Ma 23 éve, hogy nagyapám Kodácsi János tragikus hirtelenséggel eltávozott közülünk. Róla sokszor megemlékeztem már ezen a blogon. 1991 óta így a legszűkebb családom, jómagammal együtt 4 főre apadt. Rajongva szeretett nagymamám, édesanyám, édesapám; ez maradt nekem, nekünk. Ez a különleges egy vérre és egy lélekre épülő véd- és dacszövetség. Az én mindig meleg és elfogadó családi kályhám. Támasz a bajban, társ az örömben.  

Nagymamám tegnap éjjel 23:00-kor úgy döntött, elindul nagyapám után. Alig egy hónapja csípőcsont töréssel kórházba került és azóta komoly ápolásra szorult. Az elmúlt hetekben két estét kivéve, mindig megszorítottuk egymás kezét. Mama készült az útra, de nagyon reménykedtem, hogy még nem kell csomagolnia… Tegnap éjjel aztán elindult oda, ahová én már nem tudtam tovább kísérni. Utoljára, amikor este rám pillantott én megpusziltam és azt súgtam a fülébe: Mama, vigyázz magadra… Mindig így búcsúztunk el korábban egymástól. Szinte cseng a fülembe, ahogy az apagyi ház kapujában azt mondja: Vigyázz magadra Fiam!

Most nem tudok mást mondani: - Mama! Vigyázz magadra!