Mondják, nem bíznak bennem, pedig hetek óta azt próbálom megfogalmazni, hogy ez csacsiság. A világ a bizalomra épül. Nézem a pitypang beérett, repülőszőrös magjait. Ezek a légies esernyővázak, most, hogy elérkezett az idő elkezdenek bízni és remélni. Az áldott szélben bíznak. Hogy lesz olyan erős, de mégsem viharos, pusztító szélmozgás, ami csak finoman elszakítja, a hátára veszi a magocskákat az elszáradt tőrózsáról. A pitypang bizalma megkérdőjelezhetetlen…
Ahogy sétálok az akácvirágoktól terhes Sóstói erdőben, látom, hogy ezek a fák a méhekben bíznak. Kedveskedve szórják szét bódító, mézes illatuk, hogy a szorgos rovarok odataláljanak hozzájuk. Az akácok nem kételkednek a méhek egyébként kényes ízlésében. Hiszik, ha eljött az idő, a döngicsélő dolgozók megtalálják a virágokat.
A méhek kétség kívül nagy bizalommal megáldott jószágok. 15 Celsius fok alatt ki sem mozdulnak a kaptárból. Ők a jó időben bíznak. Meg abban, hogy a tavaszi, nagy szelek nem szaggatják szét a fákat, hogy a májusi esők nem verik le az összes akácvirágot.
Ahogy most kinézek a szerkesztőség nagy ablakán, légi gimnasztikát végző füsti fecskéket látok. Boldogan róják a köröket, időnként valódi akrobatikus elemekkel tarkítva, mintha csak egy tehetségkutató zsűrije előtt parádéznának. No persze mindenféle lámpaláz nélkül. Ők az időben bíznak. A meleg nyárban. Abban, hogy nem lesznek hideg, esős napok, amelyek esetleg százával pusztítanák el őket. Egy szélvédett ereszben bíznak, ahová gondosan kivitelezett agyagfészkeiket felépíthetik.
Ebben az erős egymásra utaltságban, ebben a szigorú istentől eredő koordináta rendszerben minden, de minden a bizalomra épül. Megkockáztatom, a bizalom egyszerű hitbéli kérdés. Az összes Kasszandra-jóslat ellenére mi magunk is bízunk. Tiszta vízben, harapható levegőben, jó munkahelyben, hosszú életű szülőkben, hozzátartozókban. Bízunk, hogy a rossz után megtalál bennünket a jó. A társ, az intimitás, a szerelem, az anyagi javak. S legfőképp ránk talál az isten, hogy az örök élet ösvényén is elindítson…
Mindenütt jelen van, megszólítható és Ő is szól hozzánk, mindenen keresztül üzen. De leginkább saját magamban tetten érhető. Számomra az Isten-kapcsolat útja a befelé fordulás. Ahogyan Szent Ágoston mondta, Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz. Minél inkább figyelni akarok a bennem lévő Istenre, Ő annál inkább megnyilatkozik. Erre a belső csöndre minden nap szánok időt.
(Kocsis Fülöp, hajdúdorogi metropolita az Istenről)
Sanyika és Gabi tudtak imádkozni. Én nem. Nagyanyám arra kérte őket mondják el a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözlégy Máriát. Úgy fújták, kapkodva, harapva a levegőt a mondatok végén, ahogy azt csak a kisiskolások tudják. Irigyeltem az unokatestvéreimet, irigyeltem, hogy feltétel nélkül hisznek, hogy mama legnagyobb gyönyörűségére kívülről fújják az imát… Talán valamiféle gyermeki féltékenységből és hiúságból (szeretéhségből?) tanultam meg a mitayánkot…
A kék Biblia
Egy vasárnap délután egy kis papírkötéses, kék műanyag fedelű Bibliára leltem nagyanyám tévés szobájában. Ilyen könnyen pergő, hártyaszerű lapokkal soha addigi életemben nem találkoztam. Károli fordítás. Református Biblia. Az apagyi Kodácsi meg a Szegfű családok hite. Édesanyám hite. Kozma tiszteletes nagyanyám halála előtt mondta, hogy a Kodácsiak már vagy legalább 300 éve a faluban élnek. Szóval kis, kék Biblia. Ma már száz és száz sor aláhúzva benne. Egy lapja, Mózes első könyvének egyik lapja, ki is jár. Szamárfüles, de őrzöm rendeletlenül. Nagyanyám gondolkodás nélkül adta nekem, pedig így ő maradt Biblia nélkül. Évekkel később a kórházból hozott el egy Újszövetséget. Mama! Mennyi minden köt, mennyi emlék, túl a novemberben megszaggatott hitemen. Na, meg az a fejcsóválós úrvacsora, amikor nagyapám magával húzott a templomon keresztül. Nagyanyám meg a nők között integetett; Jani, hát a pulya görögkatolikus!
Ez a kék református Biblia, az én kék útlevelem minden, hófehér, református templomba.
