A világ nem érti a magyar borokat. Nem érti, hogy milyen jópofa gyerek tud lenni Irsai Olivér. Még a románokat is jobban értik. Persze ők nem dugják a fizetővendég orra alá három pohárka furmint fröccs után a Nagy-Magyarország térképet. Hiába próbáljuk kézzel lábbal elmagyarázni, hogy ez a mennyország térképe sok eltévelyedett léleknek, akik végre Csaba királyfival szeretnének szalonnát sütni a Tordai hasadékban.

A románok közben nagy mellénnyel szüretelni kezdik a feteasca regalét Dobrudzsában. Szép palackban, szép felirattal mellékelnek hozzá egy kis meztelenlányos popzenét, feketetengerpartot. Trendi, gyümölcsös illatú, közepesen jó bor, közepesen borzasztó zenével.

Iráni bomba

Iráni filmet nézünk. Guruló nyelvvel veszekednek. Bíróság, perek, közel keleti indítékok és indulatok. Nő válni akar, menni el napnyugat felé. Pasi szakad, alzheimer kóros apa, egy csadorból kivágott szemellenzős világ. Baráti uzsorával, Korános esküdözéssel. Európa tapsol, francia autók az utakon, emberek a vásznon; a közellenségnek kikiáltott Iránban emberek élnek. Jé tényleg..? Európa szőke nő. Mindent értek, miért pont egy bika kellett neki. A film meglepetés... Mindent visz.

Vissza az ártatlanságba...

Nyakamon a 'gusztus 20. A nyár vége. A status quo. A semmi sem mozog. Riportok, tudósítások, propaganda. Közben komolyan veszem magam. A DVD-éken még látom, hogy milyen széles szájjal tudtam mosolyogni. Nem megyünk sehová. Az ország itthon marad. Ülünk. Kiveszek egy hetet, a google-earth elé ülök és megnézem az összes feltöltött képet Görögországról.

Fecskeszámlálás

Számolom a fecskéket Apagyon. Tízig sem jutok el. 20 éve ilyenkor már tele volt velük az elektromos vezeték. Tollászkodtak, fecsegtek, élvezték a lemenő nap gyöngéd sugarait. Most alig tízen légi bemutatóznak. Virtuóz módon, mint a vadászpilóták. Fecskék nélkül lehet élni. De minek...

"Millióknak nyitok tért..".

Ahogy utazunk a Carpathian Basin keleti végein megnyílik a tér. Az égen nagy fehér párnahajók úsznak, bele a boldog kékbe. A földön pedig az utolsó kukoricatábla is átadja helyét, az álmosan, sárgán, fakón bóbiskoló legelőknek és mezőknek. Az ember sóhajt egyet, érti Petőfit, érti a honfoglalókat, de még a lovakat és a magasan kerengő barna kányákat is...

Az itthon vagyok, szabad vagyok, könnyű érzése röppen be az autó utasterébe, amikor lehúzom az ablakot. Minden bánat, boldogtalanság, aggódó félelem feloldódik ebben a végtelen térben, ahol nem akarsz elbújni, legfeljebb csak nyargalászni mint egy kiscsikó. Talán ezért szeretjük ennyire a tengert, mi magyarok, mert rárézünk a fűtenger, az óceánok édes unokatestvére... Egyébként is talpunk alatt kőbe vésve ott alussza álmát a Pannon-tenger...

Imádkozni és szurkolni!

Kétségbeesetten olvasom Tóta W-t ( http://hvg.hu/w/20120813_olimpia ), Gerlóczyt ( http://hvg.hu/sport/20120810_risztov_eva_ebedje#rss ), Pozsonyit ( http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/az_igazi_baloldali_.html. ) A mélységből olvasom őket. Valahol a szürkületi zónában. Valahol a purgatóriumban olvasom őket. Ördögszekerek, fújja a szél, fújja szerteszét. Folyton porlódik, folyton szóródik. Élettelen porból gyúrták a szívüket, gólemek. Jönnek ezek a kiéhezett zombik, titokban szeretetéhes zombik, jönnek. Pozsonyi meg fricska. Csak egy gyerekes fricska. Nekem aki vissza akarja dobni a szart, az sem jobb a többinél. Egy jottányit sem.

Tessék csöndben meghökkenni, aztán rendbe tenni a világképet. Elhelyezni magunkat és magunktól tisztes távolban ezeket a furcsa, magukat tudósnak nevező varjakat, hiénákat és nagy ívből tojni arra, hogyan kapálóznak. Azt hiszik, ha hangosan verik a zongorát, majd ha beleszarnak, akkor ők valakik, különcök, jampecok. Meghökkentőek, polgárpukkasztók. Nagyvilágiak. Attól belekerülnek a mainstream arroganciába és nemtörődömségbe.

Van egy ismerősöm, még az általános iskolából. Egyszer egy ötszázasba fújta az orrát. Akkor az komoly pénz volt. Egy kóla tíz forint, egy szendvics talán öt. Ő meg hanyagul belefújta az orrát a lila Ady Endrés ötszázasba és könnyedén hajította a kukába. Az éhes cigánygyerek kétségbeesetten nézték. Eldorádó...

Este majd érte is és a többi Geréb Dezsőért is mondok imát. Most meg hálát adok, hogy van hitem, van miben hinnem. Hangosan kimondom: hiszek egy Istenben, hiszek egy Magyarországban. Hiszek a sportolóinkban, akiknek szurkoltam, akiknek a zászlófelvonását megkönnyeztem. Hiszem, hogy amikor ott ültem a tv előtt és nem magamért, hanem valaki másért dobbant a szívem, akkor jobb, nemesebb ember lettem, lettünk.

Másrészt hiszem, hogy a nemzetek Európája, ez a csacska, szőke nő, ennyi himnusz és zászlóval együtt is szebb, jobb attól, hogy valahol a közepén magyarok élnek, halnak, sportolnak. Egyébként meg az Unió nyert az éremtáblázaton. Tessék összeszámolni: az Unió lett az első. Csak senkinek sem volt bátorsága, hogy ezzel előálljon, hogy csak úgy: Európa mindenek előtt...