Ülnek a tenger partján. Ülnek a homokban. Talppal a tengernek. Ülnek és várják a nagy halat. Várják, hogy a tenger egyszer csak azt mondja: ti nyertetek, lökök nektek valamit enni, valami fogravalót, mert különben eleszitek tőlem a partot is. Ellopjátok a hullámokról a tarajt, halról a pikkelyt, remeterákoktól az elhagyatott csigaházat...

Ilyen a tenger. Nem bírja nézni a sok szerencsétlen fonnyadt, beteges pillantású csonthalmazat, akiket egykor pontosan Ő vetett ki partra. Ki az anyjának, akkor dölyfösen hátat mutatott, az most mégis idejön kunyerálni, kuncsorogni. Idejönnek, nagyokat mozog a kékes-zöld ádámcsutkájuk. Mindnek követ kötnék a lábára. Mindnek. A tenger mégis szelíd, inkább megfordítja az áramlást, így óvja kincseit, a sellőket. Megfordítja az áramlást. Majd szánalomból egy nagy, büdös, kocsonyás medúzatetemet böffent a partra. Az egykor oly finnyás emberszabásúak, egymást gáncsolva vetik rá magukat...