Húsz év múlva…

Húsz évvel ezelőtt a legbolondabb tavaszt éltem meg. Nem. Az egész nem maradt meg bennem, pedig sokáig esküdöztem márciusban, hogy a május összes napját belevésem egy fába. Egy nagy fa kérgébe. Minden napjáról belevájok valamit, hogy az akkor is ott legyen, amikor én már a végtelen örömmásodperceit számolom egy másik dimenzióban, egy másik életben.

Apám most azt mondaná, máris fölösleges volt ez a bekezdés. Az alanyi költészetből jó aligha születhet. Tudom apa. Te meg értsd meg, hogy ez a blogom…

Hangrobbanás a szádban

Szóval ott voltam a 18 tavaszom összes, késő kamasz dühével és úgy ropogtattam a napokat, mint a chipset a moziban. Hülyeség, de a napokban olvastam, hogy ez a műmájer, nyomokban krumplit is tartalmazó gépkaja apró hangrobbanásokat kelt a szánkban. Ha 29 millióan egyszerre ropogtatnák egy jól meghatározott irányba, akkor egy üres kukoricapelyhes doboz eldőlne a „robajtól”. Na persze az már egy másik történet, hogy ez a chipsrobbanás egy fals üzenet az agynak; ez friss, jó, tápláló… Szóval nemcsak az ízfokozók miatt nem tudod letenni a chipses zacskókat, hanem az apró hangrobbanások miatt sem…   

Fury(a)

A „katonatiszt” egy dobozt vesz elő, benne kék kendőbe gondosan csomagolt hat tojás. Odanyújtja a szépséges unokatestvérét rejtegető, halálra rémült háziasszonynak. Valami zsírpapírból sonka is kiforog. A „tiszt” meleg vizet kér. Alaposan megmosdik, borotválkozik. Mint egy korabeli Gilette reklámban. Közben bajtársának, a kopasz 20 évesnek annyit vet oda: szép, egészséges az ágy alól kiráncigált „unokatestvér” és ha a kopasz nem teszi meg, ő fogja megdöngetni. A két fiatal egymásra néz. Szimpatikusak egymásnak. Elvonulnak a másik szobába. Némi intim tenyérjóslás után egymáséi lesznek. Az idősebb, komor és a filmben végig nagyon haragos férfi most finoman somolyogva várja a reggelit. Két tűz, robbanàs közötti furcsa, törékeny idill. 1945 áprilisában, valahol Németországban. Brad Pitt, Logan Lerman, Anamaria Marinca és a bájosan ártatlan Alicia von Rittberg olyan kamaradarabot mutat nekünk, hogy a lélegzet eláll. A mozdulatok, az arcok bukolikus mennyországot idéznek, pedig a kulisszák mögött persze félelmetes indulatok ólálkodnak. „Oly korban éltem én/ mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt” - rebegné Radnóti.  A háborúnak még nincs vége, a sarokba szorított németek őrülten védekeznek. Nem tehetnek mást, mert aki dezertál, menekülni próbál egy lámpavason lógatva végzi. Aki pedig fegyvert fog, azzal a szövetséges túlerő végez. A világ legtechnokratább népe így szorongatva sem adja könnyen magát. Folyik a vér, szakadnak a testek, lánctalpak gurulnak át a holtakon, mint egy „B” kategóriás hentelésben gazdag horrorfilmen. Csak ez éppen a történelmi hűség. A közös európai örökség. Aztán rátalál az idillre a tankos csapat többi tagja; Shia LaBeouf, Michael Peña, és a levisszataszítóbb figurát alakító, de azért a film végére mégis hőssé váló Jon Bernthal is. A reggelit megzavaró három, koszos, ittas, frusztrált férfi az utcáról magukkal hozzák a pokol kénköves szagát. A pokoljárással felérő partraszállás megidézett pillanatait, a félelem keltette baszdühöt. Látni kell. Érezni kell. A Ryan közlegény óta várok ilyet. Persze az jobb film, de erre is érdemes beülni.

Ima a munkácsi fiúkért…

Érdemes, mert a Munkácsról, Ungvárról besorozott magyar fiúk is eszünkbe juthatnak. Azok a fiúk, akik Debalceve poklában ragadtak. Aki itt veszítették el az összes illúziójukat. Nem, semmit sem tanultunk. Semmiből, semmit… Közben az ájtatos manók Minszkben, hófehér papírokra vésett szerződéseket írogatnak alá. Az ördög cinizmusa végtelen…

Éjjeli féreg

Persze mit ítélkezem én? Jake Gyllenhaal, a Nightcrawler a szemembe vigyorog. Az éjjeli féreg volt az egyik kedvenc. Ez a kifinomult, kiváló szókinccsel megáldott, opportunista szociopata, aki hátborzongató logikával látja meg; a véren szocializálódott médiatársadalom fogyasztási szokásai őt iszonyúan gazdaggá tehetik. Vagyunk egy páran a szakmában barátok, versenytársak. Amikor iylet látunk, jó lenne szembe nézni magunkkal. Hírgyártók, hírbrókerek, tartalomszolgáltatók és fogyasztók. Kegyetlenül megkomponált film. Lou Bloom unokatestvérei pedig most is ott ólálkodnak, korcs hiénákként, a balesettől hemzsegő, szabolcsi közutakon is.

Másrészt ez a film vésette mindörökre belém, hiába tiltakozom a kertévék kék fény-szerű híradói ellen, a kenyér és cirkusz mellett, vér is kell az istenadta népnek…  

Gone girl…

Csak egy mondat. Az egy lányról című filmben elámultam Rosamund Pike hűvös, északi szépségén. Most pedig a játékán. Kemény, nagy film. Fincher régóta tud valamit.

A bíró

Rajongásig tisztelem és szeretem az édesapámat. A legfontosabb ember az életemben persze édesanyámmal párhuzamosan. Kisvárosban nőttem fel, isten kegyelméből valamiféle hírnévre szert tettem. Nem az ordító hermeneutikai párhuzamok miatt kedveltem a bírót. Persze ettől még Herr Gadamer most nagyon örülne, hogy milyen egyszerű a világ(a). Azonban van itt egy 80 feletti Robert Duvall, meg egy sziporkázó Robert „Ironman” Downey Jr., akik színészi kelléktárjuk összes fegyverzetével állnak elénk.

Mondom 20 évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy a május összes napját belevésem egy nagy fa kérgébe. Az a fura, hogy néhány napja újra keresem azt a nagy, védett fát, amibe beleírhatom, mi történt velem 2015 májusában. Még akkor is keresem, ha néha az bánt meg a legjobban, aki mostanában észre sem akarja venni az áldott Pálfordulásom legszembetűnőbb eredményeit.

Persze ilyenkor megmarad Coleho egyik legnagyszerűbb gondolat-kapaszkodója az éjjeli elmélkedésbe zuhant „playernek”: ha képesek vagyunk vállalni, megélni, magunkba költöztetni a magányt, akkor közel kerülünk ahhoz, hogy megpillantsuk az élet valódi értelmét.

Furcsa érzés, hogy a torkomban már kitapinthatóan is dobog a válasz az összes nagy (lét)kérdésre. Csak attól félek, ez a lüktető ízé (csomó?) a torkomban nem más, mint a megsebzett szívem…