Furcsa ez. Leülök a gép elé. Aztán egyszer csak a mosolygó világ elhervad. Este van ki-ki nyugalomba, mint egy frusztrált kisgyerek, aki az istenadta nap után, már csak a keserűt köhögi fel, a világ, sötét, szomorú hellyé változik legalább is itt a blogon. Life noir. Eltűnik a hit, az életszeretet, elpárolog az a gyermeki derű, amivel minden reggel nekivágok megváltani a világot, a saját és az összes, de valóban az összes ismerősöm lelkét. Tessék elhinni, napközben inkább vagyok Kálmánka (https://www.youtube.com/watch?v=3Q7Qk3PkKgU), mint a sötét oldallal cicázó keserű, pesszimista filozófus. Aztán néha, amikor visszaolvasom a blogom. Másnap. Harmadnap, akkor egyszerűen rádöbbenek, nem több bagolyköpetnél. Az talán felsejlik belőle, hogy mit ettem, talán az is, hogy volt idő, amikor jóllaktam és derűsen böffentettem egyet, de mégis, ami megmarad belőle az már csak, csont, szőr, toll emészthetetlen valóság.
A Vidor attól fantasztikus, hogy minden évben megtanít újra nevetni, megtanít hinni, felébreszt ebből a hosszú keserves, provinciális álomból, amit mi itt életnek nevezünk. Jó és kevésbé izgalmas színházi előadások, zenék, produkciók, beszélgetések váltják egymást és ezen tarka-barka cigányszoknyán egyszer csak felsejlenek a vágyaink, a titkos reményeink, melyeket semmilyen vegyszerrel nem lehet kiirtani.
Az élet nem több lottónál. Az élet döbbenetes, elemi erejű szerencsejáték és éppen ezért a Vidor alatt annyira, de annyira szeretném megölelni a szerencsét, szerelmet, gazdagságot, boldogságot, örök életet szomjazó, fonnyadt világot és a fülébe súgni: higgy...
Van egy hét itt Nyíregyházán. Van egy hét a nyár végén, amikor összekacsintunk, amikor nagyvonalúan álljuk a cehet, hogy bárki, akárki velünk mulasson a Kossuth szobornál, a Vidor kocsmában, a zöld tereken, a meztelen, fürdőző Gráciák mellett, akik talán éppen buliba, pasihoz készülnek. Jajj, de szeretnék egy üveg Furminttal végigvezetni minden távolba szakadt ismerősömet a legszűkebb sikátorokon, a legtágasabb tereken és közben sztorizni, hogy barátaim, nekem az elmúlt 10 év ebben a városban - ebben a 7. legnagyobb, mégis apró városban, ahol az emberek a tyúkokkal kelnek és fekszenek, ahol a tirpák lányok magasan hordják az orruk, (éppen ezért tegyük fel tuzsériakkal, nyírbátoriakkal kell iszogatni) de ettől még a legszebbek, a legkívánatosabbak ezen a bolygón - minden de minden megadatott már, amit csak elképzelni lehet. Olyan boldogságcsúcsokon jártam, olyan közel a mennyországhoz, kihívóan mosolygó lányangyalokhoz, akik pihe puha ágyakba csábítottak, olyan örömbolygókon, melyek mint az a Halley-üstökös csak 80 vagy még annál is több évente kerülnek emberi szív közelébe, hogy arról boldog nagyapaként is csak suttogva merek majd beszélni.
(Persze furcsa belátni, nem Periklész, Marcus Aurelius de még csak nem is szegény Dózsa György reinkarnációja vagyok, hanem Háry Jánosé...)
Kérem és állítom, érdemes idejönni, lefeküdni a földre és meghallgatni a világ szívének finom dobbanását a Vidor idején. Lehet majd azt mondják az okosok, csak a mélynyomók dübbennek, de én hiszem és tudom Gaia szíve az...
Ez a város az én életem, az elmúlt 17 évem díszes csomagolópapírja. Itt vagyok benne, mint az Arany Parmen vagy éppen Jonagold almában a barna szemű mag: itt alszom édesdeden az ölében. Együtt örülök a sikereinek és együtt sírok vele, ha éppen eljön a szomorúság ideje. Hadd mondjam el, ezen a nyáron alig lehetett magyar szót hallani a fürdőben (https://www.youtube.com/watch?v=zlR5lEE66NY), az Állatparkban, mert annyian fedezték fel ismét külhonból, amit már Krúdy is tudott, hogy van ennek a helynek, ennek a mocsárra, hitből és homokból épült városnak valami ősi ereje, ami feltölti a lelket, hitet, energiát sugároz, de mégis megnyugtat.
Ha a város él, ez a blog sem halott. A szökőkutakban a nyírségi tündérek kótaji vize csobog. A hársfák alatt csókok és dalnokok. Nem még, nem ért véget a nyíregyházi romantika. Nincs még itt az ideje. Még csak most kezdődik el. Függöny fel: vigyorogj Vidor!!!