Az erdő
Két napja, az éjjel kellős közepén, széttárt karokkal abban négyszögletű kerek erdőben imádkoztam, amelyet a Hunyadi, a Mák, az Géza és Nefelejcs út határol. Van ebben az erdőben átlósan egy kis girbegurba ösvény. A közepe nagyobb vizek esetén csak gumicsizmában járható, ám most ezen a száraz tavaszon gyerekjáték és valódi öröm a séta rajta. Eleinte térdig érő fűben, majd a Gyűrűk urát idéző nagy, lélegző és mesés fehér nyárfák között. Sárga kis semmi virágaival a vérehulló fecskefű cicázik a szemmel, a fákra repkény szalad, a levegőben, pedig mint tündér-hópelyhek szálldogálnak a bolyhos pollenek. Itt könnyű megtalálni az istent. Minden őt dicséri. Minden róla beszél. A fehér nyárfák alatt, a kelő nap csipás fényében. Az erdő nagy titka, hogy hálát is megtanít mondani. Akkor is segít beszélni az jóistenhez, amikor boldog vagy, amikor alig férsz a bőrödbe. Hagy kiáltani, a nagy rozsdás derekú fa-menyasszonyokat ölelgetni és a bodzabokrok zsenge zöldjét simogatni. Nagy magányomban, mert néha az is megtalál, döbbenek rá, hogy ez az erdő egyenes út a teremtő társalgójába…
Virrasztás
Fél tizenkettőkor már lenyomtam a kilincset. Hűvös, gyorsan hűlő éjszaka volt, jól esett a templomba betérni. Jó helyet találtam. Kicsit félrevonulva, mert azt reméltem majd csendben figyelek és imádkozom, ameddig bírok. Összerendezem a darabokba került életem. A frissen kinevezett metropolita azonban két kézzel rázta meg a lelkünket. Kitárultak az ajtók. A papok, élén az érsekkel, úgy jöttek be, ahogy a megváltás érkezhet. Határozottan, hosszan kitartott, érces énekhanggal. Záporoztak a görögkatolikus felelgetősök, zúgott a templom. Uram irgalmazz! Le-fel álltunk, mint egy kemény tornaórán. Időn és téren kívül, hagytam hadd áradjon szét bennem az ünnep. Le-fel álltunk, ahogy illik. Hánytuk a keresztet. Énekeltünk. Kocsis Fülöp a lelkünkre kötötte, hogy mi vagyunk a feltámadás, mi vagyunk az örömhír. Mi, akik ott közösen virrasztottunk. Nekünk kell a világgá kürtölni; Feltámadt Krisztus! és kitárni a szívünk. Nagy, háton cipelt, mobil hangszórókkal, harangzúgás közepette énekeltük, párafelhőket fújva a körmenetben:
Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált és a sírban levőknek életet ajándékozott!
Soha még ilyen nyíregyházi éjszakában nem volt részem…
Órák teltek el és ki tudja hányszor énekeltük már újból és újból a liturgia kötelező dalait. Fülöp érsek egy pillanatra sem hagyta lanyhulni a figyelmet. János evangéliumát a magyar mellett, görög, latin, román és ruszin nyelven is felolvasták a papok. Fél három után kezdtem érezni, a testem és a lelkem is megfáradt. Szemérmetlen ásítások törtek rám. Egy csendesebb pillanatban otthagytam a virrasztást, pászkaszentelésre váró asszonyokat, a felekezet kitartóbb tagjait. Fogvacogtató hidegben indultam el a kocsihoz. A részvétel a fontos, gondoltam magamban, de azért mindenféle Biblia történet kelt életre bennem. Mire a kakas kukorékol, te háromszor, meg Jónás engedetlensége...
Aztán legnagyobb megrökönyödésemre, miközben kihajtottam a Síp és Egyház közötti parkolóból, egy férfit pillantottam meg szobrozni az éjszakában. Meg sem mozdult, csak állt mint egy kimerevített felvétel. Lába közt egy nagy szatyor pihent. Talán az egész életét őrizte benne. Abszurd pillanat. Egy férfi áll a mínuszra hűlt húsvéti éjszakában és néz a templom irányába. Messziről ráadásul úgy tűnt, egyszerűen megfagyott. Közelebb hajtottam hozzá és kiugrottam a kocsiból. Le sem állítottam a motort. Markomban egy bankót szorongatva, keresztet vetettem. Krisztus feltámadt! – léptem mellé. Meglepetten pislogott néhányat. Hát még is él! - szaladt végig bennem a gondolat.Fogadja el! - nyomtam a kezébe a pénzt és mint aki csínyt követett el visszapattantam a kocsiba.
Innen nézve mindez suta, esetlen próbálkozásnak tűnik, valami jót tenni, jónak lenni, hetykén belepiszkálni a romló világ gépezetébe. Ám igazából csak a lelkem nyugtattam meg. Valóban feltámadt! - motyogtam a meleg szobában és úgy aludtam el, hogy a saját félelmeim miatt, azóta sem tudom, miért virrasztott, mit keresett ott éjjel fél háromkor az az ember az húsvéti éjszakában. Még jót tenni is meg kellene tanulni...
Jópár éve már, hogy életemben először sétálhattam egyes-egyedül egy olajfaligetben. Aki járt már ilyen mesehelyen, egy tikkasztó, de feledhetetlen nyári napon, az tudja, hogy milyen beavató élményről beszélek. Egy olajfaliget ugyanis maga a nyüzsgő, lázas élet. Mindenekelőtt ott játszanak, a zöld árnyak rejtekén a kabóca-szimfonikusok. Olyan fáradhatatlanul húzzák, olyan vehemenciával, hogy ha egy pillanatra abbamaradna a daluk, akkor az ember félelmében összerezzenne. Ez a finom remegés, ez a chill-out harmónia, ez a természeti after-party zsong, berreg, zizzen, csörög és valami isteni, sűrű dallam tölti meg a fák között az olívák illatától parfümözött, szinte álló levegőt. A kabóca-verse a maga hullámzó életritmusával andalít, bűvöl, mosolyra fakaszt.
A történet szerint a Gecsemáné-kert nem volt más, mint egy terebélyes olajfaliget. Jeruzsálem felett. Még egy olajütő is működött a közepén, ahol a zöldes-sárga, ma úgy mondanánk, extra-szűz olaj lágyan buggyant ki a bogyókból. Ez volt Jézus kedvenc helye. Ide járt elvonulni, meditálni, imádkozni. Itt beszélt az Istenhez, itt tervezte meg a következő lépését és talán itt döbbent rá, még a héten meg kell az elkerülhetetlennek történnie.
Vajon hányszor láthattuk volna Jézust mosolyogva az olajfák alatt sétálni, lehunyt szemmel, miközben a kabócák csak neki játszották az Atya legkedvesebb dalát.
Hitetlenek vagyunk, ha nem hisszük Jézus belenyugvó, de a hitben szilárd mosolyát. Hitetlenek vagyunk, ha azt hisszük a félelem és az időnként ágaskodó kételkedés nem hagyta volna időről-időre megnyugodni és mosolyogni a teremtett világ, simogató szépségén.
