Rosszkedvű Wall-street, frusztrált frankfurti börze, légvédelmi ütegekkel Olimpiára készülődő London, Apagyon meg eső kellene. A napraforgó bágyadtan kókad, sárga feje nagyot sóhajt. De valaki jön, valaki neszel, hajtja az ágakat, érdeklődve bámul, jön a nagy, sötét erdő felől. Valaki pedig éppen megy, még egyszer visszanéz, majd nesztelenül zárja be az ajtót maga mögött. Egy kutya talán vakkant, macskák sírnak fájdalmasan a forró bádogtetőkön.
Lassan megtanulhatnál kávét főzni! Korán kelni, mint a rendes emberek. A kerámialap 6-os fokozatán kivárni, míg a kotyogó, lassan átengedi az izmosra pumpált vizet, az Espresso Milano Style-on. Lassan megtanulhatnád, hogy miért fontos az az átkozott crema, ami ezeddig a legnagyobb igyekezet ellenére is szublimál, mire lekotyog az áldva átkozott szurok. Pedig barristának születtem, ezt azóta érzem, hogy beleszagoltam a spóron duzzogó, alumínium kotyogósba nagyanyámnál...
Valaki egy gitárt penget. Énekel. Millió kérdést intéz hozzám. Nekem ettől írnom kell. Írni, hogy a hűvösre vált időben nagy felhő fregattok úsztak Rzeszowban a Rynek felett. A Zywiec Porter is olyan mint a kv. Mondom van rajta szép ujjnyi crema, az íze pedig gyümölcsösen savanykás. Jajj de fura, amikor visszamész oda, ahol minden elkezdődött. Képzeletben. Lehunyt szemmel. Ahol egykor voltál valaki. Ahol szerettek, ahol úgy érezted. Öt éve, tíz éve, száz és ezer éve. Ahol tavaszi mohikán, fülesbagoly és elismert lepedőakrobata.
Emlékszem, milyen kellemesen lehűlt a levegő a forró nyári napok után, amikor az angyalt költöztettük a Deák Ferenc utcáról. Felmondott a mediterránemunak, mert rájött télen nem elég holmi szerelem, az sem baj, ha egy kályha is ontja a meleget nemcsak a könnyű ígéretek... Bepakoltuk a cuccait. A lakás hűvös volt és semmi, de semmi, így ahogy mondom, semmi otthonosság nem lakott bene. A gépek sem zümmögtek, mint édesanyámnál. Az angyal hátrahagyott mindent. Sokáig tervezte. Sokáig készült. Menni akart, menekülni a hideg, reménytelen nihil elől.
Második kép. Diótörő Debrecen. Egy pohár édes szamorodni. Nézel ki az ablakon. Minden mese. Hóesés. Nagy idő. Mondom minden mese. A rózsaszín, hűvös, selymet idéző ágyneműhuzat a testeken. Egy Vidor fesztivál: minden felvonásban választ akartam kapni az azóta semmivé foszlott, bugyuta kérdéseimre... Az egerek fosztogatni kezdik a karácsonyfa mézeskalács-kincseit. De nem sokáig garázdálkodhatnak, mert érkezik a megelevenedett diótörő és megvédi a karácsonyfát. Bevonul a játékvárba...
Jé, hogy nekünk mennyi közös ismerősünk van! Lakhatnánk is együtt. Jajj, nem akarok én szemtelen lenni. Közös érdeklődés, mozi, színház, kéz a kézben, ajak, az ajkakon. Ne szemérmeskedj, oda is jut a csókokból! Amit átéltünk közösen, azt a sokat, azt a mindent, azt az életet, azt majd előhívatom. Lesz egy kis album. Becsöngetek. Ha nem nyitod ki az ajtót, majd a kilincsre akasztom. Ha kertes házban laknál, bedobom a kertbe. Apró hangyák hordják be a házba. Apró hangyák, leteszik nehéz, súlyos, megkopott terhüket az ágyad elé. Ennyi. Ebből a filmből nem lehet csak kilépni, megszökni. Fel lehet mondani, ki lehet szállni. De valahogy nincs menekvés, mindaddig, amíg a demencia édes szivacsa le nem törli az emlékezet nagy zöld tábláit.
Ezt tudja Morricone. Ezt tudja minden dallamban. Ezt a terhet, ezt a lélek- és szívszaggató terhet édessé tenni. Elmagyarázni, hogy figyelj, nem kell ebbe belehalni, mert attól vagy ilyen, attól vagy remek, hogy képes voltál felállni a veszteségek után. Képes voltál újra összeszedegetni azt a milliónyi kis apró építőkockát, amitől ismét kiállhattál a világ elé. Chris Botti fújja. Yo-Yo Ma húzza. A Cinema paradiso legszebb, de egyben legszomorúbb szerelmes dalát. A képlet már annyira gyönyörű, annyira bőröm alatt lopakodó, hogy nő a gombóc abban a fránya, egyre vénebb, egyre többet próbáltabb, de még egyáltalán nem érzéketlen torokban.
Chan-wook Park, Kim-ki Duk, Jee-woon Kim. Három a koreai. Három alak jön a távol kelet felől. Jönnek szép lassan beköltöznek a lakásomba. Beteszik kincseiket a szekrényembe. DVD filmeket a polcokra. Esznek a konyhámban. És értetlenkedve nézik, mit keresek én itt, az ő világukban. Mondom: tudják, amióta végtörlesztettem tényleg nem vagyok itthon. Nem én lakom itt, nem én énekelek a kádban és nem én fogom meg az a rigót. De furcsa, mert én veszekszem azóta a senkire és semmire tekintettel nem lévő szomszédokra, írok panaszos leveleket és fizetek számlákat, melyeket nem én mulattam el.
Ám amikor lefekszem, már nem vagyok egyedül. Hiába mesélek, papolok itt a nem múló régi sütemények ízéről. Hiába írom meg, ami régóta fáj, de attól én az új életem pizsamáját húzom fel, amikor aludni térek. Mert már nem akarok olyanokról álmodni, akik nem voltak elég kitartóak, nem akarok epizodistákkal flörtölni, nem akarok régi sebeket tépkedni. Nem akarok fájni, égni, szenvedni, egy vélt vagy éppen nagyon is valós purgatóriumban tisztulgatni. Mert élni, ébredni akarok. Bacalov-ot szeretnék hallgatni. De nem is akárhogy. Amikor Párizsban jártam, vettem egy adaptert, amit bármilyen zenelejátszóba be lehet dugni és így két füles is ráköthető. Így szeretném az Il postinót hallgatni. Közösen. Test a test mellett. Kéz a kézben. Egy tavaszi dombon. Pitypangtornyok tövében. És közöset álmodni...
Furcsa ez. Amikor küzdesz, amikor fennhangon hirdeted, hogy segítenél megváltani a világot, akkor a világ egyszerűen faképnél hagy. Hosszú, hideg telet küld rád. Eltemet. Nyakig állsz a homokban magatehetetlenül. Aztán, amikor már lemondasz az egészről. Grálról, hitről, megváltásról, akkor egyszer csak eléd áll az isten angyala és kérdőre von: barátocskám miért nem voltál elég kitartó? Elég erős..?
De hisz már be is kellene fejezni. Vagy most kezdeni el. A hosszú semmirekellő bevezetés után, valami tisztát, igazat. Megidézni a Stadion utcát, a sárgás kandelábereket. Elmondani, milyen a Kodály Zoltán utca dombján felféle, majd a sikátoron ki a Sóstóira. Hóesésben, amikor olyan csönd van a világban, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani...
Vége az első felvonásnak...
