"A szeretet, amely véget ér, csak a szeretet árnyéka. Az igazi szeretet kezdet és vég nélküli."

Napfény. A csillogásban egyszerre lobban lángra bánat, öröm. A téli napfény nagy kincs. Nagymamám is napfényben búcsúzott tőlünk. Nem kellett fázni, nem kellett dideregni. Mondta is mindenki, hogy ezt már ő intézte odafent. Eshetett volna hó, jég, lehetett volna fagy és izomgörcsös zimankó…

A test alászáll, a lélek azonban felfelé kúszik, mint a gőz, a láng, a mindig életerős  komló a Tisza parton. Nagymamám így szeretett bennünket, ahogy a melengető, éltető napfény szereti a világot…

A szeretet, sőt az igaz, tiszta szerelem is ilyen. Melenget, nem hagy kihűlni, nem hagy eltévelyedni. Visz a hátán, ha megbotlasz. Megbocsátja, ha a gyarló hús néha a restség, és a kéjek szirénjeitől elernyed.

„A szerelem az istenekkel tesz egyenlővé bennünket…” – mondja Vinicius a Quo Vadisban. A pogány római ekkor nem sejti, hogy a szerelem az isteni irgalom talán legkifinomultabb formája. A szerelemben ugyanis az első pillantástól, a remegő féltésen át, a gyermekvállalás öröméig minden benne van. Lehetőségek, álmok, láthatatlan kötések, a külvilág számára értelmezhetetlen pókfonalak, amelyek az intimitásban összecsomóznak két lelket. Minden sérülékeny, minden időleges, minden törékeny ebben a kötésben, de ettől egyedi, ettől bámulatos, ettől olyan gyermekien szentimentális…

A szerelem vagy éppen annak hiánya, a rossz döntések, a lélekig ható nagy büntetések pedig a legnagyobb leckék. Aki képtelen őszintén szeretni, újból és újból átélni isten leheletnyi irgalmát, az már nem várhat semmit ettől az élettől. Az már csak a megszokások kietlen vidékein sétál és magát temeti el…

Popper ír egy történetet, hogy Sík Sándornak a katolikus költőnek egy barátja elpanaszolta, hogy az élet besározta. A barátnak mindene meglett, amiről álmodott, de közben csupa mellékvágány, mellékzönge, nyomasztó bűn koszolta össze. A költő ekkor azt mondta, ilyen az ember. Ettől szép az élete, hogy időnként felismeri nem mentes a hibáktól…

A felismerésben pedig ott a megtisztulás lehetősége. Istenhez hanyatló árnyék lenni akár csak egy pillanatra is. Segítséget kérni, újból beszélni az égiekhez. Néha ennyi is elég a megtisztuláshoz. Máskor azonban több kell. Van, aki ugyanis nem veszi észre, nem folyó amiben lépked, hanem mozdulatlan posvány. Innen csak kifelé vezet út. Keresni kell egy hűs, tiszta vizű patakot, ahol valaki segít megmosakodni, aki a gyötrelem éjszakái után vigyázza az álmunk. Fogja a kezünk és a homlokunkra teszi a puha, kecses tenyerét, ha éjjel a nyugtalanság hullámai törik az öntudatlanság mélységeibe zuhant testet.

A napfény, a decemberi napfény most nagy üzenet hordozója: legyen reményed víg tavaszokban, legyen hited megújulni a születésnapodon. Az év leghosszabb éjszakáján, te magad légy az, aki kipréseli magából a következő esztendő ragyogó fényét. Te vagy a felelős a változásért, a tiszta, melengető napfényért. Te vagy az egyetlen, igaz csillag a sorosod égboltján. Színed pedig legyen arany. Aranyos. Hogy azok akik, még hinnének benned, elinduljanak feléd…