Vasárnaptól - az utolsó vacsorán át - vasárnapig, amikor most elcsendesedünk, mert beleborzongunk, mert együtt érzünk, mert megrettenünk, mert még most is alig hiszünk. Túl a megaláztatáson, a büdös nyáltól nehéz fröcsögésen, a csattogó, bőrbe-húsba maró korbácson, a töviskoszorú átkozott súlyán, a bronzkardok, bronzdárdák hegyén, ott a hitünk legemészthetetlenebb falatja; a feltámadás nyomasztó kérdőjele.
Ha nem hiszed nem is vagy keresztény. Ez a Te damaszkuszi utad, ahol elválik, maradsz Saul, vagy Pálként folytatod tovább. Ez az életed, legnagyobb kérdése, hited legnagyobb próbája. Tamásnak megadatott, hogy bedugja a sebbe az ujját. Neked azonban csupán egy 2000 éves misztérium maradt. A maga roppant, semmi kis léted fölé tornyosuló extatikus torlaszaival. Meg a templomok, az egyházad. Ha katolikus vagy Róma, meg a mosolygós, formabontó Ferenc pápa. Nyíregyházán bizánci rítusban Fülöp érsek atya, meg a tavaszi szélben, hónuk alatt Bibliával előadásra siető kispapok. Vagy egy lakótelep szélére ültetett kis templom hogy higgy; egyszer végre félelmek nélkül leszel képes mosolyogni. Mint Jézus a Gecsemáné kertben.
utóirat:
Nota bene! Akik voltak, nem el, hanem előre mentek…
Vinni kell néhány könyvet magunkkal. Filmet, könyvet, zenét. Vinni és mint valami imamalmot egyfolytában hajtogatni. Faludy mesélte, hogy Recsken hallás után tanulták meg a verseket és a regényeket. Aki tudta, megtanította a barakk többi lakójával. Amikor már mindenki fújta, a koszos, mosdatlan, tetves emberekből felcsendült a humanizmus kórusa. És látá isten, hogy ez jó.
Amikor Martel, Pí életét olvasom, mindenféle dolog eszembe jut. Leginkább az, hogy Virágvasárnap van. Átállítottuk az órát és a hidegfront, meg a lehűlés ellenére kopog, sőt dörömböl a tavasz. A Világirodalom remekeiben található egy Élhetetlen szerelmesek novelláskötet. Sólem Áléchem: Énekek éneke novellája egy régvolt Pészáh, zöldfűszeres illatát hozza felénk. „Várva vártam a kedves, szép Pészáh ünnepét…” Kölyökkoromban ez volt a legszebb ünnepem. A keresztény változata.
A hitet csak később kaptam hozzá. A húsvét a locsolkodások biciklis ókora után, a négyütemű kirándulások hegymenetét hozta el. Töltött fasírttal és főtt sonkával felfegyverkezve irány a hegy. A Zemplén. Az áprilisi incselkedő húsvétokra is szívesen emlékszem. A Németh lányok hajából szódavíz folyt ünneplő ruhájukra és kacagva, mutáló kölyökvággyal kamaszodtunk a József Attila utcában. Nagy nevetős, krasznajamoszkva szagú húsvétok voltak ezek, a hosszú telek után. Kiszabadultunk, mint a madarak, apám kihúzta magát a narancssárga berregő kispolszkiban és a 80 felett már fütyülő, elefántfül ablakon keresztül beáradt a felázott földek, mohó illata.
Ma, amikor egyre többet tudok a húsvétról, megmosolygom azt a pogány életörömöt, ami felrepített a Nagyságos Vezérlő Fejdelem regéci várába. Szaladtam a zörgő avarban és zihálva, boldogan fújtattam. Apám meg mögöttem. Mondom, virágvasárnap az ember valahogy végigzongorázza, mikor merre járt. Mint valami lexikont végiglapozza az életét, előveszi a húsvéti kartotékokat és az elveszett évek terhével szépen ráhangolódik a három csendes napra. Stille Tage kommen. Ezek a csendes, szigorú böjti napok visznek el a nagycsütörtökhöz, amikor Krisztus urunk az utolsó vacsorát kínálta a tanítványoknak... Martel azt írja, aki aki meg akarja érteni az alázatot, annak meg kell tapasztalnia a megaláztatást.
Egy nagy szitában pattogtattuk a kukoricát nagypénteken – mesélte a decemberben távozott nagyanyám. Szinte látom magam előtt, ahogy tűzet gyújtanak és a szitába „belegórják” a pattogtatnivalót. Aztán jó étvággyal rágcsálják a fehér belű tengerit. És takarítanak. Ablakot pucolnak, hajlonganak, mosnak. Mindezt az Úr tiszteletére. Mert az alázatos ember lehajol, az alázatos "nyugati" ember lehajol a szenvedésért. Ellentétben kelettel, ahol a szenvedés egyenértékű az örömmel, fogcsikorgatás nélkül az élet szerves része.
Remélem, nagypénteket, a hírek szülte rohanásban is meg lehet élni. Lehet majd valami erős nyugalommal böjtölni és délben a harangszó hiányában néhány percig bámulni a sötétítőt, végig szalad-e rajta repedés. Vagy a gyorsan lebegő szürke felhőkre sandítani, amelyek az április égbolton olykor vészjóslóan vetnek árnyékot a szívünkre.
Egy keresztény mozi
Ezt majd jobban meg kell majd írni. Néhány veretes sort az Interstellarról… (http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagok_között) November 9-én láttam a moziban. Jól emlékszem. Másnap reggel törte el nagyanyám a csípőjét. Itt peregnek előttem azok a végzetes napok eseményei. Az előttük lévő nagy szkizmára. Arra a hibáktól terhes, hűvös, magányban bandukolós estére Sóstón. Akkor kérdeztem meg a Jóistent hosszú idő után újra, hogy mondja meg, ha volna érkezése, a depressziós ködben merre viszi az utam?
