A kapitányom, Mr. Keating azt mondja az osztályának, hisz abban, a nagy eszmék, melyek versekben és szövegekben jutnak el az emberekhez, képesek megváltoztatni a világot. Mr. Keating idealizmusa nálam alaptörvény. Talán ezért van, hogy a színházban is azokat a darabokat keresem, ahol a katarzisba csomagolt üzenet szenvedélyesen jut el a befogadóhoz.
Egy jó darab után mindig azt érzem, jobb, értékesebb, okosabb lettem. Mint valami ritka kincs birtokosa és úgy lopom haza a hirtelen ölembe pottyant csecsebecsét, mintha nem is lennék rá érdemes és attól félnék, valaki visszaveszi tőlem. Ha egyszer képes leszek leírni, megfogalmazni, mit adott nekem a Vidor 2002 óta, milyen fantasztikus darabokat láttam, mennyire közel kerültem ahhoz, amit színházcsinálásnak neveznek, annak kultúr-alkímiának, amit már ókori görög is az istenek adományának tartottak, akkor valóban újságírónak nevezhetem magam. A jól életre keltett szövegek, a hiteles színészek, a 2-3 órákba szűkített csoda minden egyes alkalommal beavatás, amely talán még az én szövegkezelésemre, gondolataimra is mesterfokon hatnak.
A színház Mr. Keating felfogásában, hit kérdése. Hit abban, hogy a pénzen, munkán, színházgyárakon túl van valami, amit érdemes megőrizni, időről-időre színpadra állítani, hümmögni, hüppögni, lázadozni rajta, vagy érte. A színház szenvedély, szerelem, mese, anyám meséje, apám öröksége, Szták tanár úr ajándéka.
A XI. Vidor színházi versenyprogramjából ugyanakkor idén csak kevés kincset hoztam haza. Keveset, mert a csodák elmaradtak. Meglehet, hogy az elmúlt 10 Vidor év magasra helyezett mércéje, vagy a 35 fölötti lét (Marcus Aurelius szerint 40 éves koráig mindent megél az ember) csoda mentessége, esetleg a köröttünk ólálkodó bizonytalanság teszi, alig ragadott bármi, vagy bárki magával.
Évek óta mondom, a magyar színházművészet bajban van. Évek óta állítom, minden belterjes, minden féllábú, nincsenek nagy ötletek, műfajmegújítások, nincsenek nagy áttörések, pofonok, hisztik és lázadások. Mindenki teszi a dolgát, futószalagon jönnek a darabok, színészek, rendezők. A fesztivál furcsára sikerült, amolyan nyárutós, lassú, lusta munkára hangolódára, szövegösszemondásra. Csak nagy ritkán kaptam önfeledt, ujjongó, lánglelkű ajándékot. Ha valaki azt kérdezi mit is vártam, akkor egy cikket ajánlanék a figyelmébe, amely hosszasan elemzi mi történik a belgrádi Atelje 212-ben...
Ám mielőtt végképp leírnám a töppedt költségvetésből megvalósított 2012-es Vidort, azt kell mondjam az idei évről is loptam némi kincset haza. Mindenek felett Székely Csaba Bányavirágjára gondolok, amely Pinceszínház előadásban lett a zsűri szerint is a legjobb kamaradarab.
Valahol Erdélyben járunk. Egy apró faluban. A legfontosabb munkahely, - a bánya- bezárt. Aki tehette a városba költözött. Talán Udvarhelyre. Talán Csíkszeredára. Aki maradt az a csehovi démonokkal küzd. Lélekben szakállas, vágytól terhes alkoholisták ténferegnek előttünk. A férjes szomszédasszony a főhősbe szerelmes,a főhőst (Kaszás Gergő) a miniszoknyában parádézó féltestvére izgatja. A lány meg az orvossal cicázik. Persze mindez csak a felszín: a testek, hormonok világa. Pedig rendes emberek ők, hagyományt őriznek, magyarságot, és génekbe zárt átkot is. Népviseletbe bújnak ha jön a közszolgálati Duna, de nem kamerát szeretnének, hanem valami a csodát, ami megoldást jelentne. Ám miközben tespedten várják a soha meg nem érkezőt, God-ot, a megváltást, gúzsba kötve ülnek és egyfolytában alkoholba fojtják a bánatuk, a semmivel flörtölnek. Folyik le a torkokon a székely kerítésszaggató, isszák a mérget, a bánatot, a tehetetlenséget. A három gyerekes orvos (Széles László) éppúgy szenved és senyved, mint a kívánatos széplány (Bozó Andrea), a kompótban utazó, időtlen idők óta titkon szerelmes "wife next door" (Vándor Éva), vagy éppen a feleség, állandóan vigyorgó, földig alázott, öngyilkosságba menekülő ura (Tóth József). Csaba királyfi népe, a Hargita népe így masírozik bele a lidércfénytől pislákoló, nagy magyar mocsárba, megy, folyik bele az életük ebbe a halálra ítélt ingoványba. És az a darab érdeme, hogy felébreszti az empátiát, ettől pedig nemcsak könnyekig hatódik az érzékenyebb lelkű, hanem kiszakítja belőle a legerősebb Mitleid-ot. Együttérzést, amely beindítja flow-t, libabőrössé változtatja a testet. Iván (a főhős) mi vagyunk, ahogy ülünk a nehéz, esőtlen nyártól, torzuló demokráciától forró katlanban, majd ránk rogy a székely házikó szűkre méretezett díszlete. A karzatról nincs fotó, nincs felvétel, ha át akarod élni itt kell lenned ebben a házban, ezt a pálinkát kell innod, ezzel a morfinnal kell macskát, embert ölni. Élned, halnod... Nincs Nyugat, nincs nagyvilági egérút. Itt kell leépülni és elsüllyedni. A Kaszás-Széles páros valami olyasmit művel a sötét székely balladával, ami csak a legnagyobbak jutalomjátéka. Kötelező darab.
Ami még szóra érdemes, - még ha nem is ilyen lélekrázó színvonalon- de voltak bátrak, akik komolyan vették, hogy színháznak eszméket kell sugározni, leleplezni és oldani a roppant feszültséget Hunniában ezért köszönet a Puccs, a Lefitymálva, a Kaisers TV, Ungarn és nagy duzzogva a Virágos Magyarország című darabért is. Ez utóbbi azonban számomra annyi gyermeteg, olyan kiforratlan, és olyan borzasztóan anti-operett (a színészek éneklése skandalum), hogy már-már azon morfondírozom, hogy nem is írok róla egy szót sem. Pedig ötletnek, fricskának, görbe tükörnek jó lenne, csak éppen úgy tűnik nem több egy középiskolás, amatőr társulat előadásánál. Ónodi Esztert, istenemre megsajnáltam a végére, ahogy a műfajjal, ezekkel a bugyuta műdalokkal küzdött, reménytelenül... Jászai Mari díjas színésznő, egy rosszul kiválasztott szerepben. Kovács, rendező úr! Lelke rajta...
Vidor. Mintha Róma, Hispániába, Panniónába, Júdeába költözne, egy hétre. Mintha. Ha kidobnának a Móricz Zsigmond Színház ablakán, a réseken visszakúszva, a csillárra mászva nézném végig a válogatást. Doktor úr! Lehetőleg már most készítse a jövő évi adagomat, intravénásan...
