Apollón és Korónisz nimfa szerelméből olyan halandó született, aki a gyógyítás nagymestere lett. Az ókori szobrok egy atletikus felépítésű, szakállás férfinak ábrázolják, akinek a botján egy kígyó tekergőzik. Ez a kígyós bot mai napig a gyógyszertárak kedvelt cégére. Az isten és a nimfa fiát Aszklépiosznak hívták. Hűtlenségéért halálra ítélt anyja méhéből vette ki Artemisz és bízta Kheiron, a jóságos kentaur gondjaira. Kheiron csodálatos dolgokra, a gyógyítás művészetére tanította meg a tudományokra fogékony fiút, aki végül gyógyszert előállítani, sebészkedni, de még szerelmi bájitalt keverni is megtanult a kentaurtól. Pallasz Athéné ráadásul a Gorgó vérből származó itallal is megajándékozta, amivel Aszklépiosz még a holtakat is fel tudta támasztani. Ez lett a veszte is, mert Artemisz arra kérte támassza fel unokaöccsét, és mivel a kérést teljesítette, Zeusz egy villámmal agyonütötte. Mondván, ez a sors és a világegyetem rendjének megváltoztatása volt, amit senki sem tehet meg. Aszklépiosz jelentőségét bizonyítja, hogy Zeusz megbánja hirtelen haragját és az istenek közé emeli a gyógyítót. Minden orvosok ősatya így aztán sántikálva, de feliratkozik a mindenkori Olümposzi tablóra. A görög regék úgy tartják, hogy maga Hippokratész, az orvosi eskü megalkotója is Aszklépiosz egyenes ági leszármazottja. Hippokratész pedig azon a Kósz szigetén született… (zpzs)

A Mastichariba vezető lejtőn, le kell fordulni a főútról. Ammos felé. Balra. Egy semmi kis lankán vezet az út, itt-ott odalátszik a tenger is. Augusztusban erre már csak a csak a fák zöldek. A fű kiégett, a hosszú, kegyetlen, cserző nyár alatt. Fügekaktuszok, satnya kis fügebokrok és ciprusfenyők kókadoznak az alig mozgó hőségben, és olyan lágyan himbálóznak, mintha csak magukat kívánnák legyezni. Szállodák és magánházak nyitott kapui és néhány kísérletező üzlet között vezet a kopott, kátyús aszfaltút. Látszólag sehová… A semmibe. A végtelennek tűnő mediterrán nyárba, ahol reggel kiszögelik a napot és már csak akkor veszik be, ha Jorgos, a csak éjjel izgága kereskedő, a délutáni szieszta után ismét megsarcolná a pirosan parázsló arcú turistákat. Ammes szép strand, kétség sem fér hozzá. A homokkövet itt meredeken megharapdálja, megnyaldossa a mindig éhes tenger. Ettől a függőleges homokfalak alatt finom föveny alakul ki. Ám az igazi kincs még Ammos előtt található. Egy minden pompát és dicsfényt nélkülöző kis fehér épület mögött. Kicsit beljebb az úttól görög és uniós zászló dacol a szélben és egy kézzel pingált, furcsa tábla hirdeti, ez itt a Dolphin bay…