A válaszok kellemetlenül lassan érkeztek meg. Töredékek hullottak csak, nagy ritkán elém. Egy nyikorgó kórházi ajtó rozsdájaként peregetek, vagy megesett, hogy vizelet- és halálszagú kórtermek szegletében kuporogtak. Innen nézve horrorisztikusnak és elviselhetetlennek tűnt a vánszorogva készülő mennybéli kirakó.
Mondom, mindezt nagypéntek előtt kell leírni és olvasni. Így talán érthetővé válik az orrfacsaró halálszagon keresztül is dohogó szeretet, kötődés és a dekubituszok gennyében is felragyog az ember létének értelme.
Az Interstellar pedig pontosan ezt a kérdést tette, teszi fel, hogy mire való ez a megfoghatatlan, gépekkel kimutathatatlan szeretet? Mit ér, ha halottakat szeretünk? Mit ér, ha halott szerelmeket kívánunk feltámasztani. Mit ér az a végtelen vér a vérhez, gén a génhez predesztinált kötődés, ami unoka és nagymama, Kodácsi nagyanyám és köztem is létezett. Mit értek azok a bíbor derengésű éjszakák, amikor egy kedves mellett egy sohasem volt holnap családmodellje fénylett fel, amint a testem magnetoszférjánák nekiütközött a lány forró napszele. Nolan olyan kerek és felemelő választ ad minden kérdésünkre, olyan magával ragadó módon mondja el egy nagyívű, lenyűgöző "blockbusterban", hogy az ember napokig mosolyogva jár átlépve a létezni és nem létezni szingularitásán.
Mondom ezt majd egyszer sokkal jobban meg kell írni. Hogy miközben a demencia, majd a halál szétvagdossa a felfoghatót, addig a mindent átható szeretet kapaszkodót kínál a hitet dédelgető embernek. A tudomány pedig a művészettel felvértezve meseszerű kegyelmet csepegtet a veszteség feldolgozásához. És akkor ez csak egy nagyon személyes olvasat. Mert ebben az érettségin is használható logikai levezetésben ott a szerelem ereje, ott ez a fogalom, ami megbetegíteni képes, ami mennyországba röpít és, ami időnként a poklok kínjával ajándékozza meg az embert. A szerelem megtermékenyíti a férfit, a nőt, mint fizikai létezőt és megtermékenyíti a gondolatot, az isteni adományt. A szeretet pedig mentőövet dob a metafizikai dzsungelek útvesztőiben. Egyház épül rá és isteni állandó, amely képes jobbá tenni a világ legesendőbb, de mégis legtöbbre rendelt szerzetét: az embert…
Végigolvastam. Csupa zihálás. Törött hegedű. Nincs benne harmónia. Katyvasz. Félszerzet. Csapong. Csak nekem beszél. A bennem simogatott szeretethez, ami olyan mint a jó kutya. Idomítható, puha fehér a szőre és nagy fekete gombszemekkel néz ránk. Éjszaka a paplanunk alá bújik, hogy ne érezzük magunkat olyan árván ebben, kietlen, tapogatni sem érdemes vaksötétben, amit életnek becézünk.
Éjszaka meg félek. Bevallom. Nincs az a keringő, meg dal, ami túlharsogná a fogvacogást. Ilyenkor égve hagyok egy lámpát, megy a tévé és éjjel vízben forogva, de arra ébredek, hogy még mindig élek…
Tud mi a kerítés? Illúzió, hogy van egy darabka a világban, amit magadnak hazudhatsz. Tudod mi a ruhád, legyen fényes, vagy kopottas? Illúzió! Hazugság, hogy a mindig didergő lelked elrejtheted a világ elől. Holnap lesz egy hete, hogy Pócson zarándokházat szenteltek. Négy püspök, a négy égtáj felé indult és közben szentelt vízzel tisztogatták a lelkektől, bűnöktől, vágyaktól sáros világot. Kocsis Fülöp végül így szólt: szaladjon innen minden gonosz gondolat szerteszét!
Ekkor szerettem volna, ha mindenki kimegy a teremből. A megszentelt ürességben, magzati csendben és isteni magányban lélegezni, egy üres házban, ez lett volna minden vágyam. Talán csak valami csöndes Yann Tiersen zenét kértem volna, ha lehet. Ha rajtam múlna, a világbékének friss uborkasaláta illata lenne. Nagymamám linzerjét falnák a mosolygó ENSZ diplomaták és a drága gyapjúöltönyökre porcukor szitálna.
A könnyekből folyók lesznek, és bennük imaszigetek úsznak. Egészen az óceánokig, ahol aztán bálnák és borjak megszűrik a szárazföldek szennyétől, - bűnttől és a gonoszságoktól- terhes folyókat.
Minden életem elfér egy kétszikű pipacs zárvatermett kelyhében…
Húsz évvel ezelőtt a legbolondabb tavaszt éltem meg. Nem. Az egész nem maradt meg bennem, pedig sokáig esküdöztem márciusban, hogy a május összes napját belevésem egy fába. Egy nagy fa kérgébe. Minden napjáról belevájok valamit, hogy az akkor is ott legyen, amikor én már a végtelen örömmásodperceit számolom egy másik dimenzióban, egy másik életben.
