A zongora
A térre kiraktak egy zongorát. Szép, impozáns, előkelő zongora, lakkján futkározik, jól érzi magát a júniusi napfény. A meleg úgy jött, mint egy ünnepelt filmsztár. Hozta a pereputtyát és mindenkinek Őt kellett kiszolgálnia. A zongora mögött egy kopaszodó, 50-es férfi ül. Fehér inge rátapad a testére az izzadságtól. Játszik. Úgy hajladozik a klaviatúra mögött, mint a nád. Játszik a napon, ujjai megcsókolják a billentyűket. Az emberek távolabb a hűvös árnyékból hallgatják.
- Nézd már, hogy izzad az öreg - szól egy izompólós, miközben nagyot kortyol a jeges kávéjából. A műrattan székben olyan elégedett dől hátra, mint egy vidéki földesúr.
- De jól nyomja! - vágja rá egy frissen nyírt, erős parfümszagot árasztó.
- Jól? Ez neked jó? Na majd, ha beülünk a "bömösbe" mutatok én neked zenét, spanom!
Egy 70-en jócskán túl járó hölgy, két reklámszatyorral egy szelídgesztenyefa árnyékából nézi, ahogy a férfi éppen egy Morricone slágerbe kezd. Szalmakalapja alatt csóválni kezdi a fejét. A zene úgy árad szét a téren, mint egy hűsítő fuvallat. Belemászik, belefészkel az ember lelkébe, könnyebb lesz a hőség, szebben bugyognak a szökőkutak és valahogy még a léptek is olyan könnyűvé válnak... A hölgy aztán nem állja meg. Odasétál a férfihoz. Az nem hagyja abba, csak felnéz rá mosolyogva. A keze jár, a dallam ott kereng a szélben, gyógyít, kiszívja gondot, a mérget az emberekből.
- Tessék parancsolni? - mondja férfi, meleg baritonján...
- Csak arra gondoltam, hogy magát, meg ezt a zongorát is be kellene tolni az árnyékba. Legalább valami fa alá... Olyan szépen játszik, olyan kedvesen, rossz nézni, ahogy megizzad itt a napon.
- Az kérem teljességgel lehetetlen - válaszol a férfi, miközben a Le vent, le cri bújik elő a zongorából. Tetszik tudni, ez a zongora fénnyel működik, árnyékban olyan mint egy repedt fazék. Tessék nézni, megtapogatni milyen forró most, tele van akarattal, élettel, lendülettel. Lázad, forradalmat csinál. Ez a zongora a hidegtől, de még a hűvös helyektől, emberektől is elnémul. Ezt a zongorát akkor sem lehet használni, ha lemegy a nap. Így aztán itt kell ülnöm és simogatnom, hadd énekeljen...
Keselyűk
Tiszatelek, Nagyhalász. Alkonyodik. Minden halkabb lesz. Az utcán az autók, a konyhában a tányérok na meg az eszcájg. Csöndben szundikál egy Stefánia szelet a lerben. Kis, magányos szigetekké dermed a zsír a húsleves felszínén. Apák sörszagú focit néznek. A lányok meg a jövő hétvégéről álmodoznak. Megyek, a számban Tisza vízzel ülök a volán mögött. Viszem a szőke ízű vizet, néha lögybölöm, néha megforgatom, jót tesz a fogaimnak. A rádióból egy francia sláger, kanadai előadó. Montreáli tájszólás. Dúdolom. Je taime... Aztán egyszer csak áthajtok a szembe jövő sávba. Éktelen dudálás. Félrerántom a kormányt. Pillanatokon múlt. Millimétereken. Megállok. A szembe jövő is. Egy kétajtós szekrény ordít, minden szavával szálkát köp a képembe. Persze igaza van. Bólogatok. Nincs mentségem, így aztán egy villanypózna tetejére mutatok. A gólyák helyett három, éhes keselyű gubbaszt fekete frakkban a fészken...
