Mindenütt jelen van, megszólítható és Ő is szól hozzánk, mindenen keresztül üzen. De leginkább saját magamban tetten érhető. Számomra az Isten-kapcsolat útja a befelé fordulás. Ahogyan Szent Ágoston mondta, Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz. Minél inkább figyelni akarok a bennem lévő Istenre, Ő annál inkább megnyilatkozik. Erre a belső csöndre minden nap szánok időt.
(Kocsis Fülöp, hajdúdorogi metropolita az Istenről)
Imádkozz!
Sanyika és Gabi tudtak imádkozni. Én nem. Nagyanyám arra kérte őket mondják el a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözlégy Máriát. Úgy fújták, kapkodva, harapva a levegőt a mondatok végén, ahogy azt csak a kisiskolások tudják. Irigyeltem az unokatestvéreimet, irigyeltem, hogy feltétel nélkül hisznek, hogy mama legnagyobb gyönyörűségére kívülről fújják az imát… Talán valamiféle gyermeki féltékenységből és hiúságból (szeretéhségből?) tanultam meg a mitayánkot…
A kék Biblia
Egy vasárnap délután egy kis papírkötéses, kék műanyag fedelű Bibliára leltem nagyanyám tévés szobájában. Ilyen könnyen pergő, hártyaszerű lapokkal soha addigi életemben nem találkoztam. Károli fordítás. Református Biblia. Az apagyi Kodácsi meg a Szegfű családok hite. Édesanyám hite. Kozma tiszteletes nagyanyám halála előtt mondta, hogy a Kodácsiak már vagy legalább 300 éve a faluban élnek. Szóval kis, kék Biblia. Ma már száz és száz sor aláhúzva benne. Egy lapja, Mózes első könyvének egyik lapja, ki is jár. Szamárfüles, de őrzöm rendeletlenül. Nagyanyám gondolkodás nélkül adta nekem, pedig így ő maradt Biblia nélkül. Évekkel később a kórházból hozott el egy Újszövetséget. Mama! Mennyi minden köt, mennyi emlék, túl a novemberben megszaggatott hitemen. Na, meg az a fejcsóválós úrvacsora, amikor nagyapám magával húzott a templomon keresztül. Nagyanyám meg a nők között integetett; Jani, hát a pulya görögkatolikus!
Ez a kék református Biblia, az én kék útlevelem minden, hófehér, református templomba.
Az erdő
Két napja, az éjjel kellős közepén, széttárt karokkal abban négyszögletű kerek erdőben imádkoztam, amelyet a Hunyadi, a Mák, az Géza és Nefelejcs út határol. Van ebben az erdőben átlósan egy kis girbegurba ösvény. A közepe nagyobb vizek esetén csak gumicsizmában járható, ám most ezen a száraz tavaszon gyerekjáték és valódi öröm a séta rajta. Eleinte térdig érő fűben, majd a Gyűrűk urát idéző nagy, lélegző és mesés fehér nyárfák között. Sárga kis semmi virágaival a vérehulló fecskefű cicázik a szemmel, a fákra repkény szalad, a levegőben, pedig mint tündér-hópelyhek szálldogálnak a bolyhos pollenek. Itt könnyű megtalálni az istent. Minden őt dicséri. Minden róla beszél. A fehér nyárfák alatt, a kelő nap csipás fényében. Az erdő nagy titka, hogy hálát is megtanít mondani. Akkor is segít beszélni az jóistenhez, amikor boldog vagy, amikor alig férsz a bőrödbe. Hagy kiáltani, a nagy rozsdás derekú fa-menyasszonyokat ölelgetni és a bodzabokrok zsenge zöldjét simogatni. Nagy magányomban, mert néha az is megtalál, döbbenek rá, hogy ez az erdő egyenes út a teremtő társalgójába…
Virrasztás
Fél tizenkettőkor már lenyomtam a kilincset. Hűvös, gyorsan hűlő éjszaka volt, jól esett a templomba betérni. Jó helyet találtam. Kicsit félrevonulva, mert azt reméltem majd csendben figyelek és imádkozom, ameddig bírok. Összerendezem a darabokba került életem. A frissen kinevezett metropolita azonban két kézzel rázta meg a lelkünket. Kitárultak az ajtók. A papok, élén az érsekkel, úgy jöttek be, ahogy a megváltás érkezhet. Határozottan, hosszan kitartott, érces énekhanggal. Záporoztak a görögkatolikus felelgetősök, zúgott a templom. Uram irgalmazz! Le-fel álltunk, mint egy kemény tornaórán. Időn és téren kívül, hagytam hadd áradjon szét bennem az ünnep. Le-fel álltunk, ahogy illik. Hánytuk a keresztet. Énekeltünk. Kocsis Fülöp a lelkünkre kötötte, hogy mi vagyunk a feltámadás, mi vagyunk az örömhír. Mi, akik ott közösen virrasztottunk. Nekünk kell a világgá kürtölni; Feltámadt Krisztus! és kitárni a szívünk. Nagy, háton cipelt, mobil hangszórókkal, harangzúgás közepette énekeltük, párafelhőket fújva a körmenetben:
Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált és a sírban levőknek életet ajándékozott!
Soha még ilyen nyíregyházi éjszakában nem volt részem…
Órák teltek el és ki tudja hányszor énekeltük már újból és újból a liturgia kötelező dalait. Fülöp érsek egy pillanatra sem hagyta lanyhulni a figyelmet. János evangéliumát a magyar mellett, görög, latin, román és ruszin nyelven is felolvasták a papok. Fél három után kezdtem érezni, a testem és a lelkem is megfáradt. Szemérmetlen ásítások törtek rám. Egy csendesebb pillanatban otthagytam a virrasztást, pászkaszentelésre váró asszonyokat, a felekezet kitartóbb tagjait. Fogvacogtató hidegben indultam el a kocsihoz. A részvétel a fontos, gondoltam magamban, de azért mindenféle Biblia történet kelt életre bennem. Mire a kakas kukorékol, te háromszor, meg Jónás engedetlensége...
Aztán legnagyobb megrökönyödésemre, miközben kihajtottam a Síp és Egyház közötti parkolóból, egy férfit pillantottam meg szobrozni az éjszakában. Meg sem mozdult, csak állt mint egy kimerevített felvétel. Lába közt egy nagy szatyor pihent. Talán az egész életét őrizte benne. Abszurd pillanat. Egy férfi áll a mínuszra hűlt húsvéti éjszakában és néz a templom irányába. Messziről ráadásul úgy tűnt, egyszerűen megfagyott. Közelebb hajtottam hozzá és kiugrottam a kocsiból. Le sem állítottam a motort. Markomban egy bankót szorongatva, keresztet vetettem. Krisztus feltámadt! – léptem mellé. Meglepetten pislogott néhányat. Hát még is él! - szaladt végig bennem a gondolat. Fogadja el! - nyomtam a kezébe a pénzt és mint aki csínyt követett el visszapattantam a kocsiba.
Innen nézve mindez suta, esetlen próbálkozásnak tűnik, valami jót tenni, jónak lenni, hetykén belepiszkálni a romló világ gépezetébe. Ám igazából csak a lelkem nyugtattam meg. Valóban feltámadt! - motyogtam a meleg szobában és úgy aludtam el, hogy a saját félelmeim miatt, azóta sem tudom, miért virrasztott, mit keresett ott éjjel fél háromkor az az ember az húsvéti éjszakában. Még jót tenni is meg kellene tanulni...