Apám most azt mondaná, máris fölösleges volt ez a bekezdés. Az alanyi költészetből jó aligha születhet. Tudom apa. Te meg értsd meg, hogy ez a blogom…
Hangrobbanás a szádban
Szóval ott voltam a 18 tavaszom összes, késő kamasz dühével és úgy ropogtattam a napokat, mint a chipset a moziban. Hülyeség, de a napokban olvastam, hogy ez a műmájer, nyomokban krumplit is tartalmazó gépkaja apró hangrobbanásokat kelt a szánkban. Ha 29 millióan egyszerre ropogtatnák egy jól meghatározott irányba, akkor egy üres kukoricapelyhes doboz eldőlne a „robajtól”. Na persze az már egy másik történet, hogy ez a chipsrobbanás egy fals üzenet az agynak; ez friss, jó, tápláló… Szóval nemcsak az ízfokozók miatt nem tudod letenni a chipses zacskókat, hanem az apró hangrobbanások miatt sem…
Fury(a)
A „katonatiszt” egy dobozt vesz elő, benne kék kendőbe gondosan csomagolt hat tojás. Odanyújtja a szépséges unokatestvérét rejtegető, halálra rémült háziasszonynak. Valami zsírpapírból sonka is kiforog. A „tiszt” meleg vizet kér. Alaposan megmosdik, borotválkozik. Mint egy korabeli Gilette reklámban. Közben bajtársának, a kopasz 20 évesnek annyit vet oda: szép, egészséges az ágy alól kiráncigált „unokatestvér” és ha a kopasz nem teszi meg, ő fogja megdöngetni. A két fiatal egymásra néz. Szimpatikusak egymásnak. Elvonulnak a másik szobába. Némi intim tenyérjóslás után egymáséi lesznek. Az idősebb, komor és a filmben végig nagyon haragos férfi most finoman somolyogva várja a reggelit. Két tűz, robbanàs közötti furcsa, törékeny idill. 1945 áprilisában, valahol Németországban. Brad Pitt, Logan Lerman, Anamaria Marinca és a bájosan ártatlan Alicia von Rittberg olyan kamaradarabot mutat nekünk, hogy a lélegzet eláll. A mozdulatok, az arcok bukolikus mennyországot idéznek, pedig a kulisszák mögött persze félelmetes indulatok ólálkodnak. „Oly korban éltem én/ mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt” - rebegné Radnóti. A háborúnak még nincs vége, a sarokba szorított németek őrülten védekeznek. Nem tehetnek mást, mert aki dezertál, menekülni próbál egy lámpavason lógatva végzi. Aki pedig fegyvert fog, azzal a szövetséges túlerő végez. A világ legtechnokratább népe így szorongatva sem adja könnyen magát. Folyik a vér, szakadnak a testek, lánctalpak gurulnak át a holtakon, mint egy „B” kategóriás hentelésben gazdag horrorfilmen. Csak ez éppen a történelmi hűség. A közös európai örökség. Aztán rátalál az idillre a tankos csapat többi tagja; Shia LaBeouf, Michael Peña, és a levisszataszítóbb figurát alakító, de azért a film végére mégis hőssé váló Jon Bernthal is. A reggelit megzavaró három, koszos, ittas, frusztrált férfi az utcáról magukkal hozzák a pokol kénköves szagát. A pokoljárással felérő partraszállás megidézett pillanatait, a félelem keltette baszdühöt. Látni kell. Érezni kell. A Ryan közlegény óta várok ilyet. Persze az jobb film, de erre is érdemes beülni.
Ima a munkácsi fiúkért…
Érdemes, mert a Munkácsról, Ungvárról besorozott magyar fiúk is eszünkbe juthatnak. Azok a fiúk, akik Debalceve poklában ragadtak. Aki itt veszítették el az összes illúziójukat. Nem, semmit sem tanultunk. Semmiből, semmit… Közben az ájtatos manók Minszkben, hófehér papírokra vésett szerződéseket írogatnak alá. Az ördög cinizmusa végtelen…
Éjjeli féreg
Persze mit ítélkezem én? Jake Gyllenhaal, a Nightcrawler a szemembe vigyorog. Az éjjeli féreg volt az egyik kedvenc. Ez a kifinomult, kiváló szókinccsel megáldott, opportunista szociopata, aki hátborzongató logikával látja meg; a véren szocializálódott médiatársadalom fogyasztási szokásai őt iszonyúan gazdaggá tehetik. Vagyunk egy páran a szakmában barátok, versenytársak. Amikor iylet látunk, jó lenne szembe nézni magunkkal. Hírgyártók, hírbrókerek, tartalomszolgáltatók és fogyasztók. Kegyetlenül megkomponált film. Lou Bloom unokatestvérei pedig most is ott ólálkodnak, korcs hiénákként, a balesettől hemzsegő, szabolcsi közutakon is.
Másrészt ez a film vésette mindörökre belém, hiába tiltakozom a kertévék kék fény-szerű híradói ellen, a kenyér és cirkusz mellett, vér is kell az istenadta népnek…
Gone girl…
Csak egy mondat. Az egy lányról című filmben elámultam Rosamund Pike hűvös, északi szépségén. Most pedig a játékán. Kemény, nagy film. Fincher régóta tud valamit.
A bíró
Rajongásig tisztelem és szeretem az édesapámat. A legfontosabb ember az életemben persze édesanyámmal párhuzamosan. Kisvárosban nőttem fel, isten kegyelméből valamiféle hírnévre szert tettem. Nem az ordító hermeneutikai párhuzamok miatt kedveltem a bírót. Persze ettől még Herr Gadamer most nagyon örülne, hogy milyen egyszerű a világ(a). Azonban van itt egy 80 feletti Robert Duvall, meg egy sziporkázó Robert „Ironman” Downey Jr., akik színészi kelléktárjuk összes fegyverzetével állnak elénk.
Mondom 20 évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy a május összes napját belevésem egy nagy fa kérgébe. Az a fura, hogy néhány napja újra keresem azt a nagy, védett fát, amibe beleírhatom, mi történt velem 2015 májusában. Még akkor is keresem, ha néha az bánt meg a legjobban, aki mostanában észre sem akarja venni az áldott Pálfordulásom legszembetűnőbb eredményeit.
Persze ilyenkor megmarad Coleho egyik legnagyszerűbb gondolat-kapaszkodója az éjjeli elmélkedésbe zuhant „playernek”: ha képesek vagyunk vállalni, megélni, magunkba költöztetni a magányt, akkor közel kerülünk ahhoz, hogy megpillantsuk az élet valódi értelmét.
Furcsa érzés, hogy a torkomban már kitapinthatóan is dobog a válasz az összes nagy (lét)kérdésre. Csak attól félek, ez a lüktető ízé (csomó?) a torkomban nem más, mint a megsebzett szívem…
Ma én vagyok a Néma Levente. Igeidőkkel küszködik. Nála soha nem huszonnégy röpke óra egy nap. Keresi a határokat. A Hajnal, neki csupán egy jelzés. Mintha a jóisten csak egy reggeli kávé alá gyújtana a mokkaégőn.
