Voltál már ma ember, vagy csak parfümben fürdő állat maradtál? A szokásaid, gondjaid rabja maradsz? Lehajtod a fejed. Látom belegondoltál. Miért szégyelled, hogy csupán bogár maradtál, fáradt, kiégett bogár, akit a napfény szép lassan megöl, miután a higanylámpa betontövébe hullott.
Azt hiszem, mégis föl kellene kelni. Lassan elkortyolni egy jó erős kávét, lezuhanyozni, felvenni valami májusi szellőben száradt ruhát és elindulni. Bandukolni keresztül a városon, nem félni, vigyorogva menni, mert még messze a tél, de még az ősz íze is...
Néha azt érzem, hogy csak az él, aki sír meg nevet, a többi ember csak alszik, nem él, nem érez. Ha egyszer tanár lennék, akkor csak két osztályom lenne, a sírók meg a nevetők. Amikor belépnék a terembe akkor pedig együtt sírnék és együtt nevetnék velük. Időnként jól összekeverném őket, mint a kártyalapokat. Egy síró mellé egy nevetőt ültetnék, aztán biztatnám őket: na tegyétek a dolgotokat gyerekek!
Néhány napja még arról akartam írni, hogy a főiskolán egy tanársegéd szavazásra bocsátotta egy leendő szociálpedagógus álló csoportban, mi legyen azzal a diákkal, aki a maximális három helyett négy óráról is hiányzott. A válasz megdöbbentő lett. A minősített többség ebben a kritikus helyzetben nemhogy kiállt volna a srácért, egyenesen a földbe döngölték. A többség nem dobott mentövet a mindösszesen két kreditet érő tantárgynál. Nem mutatott közösen fityiszt ennek a pedagógiai ámokfutásnak. A tömeg jó szokásához híven bűnbakot keresett, megkapta és aztán jól meg is kövezte az áldozatot. Semmi könyörület, empátia. Nem kérdezték mi volt az oka, csak azzal érveltek, ha "ők" ott tudtak lenni, akkor az "illetőnek" is kötelessége lett volna. A tékozló fiút az atya egy nagy ostorral messzire üldözte, és most éhesen szalad a kertek alatt.
Miközben ebben a hűvöskés májusban azt bámulom, hogyan megy a Mennyországba a szentlélek Morriconét és Bacalov-ot hallgatok. Bacalov aláfestő zenéjére Sting mondja el Neruda egyik legnagyszerűbb szerelmes versét: mezítelen, akár tested...
Közben eszembe jut a nyírbátori Szabadság mozi. A nyakmeresztő első sorokból a cigány fiúk rácsodálkozása a filmvilágra. A moziterem szövet, fa és celluloid szaga... Eszembe jut annyi apró emlék, sárga borostyánban egy kisváros látképe. Apám mindig olaj és gépzsír szagot hozott a Csepelből, édesanyámat ellenben csokoládés piskóta illata lengte körül. Ám mégis imádtam apám köpenyeit szagolgatni. Jajj, azok az ABC-ék, az öreg néni az újságos pavilonban, aki csak kisokosnak szólította, amikor Kockást, Mozaikot és Hahohát kértem tőle. Ha tudná szegény, hogy néhány év múlva kiskamaszként merényletet is elkövettem ellene... Az volt a dolgom, hogy eltereljem a figyelmét, miközben az osztálytársaim elcsórták a kirakatba csipesszel akasztott Popcorn magazint. Hiába fizettem a kockásért, ugyanakkor bűnrészes is voltam, hiszen pontosan tudtam a többiek mire készülnek és asszisztáltam hozzá. Talán két poszter volt a jutalmam. Két olyan együttes plakátja, akikről addig egy szót sem hallottam: Spandau Ballet, meg a U2.