A tavernában, ami inkább csak olyan rögtönzött, színházi bárnak látszik, egy kopott hűtő, benne sör és üdítők. A bárpult mellé ültetett fa árnyékában egy asztal, ahol két mosolygós, sokat látott öreg fogadja az erre tévedőket. Az idősebbnek, aki a keresztségben Christos nevet kapta, hófehér haja van és sas orra. Ám nem is sasnak inkább egy éles szemű, megfontolt és éppen ettől egy picit távolságtartó sólyomnak tűnik. Testvére a cingár, hosszúkezű és kócosabb Dimitros, mosolygósabb, közvetlenebb. Mint egy mindig nevető, két lábra állt mosómedve, olyan hamiskás, beszédes az arca. Mindkettejüket barnára sütötte a nap, mindkettejük tenyere kérges és mindkettejük szemében benne van Görögország minden búja, öröme és keserve. Az örökifjú fivérek a szárazföldön láttak napvilágot, nem a tengerben fürdő Dodekaniszosz-szigetek bennszülöttjei. Külföldön éltek egy darabig. Dimitros felesége és gyermekei Svédországban. Christos családja New Yorkban. Ám idős korukra úgy gondolták, hazatérnek. Bazi nagy görög virtussal vettek egy darab földet, Kos egyik legszebb vidékén és arról álmodtak, hogy ide egy öt csillagos szállodát építenek. A válság azonban közbe szólt. Az álmokat nem egy tengeri, hanem a gazdaság pokoli vihara szaggatta meg. Csak ez az aprócska épület maradt nekik. Bár ha a bankon múlik még a téglát is viszik, ahogy magukkal vitték a már kiépített kerti világítást, villanykapcsolókat, hűtőket és mindent, amit két kézzel mozdítani lehetett. A két öreg innen állt fel. Néhány műanyag székkel és napernyővel, meg egy lakókocsival a ciprusok között, tavernát nyitottak. A Dolphin Bay-en mindig hideg a sör, a Mythos, a Fax és az Alfa. A teraszról kedves pálmák, csöndes bokrok, és a szárazsággal cicázó cserjék tanulmányozhatóak, miközben a forró kavicsokon vidám, kis gyíkok szaladgálnak. A kabócák pedig csak húzzák, lankadatlanul. A bokrok között takaros, kőből kirakott út vezet a partra, de aki egy pillanatig is leül itt, az egy darabig még nem vágyik a hűs habok közé. Szemben ugyanis mint egy nagy teknősbéka ott úszik az Égei-tengerben Kalimnos  szigete. Vannak megszentelt helyek a világban. Vannak sziklák, hegyek, völgyek és csúcsok, amelyek a maguk tökéletességével képesek elvenni a világ bűneit. Vannak templomok, ahol az ember valóban megérzi az isten közelségét. A Dolphin bay azonban valami más. Itt ezen a magas parton megállnak az órák, az ember félretolja az elmúlásba vezető, szigorú másodperceket. Nem ketyeg, nem perceg, nem kakukkol, nem üt semmi. Csak a nap ragyogó, arany boldogsága hull a halandóra, akinek megadatik itt merengeni a messzeségbe. Ide jár Mester és Margarita. Itt filozofálnak az életről naphosszat, közben lassan kortyolják a gondosan elkészített frappéjukat.  - Ilyet is tudnak a görög vendéglátóik! - A szerelmes pár itt bont pezsgőt minden naplementekor és kicsit sem szomorúak. Megfogják egymás kezét, és amikor a nap teste már félig elolvad a tengerben, hosszan megcsókolják egymást. Ez a csók az élet csókja. Ez a csók a szent egymásra találás, hosszú, mazsolabor ízű csókja…

- Tsipoura, mellé pedig retsina, vagy athéni sör. Semmi más. A pommes frites, meg ketchup, az a németeknek meg az angoloknak való. – avatja be a Mestert Dimitros. És behívja konyhába, ahol a hűtőből egy szép példány, friss royal durbincsot kap elő. – Garantáltan friss! – immár, jó vendéglátóhoz méltó, komoly tekintettel jelenti ki. – Ebben nálunk nincs pardon! Reggel kiköt a halászhajó, felhozzák a friss fogást és még aznap megsütjük faszén felett. Itt nálunk nem kell semmit fagyasztani. Minden elfogy!

Kalimnos hegyeit és az acélkék tengert bámulva, az ajándék ouzo és a faszénen sült hal illata tölti be a levegőt. Azon sem kell meglepődni, ha a borókák közül egyszer csak előjön Artemisz, Hippokratész, Aszklépiosz és szintén halat rendelnek a két öregfiútól…

A Tsipoura húsa fehér, mint a szűz menyasszonyok ruhája és olyan ízletes, hogy attól egyszerűen kiváltságosnak, beavatottnak tűnik az ember. Ráadásul a tányéron olivaoljaból, friss citromból és csak isten tudja milyen fűszerekből álló isteni mártás ragyog. Akinek a friss halhús talán túl semleges lenne, elég csak belemártania, hogy megértse a Mediterráneum esszenciáit…

Még napnyugta előtt érdemes megártózni itt a tengerben. A pici öböl, a Dolphin bay szélén egy sokat látott, öreg ciprus áll. Alatta megkopott napozóágyak, székek. Mintha csak valami görög Robinson hagyta volna itt. Egy öreg, dingóhoz hasonlító kutya pihen a székek között. Ránéz az emberre és békésen hortyog tovább. A ciprus ágai között ruhaszárító zsinórra, vagy halászhálóra(?) aggatott apró kavicsok. Mégsem Robinson járt itt, hanem egy görög hippi, aki egykor a Woodstockon tombolt és hazatért nosztalgiázni? A titkot csak Christos és Dimitros tudja. Egy éve, vagy kettő talán. Egy szerelmes pár néhány hetet itt töltött. Ők készítették a fa különleges, szerelmi vallomást hirdető díszeit.

Amikor a vendég megmártózott a habokban és kiélvezte a végtelenre állított hullámmedencét, itt a fa alatt kell megpihenni. A nap végén pedig újra felmenni a kis taverna teraszára és bámulni a naplementét. Újra és újra. Kéz a kézben Margaritával…

Mondják Aszklépiosz botjára azért a kígyó tekergőzik, mert a hüllő mindig képes megújulni. Leveti régi bőrét, elhagyja régi dolgait és újba öltözik. Aszklépiosz kígyói ráadásul nem mérgesek, szelídek, mint a görög emlékek…