Megjöttél. Ittál velem egy csészével. Mondtam is, hogy Neked színésznőnek kellene menned. Ezt sokáig tanítják Budapesten.
A Bécsi kapu felől mentek be a várba. Végig a Fortuna utcán. Furcsa ez, amikor két részre osztod a szíved. Mint egy hidegfejű matematikus. Az egyik oldalában szépen becsomagolva az elmúlt hónapok keserve. A másik oldalon valami eredendő boldogság. Cégéreiddel és szerelmeiddel a Budai várban lépegetsz. Kivel jártál erre Mesegyerek? Komolyan elfejted? El.
Fogod a kezét boldogságnak és szomorúságnak. Tépnek, szakítanak és Te nevetsz. Két lábbal a földön, mézes szívvel az egekben.
Sokáig hitte, hogy megleli a történetét. Hogy összeáll majd, mit mért érdemes. Lesz valami, ami egyértelmű, kristálytiszta. Mint a parancsolat. Aztán miután rendszerezni kezdte az életét, az egész unalmassá, szürkévé változott.
A miért?
Ma én vagyok a Néma Levente. Még nem tudom, még nem sejtem, de Zilia Duca lóra szállt. Elindult értem. A legszebb ruháit vette fel és egy utazótáskában gondosan becsomagolta a legforróbb fehérnemű-készletét. Éjjeli madárdalt hoz magával.
Te! Sose aludj a májusi éjszakákon. Komolyan mondom! Egyszerűen ne feküdj le! Nálunk rigók meg fülemülék concertója szól szakadatlanul, ahogy elcsendesedik a város. Már nem ugatnak a kutyák, nem zúgnak az autók, csak a madarak élnek, mintha minden csak gondtalan dalolászás lenne…
Zilia Duca is csak éjjel lovagolt. Nappal, könnyű akácillatban szunnyadt, mikor visszaszállt a paloták festményeire Vénuszként alukálni. Kék szeme van.
Ziliának kék szeme van, akkor is tudom, ha minden festő lehunyt szemmel ábrázolja… - bolondnak csúfolták, de nem beszélt. Csak a lelke falára festette fel a gondolatokat. Legbelül cserfes lett, mint egy kislány és mindent megbeszélt magával. Ám kívülről a fogadalom szoborarca maradt. Nézett napba, fürdött felérkező csillagok langyos sugarában. Simítgatta arcát frissen penderedő, tavaszi levelek hajszálnyi zöldjéhez, de még hangosan nevetni sem hagyta magát.
Amikor a Robinson szindróma elhatalmasodik az emberen a szavak rettenetes hiányában keletkező idegállapottól, a szerelem, egyáltalán a páros létezés vágya, kap valami erősen tükröződő metálfényt.
Nem jött még meg, de jön. Az igaz hit virágzik ilyen lassan…
szumma
S kellett volna valami nagyon erős mondat, valami, amitől ez az egész valóban átitatódik a boldogság vízével. Lélegezz. Igyál egy kortyot. Gondolj valami szépre! Tudsz? Menni fog? Ne légy még abban a piszkos fejedben sem ironikus, perverz, hideg, bárgyú. Csak tégy úgy, mint aki életében bizonyságot szerzett; mégsincs összeférhetetlenség boldogság és ember között…
Apollón és Korónisz nimfa szerelméből olyan halandó született, aki a gyógyítás nagymestere lett. Az ókori szobrok egy atletikus felépítésű, szakállás férfinak ábrázolják, akinek a botján egy kígyó tekergőzik. Ez a kígyós bot mai napig a gyógyszertárak kedvelt cégére. Az isten és a nimfa fiát Aszklépiosznak hívták. Hűtlenségéért halálra ítélt anyja méhéből vette ki Artemisz és bízta Kheiron, a jóságos kentaur gondjaira. Kheiron csodálatos dolgokra, a gyógyítás művészetére tanította meg a tudományokra fogékony fiút, aki végül gyógyszert előállítani, sebészkedni, de még szerelmi bájitalt keverni is megtanult a kentaurtól. Pallasz Athéné ráadásul a Gorgó vérből származó itallal is megajándékozta, amivel Aszklépiosz még a holtakat is fel tudta támasztani. Ez lett a veszte is, mert Artemisz arra kérte támassza fel unokaöccsét, és mivel a kérést teljesítette, Zeusz egy villámmal agyonütötte. Mondván, ez a sors és a világegyetem rendjének megváltoztatása volt, amit senki sem tehet meg. Aszklépiosz jelentőségét bizonyítja, hogy Zeusz megbánja hirtelen haragját és az istenek közé emeli a gyógyítót. Minden orvosok ősatya így aztán sántikálva, de feliratkozik a mindenkori Olümposzi tablóra. A görög regék úgy tartják, hogy maga Hippokratész, az orvosi eskü megalkotója is Aszklépiosz egyenes ági leszármazottja. Hippokratész pedig azon a Kósz szigetén született… (zpzs)
A Mastichariba vezető lejtőn, le kell fordulni a főútról. Ammos felé. Balra. Egy semmi kis lankán vezet az út, itt-ott odalátszik a tenger is. Augusztusban erre már csak a csak a fák zöldek. A fű kiégett, a hosszú, kegyetlen, cserző nyár alatt. Fügekaktuszok, satnya kis fügebokrok és ciprusfenyők kókadoznak az alig mozgó hőségben, és olyan lágyan himbálóznak, mintha csak magukat kívánnák legyezni. Szállodák és magánházak nyitott kapui és néhány kísérletező üzlet között vezet a kopott, kátyús aszfaltút. Látszólag sehová… A semmibe. A végtelennek tűnő mediterrán nyárba, ahol reggel kiszögelik a napot és már csak akkor veszik be, ha Jorgos, a csak éjjel izgága kereskedő, a délutáni szieszta után ismét megsarcolná a pirosan parázsló arcú turistákat. Ammes szép strand, kétség sem fér hozzá. A homokkövet itt meredeken megharapdálja, megnyaldossa a mindig éhes tenger. Ettől a függőleges homokfalak alatt finom föveny alakul ki. Ám az igazi kincs még Ammos előtt található. Egy minden pompát és dicsfényt nélkülöző kis fehér épület mögött. Kicsit beljebb az úttól görög és uniós zászló dacol a szélben és egy kézzel pingált, furcsa tábla hirdeti, ez itt a Dolphin bay…