A srácokkal egyszer gumióvszert is csórtunk. Volt pénzünk, de baromira szégyelltük magunkat. Miközben az iskolába ballagtunk vissza kibontottuk. Irtó büdös és nyálkás volt a coton. Felfújtuk. Addig fújtuk, amíg ki nem pukkant és nevettünk, röhögtünk a bohó tavasszal.
Akkoriban még a telek is másak voltak. A református templomkert sárga kandeláberei bronzbevonatot kölcsönöztek a hótakarónak. A paplak előtt szánkózó gyerekek szalasztották meg a hosszú téli éjjelek mély csendjét. De hogy is lehetne egy olyan kisváros csöndes, ahol a templom előtt Tinódi bronzszobra álmatlanul, éjjel-nappal énekel. Túl a templomon pedig egy bronzszéken maga Kodály ül. Inge kigombolva. Zakója a szék háttámlájára dobva, kissé gyűrötten. Kezében papírok. Maga elé néz, gondolkodik és ma már tudom éppen a Háry Jánost dúdolja magában...
Tiszán innen, Dunán túl,
Túl a Tiszán kicsi kunyhó nyárfástul.
Mindig azon jár az szemem,
Oda vágyok az én szívem párostul.
Elvesznek a nyomok. Eltűnnek könyvtárak. Eltűnnek épületek, falak és téglák, melyek láttak engem futni, sírni, álmodni és csókolózni. Eltűnnek az emberek, akik szerették azt a kis barna hajú kölyköt.
Itt és most nem marad más hátra, mint meghívni vén cimborákat, hátha olvassák. Elhívni néhány "embert" a régiek közül, pálinka mellett alájuk adni az emlékezés sárga pej, csillagos homlokú, gyors járású, ficánka kis lovát és nézni milyen jól áll nekik a mese. Gyula, Gabi, Jani, Töki, Sipi, Petke, Vincze Zoltán Doktor Úr, Isu, Galamb de megnézném, ahogy üveges szemmel mesélitek hogyan csábítottuk el még a sziréneket is...
Háry János mászik elő a gardróbszekrényemből. Valami nagy mese. Valami mese, amit érlelek, hordozok, mint egy méhen kívüli terhességet, heresérvet. Itt viszem a mesém, az egyetlen kincsem, a lelkem még élő, donornak is alkalmas darabkáját. Itt viszek egy élő, lélegző téglát, amit szeretnék beilleszteni az emberiség legfontosabb alkotásába. A finomra darált lelkem viszem a két tenyeremben. Ezt a furcsa, de őszinte habarcsot, amit minden este gondosan megkavarok...
Néhány napja egy tigriskölyköt szorítottam a hónom alatt. Puha volt és bújós. Nyugodt és kiegyensúlyozott. Egy apró két napig látszó karmolás bizonyította, nem is akart tőlem elválni. Sokat gondolkodom azóta, vajon szerencsét hoz-e, ha valaki megsimogat egy kistigrist...
Háry János most leül mellém. Egy lóról mesél. Fehér ló fiáról. Itt mondja, bagó és pálinkaszag jön a szájából, de jó dohány és kajszibarack pálinka. Mosolygok. Nem így ismerem a mesét. A vén huszár cifrázza, színezi, ferdít, el keveset, hozzá annál inkább tesz. Miközben hallgatom arra gondolok, ha most Háry vért adna valami idegen országbéli betegnek, az meneten magyarul szólalna meg és töltött káposztát kérne, tejfellel, jó puha, fehér kenyérrel, esetleg borjúpörköltet nokedlivel, de legrosszabb esetben is pikáns lecsóra fájna a foga...
Lassan nyárba fordul a naptár. Oly sok dolgom lenne, de hárítok. Szó szerint Hárytok... A vén huszár visszamászik a szekrénybe, én ekkor emelem fel a fejem a klaviatúráról. A monitor majd kiégeti a csipás szemem. Éjjel van. A Bujtosi tó felett zizegő, pletykás csillagok. Csak magyarul tudok élni...
