Vallomás
Ma én vagyok a Néma Levente. Igeidőkkel küszködik. Nála soha nem huszonnégy röpke óra egy nap. Keresi a határokat. A Hajnal, neki csupán egy jelzés. Mintha a jóisten csak egy reggeli kávé alá gyújtana a mokkaégőn.
Megjöttél. Ittál velem egy csészével. Mondtam is, hogy Neked színésznőnek kellene menned. Ezt sokáig tanítják Budapesten.
A Bécsi kapu felől mentek be a várba. Végig a Fortuna utcán. Furcsa ez, amikor két részre osztod a szíved. Mint egy hidegfejű matematikus. Az egyik oldalában szépen becsomagolva az elmúlt hónapok keserve. A másik oldalon valami eredendő boldogság. Cégéreiddel és szerelmeiddel a Budai várban lépegetsz. Kivel jártál erre Mesegyerek? Komolyan elfejted? El.
Fogod a kezét boldogságnak és szomorúságnak. Tépnek, szakítanak és Te nevetsz. Két lábbal a földön, mézes szívvel az egekben.
Sokáig hitte, hogy megleli a történetét. Hogy összeáll majd, mit mért érdemes. Lesz valami, ami egyértelmű, kristálytiszta. Mint a parancsolat. Aztán miután rendszerezni kezdte az életét, az egész unalmassá, szürkévé változott.
A miért?
Ma én vagyok a Néma Levente. Még nem tudom, még nem sejtem, de Zilia Duca lóra szállt. Elindult értem. A legszebb ruháit vette fel és egy utazótáskában gondosan becsomagolta a legforróbb fehérnemű-készletét. Éjjeli madárdalt hoz magával.
Te! Sose aludj a májusi éjszakákon. Komolyan mondom! Egyszerűen ne feküdj le! Nálunk rigók meg fülemülék concertója szól szakadatlanul, ahogy elcsendesedik a város. Már nem ugatnak a kutyák, nem zúgnak az autók, csak a madarak élnek, mintha minden csak gondtalan dalolászás lenne…
Zilia Duca is csak éjjel lovagolt. Nappal, könnyű akácillatban szunnyadt, mikor visszaszállt a paloták festményeire Vénuszként alukálni. Kék szeme van.
Ziliának kék szeme van, akkor is tudom, ha minden festő lehunyt szemmel ábrázolja… - bolondnak csúfolták, de nem beszélt. Csak a lelke falára festette fel a gondolatokat. Legbelül cserfes lett, mint egy kislány és mindent megbeszélt magával. Ám kívülről a fogadalom szoborarca maradt. Nézett napba, fürdött felérkező csillagok langyos sugarában. Simítgatta arcát frissen penderedő, tavaszi levelek hajszálnyi zöldjéhez, de még hangosan nevetni sem hagyta magát.
Amikor a Robinson szindróma elhatalmasodik az emberen a szavak rettenetes hiányában keletkező idegállapottól, a szerelem, egyáltalán a páros létezés vágya, kap valami erősen tükröződő metálfényt.
Nem jött még meg, de jön. Az igaz hit virágzik ilyen lassan…
szumma
S kellett volna valami nagyon erős mondat, valami, amitől ez az egész valóban átitatódik a boldogság vízével. Lélegezz. Igyál egy kortyot. Gondolj valami szépre! Tudsz? Menni fog? Ne légy még abban a piszkos fejedben sem ironikus, perverz, hideg, bárgyú. Csak tégy úgy, mint aki életében bizonyságot szerzett; mégsincs összeférhetetlenség boldogság és ember között…