A tavernában, ami inkább csak olyan rögtönzött, színházi bárnak látszik, egy kopott hűtő, benne sör és üdítők. A bárpult mellé ültetett fa árnyékában egy asztal, ahol két mosolygós, sokat látott öreg fogadja az erre tévedőket. Az idősebbnek, aki a keresztségben Christos nevet kapta, hófehér haja van és sas orra. Ám nem is sasnak inkább egy éles szemű, megfontolt és éppen ettől egy picit távolságtartó sólyomnak tűnik. Testvére a cingár, hosszúkezű és kócosabb Dimitros, mosolygósabb, közvetlenebb. Mint egy mindig nevető, két lábra állt mosómedve, olyan hamiskás, beszédes az arca. Mindkettejüket barnára sütötte a nap, mindkettejük tenyere kérges és mindkettejük szemében benne van Görögország minden búja, öröme és keserve. Az örökifjú fivérek a szárazföldön láttak napvilágot, nem a tengerben fürdő Dodekaniszosz-szigetek bennszülöttjei. Külföldön éltek egy darabig. Dimitros felesége és gyermekei Svédországban. Christos családja New Yorkban. Ám idős korukra úgy gondolták, hazatérnek. Bazi nagy görög virtussal vettek egy darab földet, Kos egyik legszebb vidékén és arról álmodtak, hogy ide egy öt csillagos szállodát építenek. A válság azonban közbe szólt. Az álmokat nem egy tengeri, hanem a gazdaság pokoli vihara szaggatta meg. Csak ez az aprócska épület maradt nekik. Bár ha a bankon múlik még a téglát is viszik, ahogy magukkal vitték a már kiépített kerti világítást, villanykapcsolókat, hűtőket és mindent, amit két kézzel mozdítani lehetett. A két öreg innen állt fel. Néhány műanyag székkel és napernyővel, meg egy lakókocsival a ciprusok között, tavernát nyitottak. A Dolphin Bay-en mindig hideg a sör, a Mythos, a Fax és az Alfa. A teraszról kedves pálmák, csöndes bokrok, és a szárazsággal cicázó cserjék tanulmányozhatóak, miközben a forró kavicsokon vidám, kis gyíkok szaladgálnak. A kabócák pedig csak húzzák, lankadatlanul. A bokrok között takaros, kőből kirakott út vezet a partra, de aki egy pillanatig is leül itt, az egy darabig még nem vágyik a hűs habok közé. Szemben ugyanis mint egy nagy teknősbéka ott úszik az Égei-tengerben Kalimnos szigete. Vannak megszentelt helyek a világban. Vannak sziklák, hegyek, völgyek és csúcsok, amelyek a maguk tökéletességével képesek elvenni a világ bűneit. Vannak templomok, ahol az ember valóban megérzi az isten közelségét. A Dolphin bay azonban valami más. Itt ezen a magas parton megállnak az órák, az ember félretolja az elmúlásba vezető, szigorú másodperceket. Nem ketyeg, nem perceg, nem kakukkol, nem üt semmi. Csak a nap ragyogó, arany boldogsága hull a halandóra, akinek megadatik itt merengeni a messzeségbe. Ide jár Mester és Margarita. Itt filozofálnak az életről naphosszat, közben lassan kortyolják a gondosan elkészített frappéjukat. - Ilyet is tudnak a görög vendéglátóik! - A szerelmes pár itt bont pezsgőt minden naplementekor és kicsit sem szomorúak. Megfogják egymás kezét, és amikor a nap teste már félig elolvad a tengerben, hosszan megcsókolják egymást. Ez a csók az élet csókja. Ez a csók a szent egymásra találás, hosszú, mazsolabor ízű csókja…
- Tsipoura, mellé pedig retsina, vagy athéni sör. Semmi más. A pommes frites, meg ketchup, az a németeknek meg az angoloknak való. – avatja be a Mestert Dimitros. És behívja konyhába, ahol a hűtőből egy szép példány, friss royal durbincsot kap elő. – Garantáltan friss! – immár, jó vendéglátóhoz méltó, komoly tekintettel jelenti ki. – Ebben nálunk nincs pardon! Reggel kiköt a halászhajó, felhozzák a friss fogást és még aznap megsütjük faszén felett. Itt nálunk nem kell semmit fagyasztani. Minden elfogy!
Kalimnos hegyeit és az acélkék tengert bámulva, az ajándék ouzo és a faszénen sült hal illata tölti be a levegőt. Azon sem kell meglepődni, ha a borókák közül egyszer csak előjön Artemisz, Hippokratész, Aszklépiosz és szintén halat rendelnek a két öregfiútól…
A Tsipoura húsa fehér, mint a szűz menyasszonyok ruhája és olyan ízletes, hogy attól egyszerűen kiváltságosnak, beavatottnak tűnik az ember. Ráadásul a tányéron olivaoljaból, friss citromból és csak isten tudja milyen fűszerekből álló isteni mártás ragyog. Akinek a friss halhús talán túl semleges lenne, elég csak belemártania, hogy megértse a Mediterráneum esszenciáit…
Még napnyugta előtt érdemes megártózni itt a tengerben. A pici öböl, a Dolphin bay szélén egy sokat látott, öreg ciprus áll. Alatta megkopott napozóágyak, székek. Mintha csak valami görög Robinson hagyta volna itt. Egy öreg, dingóhoz hasonlító kutya pihen a székek között. Ránéz az emberre és békésen hortyog tovább. A ciprus ágai között ruhaszárító zsinórra, vagy halászhálóra(?) aggatott apró kavicsok. Mégsem Robinson járt itt, hanem egy görög hippi, aki egykor a Woodstockon tombolt és hazatért nosztalgiázni? A titkot csak Christos és Dimitros tudja. Egy éve, vagy kettő talán. Egy szerelmes pár néhány hetet itt töltött. Ők készítették a fa különleges, szerelmi vallomást hirdető díszeit.
