idézve - aki 20 évesen nem szép, 30 évesen nem erős, 40 évesen nem okos, 50 évesen nem gazdag, az tegyen le a reménységről - arról faggat hogy így 35 körül van-e már reális önképem. Mennyit érek? Hol járok az úton? Az úton, isten és a megváltás felé...
Úgy teszek, mintha költő volnék, ezért csak így felelek: ücsörgök egy kizöldült árokparton. Rohan el mellettem a város, az élet, rohannak el szerelmes emberek, kutyák, madarak. Elszáguldanak, eltűnnek, helyek, arcok, évek, én meg ülök azon az árokparton. Nem intek, nem köszönök, talán néha leírom az emlékeimet, mielőtt bekopog hozzám az utált német orvos, Dr. Alzheimer... Így szedem össze darabonként az életem. Talán van valaki Groningenben, Mountain Veiw-ban, Ökritófölpösön, Frankfurtban, Moszkvában, akit érdekel. Talán van, aki figyel rám. Lehet nem ismerem őket. Talán soha nem adatik meg, hogy a dombrádi naplementében még egy rozé fröccsel megkínáljam a "nyájas olvasókat". Talán soha nem írnak nekem egy sort sem, megmaradnak ismeretlennek, olvasónak. Nem fogom megtudni, hogy azért kattintanak olyan lelkesen, mert szeretnek, vagy éppen mert gyűlölnek.
Itt ezen a mindig zöld árokparton, valahol Nyíregyháza, Apagy és Nyírbátor háromszögében talán találkozhattok velem egy lassú vonaton, melynek meleg sárga fényszórója megsimogatja a félénken moccanó homokdombokat. A Nyírség kiváló rejtekhely, de félő, hogy nem ereszt. Magába szív, magához láncol. Csahos kutyává változtat. Csahos, rühes döggé...
Lidércfények felé megyek, bele az Ecsedi láp közepébe. Megtalálom a sárkányt. Megküzdök vele. Levágom a fejét, kivágom a szívét, a nyelvét. A pikkelyes bőréből páncél lesz, véréből koktél testnek, léleknek.
De az is lehet megkegyelmezek neki. Idomítom és a hátán lovagolok be Budapestre. Ülök a vörös sárkány hátán, zabla szájában, végigvonulunk az Andrássy úton. Lassan, mint a győztesek. A villasorból kiszaladnak az emberek, elképedve nézik ezt a kölyköt, aki mintha még mosolyogna is az orra alatt, ott annak a fertelmes sárkánynak a hátán. Bámulják, eleinte némán, lélegzetvisszafojtva, aztán ahogy az ámulat engedi zsinatolni kezdenek: zúg, morog a tömeg és tapsolni kezd. Orkánszerűen zúg a taps. Tapsolják ezt a bátori gyereket, aki végre egyszer ebben a semmi kis, porszem életben, ország, világ előtt bizonyít. Az ecsedi sárkány prüszköl, fújtat, nagyokat csap a farkával, de tűri a kölyköt. Így mennek fel a várba... Öltönyös elnökök jönnek sietve elé, paroláz velük. Félik vagy tisztelik? Egyre megy. A tv mutatja, az édesanyja, nagyanyja sír, de hála istennek nem őt siratják. Azt siratják, hogy a nagyapja nem láthatja. Ahogy a tv-ben, ahogy a hírekben.
Erről álmodom zöldülő árokparton. Átölelsz. Arról álmodom: átölelsz. Megmosod a maszatos arcom és azt ígéred, enyém lesz a pecsétgyűrű, amin Szent György a lándzsáját a sárkányba szúrja.
Fogy az idő, izmok és fogak lazulnak. Csak az álom tér vissza, az ember soha. A szárnyas sárkány hátán minden éjjel Hozzád repülnék...