Amikor a vendég megmártózott a habokban és kiélvezte a végtelenre állított hullámmedencét, itt a fa alatt kell megpihenni. A nap végén pedig újra felmenni a kis taverna teraszára és bámulni a naplementét. Újra és újra. Kéz a kézben Margaritával…
Mondják Aszklépiosz botjára azért a kígyó tekergőzik, mert a hüllő mindig képes megújulni. Leveti régi bőrét, elhagyja régi dolgait és újba öltözik. Aszklépiosz kígyói ráadásul nem mérgesek, szelídek, mint a görög emlékek…
"A szeretet, amely véget ér, csak a szeretet árnyéka. Az igazi szeretet kezdet és vég nélküli."
Napfény. A csillogásban egyszerre lobban lángra bánat, öröm. A téli napfény nagy kincs. Nagymamám is napfényben búcsúzott tőlünk. Nem kellett fázni, nem kellett dideregni. Mondta is mindenki, hogy ezt már ő intézte odafent. Eshetett volna hó, jég, lehetett volna fagy és izomgörcsös zimankó…
A test alászáll, a lélek azonban felfelé kúszik, mint a gőz, a láng, a mindig életerős komló a Tisza parton. Nagymamám így szeretett bennünket, ahogy a melengető, éltető napfény szereti a világot…
A szeretet, sőt az igaz, tiszta szerelem is ilyen. Melenget, nem hagy kihűlni, nem hagy eltévelyedni. Visz a hátán, ha megbotlasz. Megbocsátja, ha a gyarló hús néha a restség, és a kéjek szirénjeitől elernyed.
„A szerelem az istenekkel tesz egyenlővé bennünket…” – mondja Vinicius a Quo Vadisban. A pogány római ekkor nem sejti, hogy a szerelem az isteni irgalom talán legkifinomultabb formája. A szerelemben ugyanis az első pillantástól, a remegő féltésen át, a gyermekvállalás öröméig minden benne van. Lehetőségek, álmok, láthatatlan kötések, a külvilág számára értelmezhetetlen pókfonalak, amelyek az intimitásban összecsomóznak két lelket. Minden sérülékeny, minden időleges, minden törékeny ebben a kötésben, de ettől egyedi, ettől bámulatos, ettől olyan gyermekien szentimentális…
A szerelem vagy éppen annak hiánya, a rossz döntések, a lélekig ható nagy büntetések pedig a legnagyobb leckék. Aki képtelen őszintén szeretni, újból és újból átélni isten leheletnyi irgalmát, az már nem várhat semmit ettől az élettől. Az már csak a megszokások kietlen vidékein sétál és magát temeti el…
Popper ír egy történetet, hogy Sík Sándornak a katolikus költőnek egy barátja elpanaszolta, hogy az élet besározta. A barátnak mindene meglett, amiről álmodott, de közben csupa mellékvágány, mellékzönge, nyomasztó bűn koszolta össze. A költő ekkor azt mondta, ilyen az ember. Ettől szép az élete, hogy időnként felismeri nem mentes a hibáktól…
A felismerésben pedig ott a megtisztulás lehetősége. Istenhez hanyatló árnyék lenni akár csak egy pillanatra is. Segítséget kérni, újból beszélni az égiekhez. Néha ennyi is elég a megtisztuláshoz. Máskor azonban több kell. Van, aki ugyanis nem veszi észre, nem folyó amiben lépked, hanem mozdulatlan posvány. Innen csak kifelé vezet út. Keresni kell egy hűs, tiszta vizű patakot, ahol valaki segít megmosakodni, aki a gyötrelem éjszakái után vigyázza az álmunk. Fogja a kezünk és a homlokunkra teszi a puha, kecses tenyerét, ha éjjel a nyugtalanság hullámai törik az öntudatlanság mélységeibe zuhant testet.
A napfény, a decemberi napfény most nagy üzenet hordozója: legyen reményed víg tavaszokban, legyen hited megújulni a születésnapodon. Az év leghosszabb éjszakáján, te magad légy az, aki kipréseli magából a következő esztendő ragyogó fényét. Te vagy a felelős a változásért, a tiszta, melengető napfényért. Te vagy az egyetlen, igaz csillag a sorosod égboltján. Színed pedig legyen arany. Aranyos. Hogy azok akik, még hinnének benned, elinduljanak feléd…
Ma 23 éve, hogy nagyapám Kodácsi János tragikus hirtelenséggel eltávozott közülünk. Róla sokszor megemlékeztem már ezen a blogon. 1991 óta így a legszűkebb családom, jómagammal együtt 4 főre apadt. Rajongva szeretett nagymamám, édesanyám, édesapám; ez maradt nekem, nekünk. Ez a különleges egy vérre és egy lélekre épülő véd- és dacszövetség. Az én mindig meleg és elfogadó családi kályhám. Támasz a bajban, társ az örömben.
Nagymamám tegnap éjjel 23:00-kor úgy döntött, elindul nagyapám után. Alig egy hónapja csípőcsont töréssel kórházba került és azóta komoly ápolásra szorult. Az elmúlt hetekben két estét kivéve, mindig megszorítottuk egymás kezét. Mama készült az útra, de nagyon reménykedtem, hogy még nem kell csomagolnia… Tegnap éjjel aztán elindult oda, ahová én már nem tudtam tovább kísérni. Utoljára, amikor este rám pillantott én megpusziltam és azt súgtam a fülébe: Mama, vigyázz magadra… Mindig így búcsúztunk el korábban egymástól. Szinte cseng a fülembe, ahogy az apagyi ház kapujában azt mondja: Vigyázz magadra Fiam!
Most nem tudok mást mondani: - Mama! Vigyázz magadra!
