3,14: avagy ez lenne a Húsvét száma?
Vinni kell néhány könyvet magunkkal. Filmet, könyvet, zenét. Vinni és mint valami imamalmot egyfolytában hajtogatni. Faludy mesélte, hogy Recsken hallás után tanulták meg a verseket és a regényeket. Aki tudta, megtanította a barakk többi lakójával. Amikor már mindenki fújta, a koszos, mosdatlan, tetves emberekből felcsendült a humanizmus kórusa. És látá isten, hogy ez jó.
Amikor Martel, Pí életét olvasom, mindenféle dolog eszembe jut. Leginkább az, hogy Virágvasárnap van. Átállítottuk az órát és a hidegfront, meg a lehűlés ellenére kopog, sőt dörömböl a tavasz. A Világirodalom remekeiben található egy Élhetetlen szerelmesek novelláskötet. Sólem Áléchem: Énekek éneke novellája egy régvolt Pészáh, zöldfűszeres illatát hozza felénk. „Várva vártam a kedves, szép Pészáh ünnepét…” Kölyökkoromban ez volt a legszebb ünnepem. A keresztény változata.
A hitet csak később kaptam hozzá. A húsvét a locsolkodások biciklis ókora után, a négyütemű kirándulások hegymenetét hozta el. Töltött fasírttal és főtt sonkával felfegyverkezve irány a hegy. A Zemplén. Az áprilisi incselkedő húsvétokra is szívesen emlékszem. A Németh lányok hajából szódavíz folyt ünneplő ruhájukra és kacagva, mutáló kölyökvággyal kamaszodtunk a József Attila utcában. Nagy nevetős, krasznajamoszkva szagú húsvétok voltak ezek, a hosszú telek után. Kiszabadultunk, mint a madarak, apám kihúzta magát a narancssárga berregő kispolszkiban és a 80 felett már fütyülő, elefántfül ablakon keresztül beáradt a felázott földek, mohó illata.
Ma, amikor egyre többet tudok a húsvétról, megmosolygom azt a pogány életörömöt, ami felrepített a Nagyságos Vezérlő Fejdelem regéci várába. Szaladtam a zörgő avarban és zihálva, boldogan fújtattam. Apám meg mögöttem. Mondom, virágvasárnap az ember valahogy végigzongorázza, mikor merre járt. Mint valami lexikont végiglapozza az életét, előveszi a húsvéti kartotékokat és az elveszett évek terhével szépen ráhangolódik a három csendes napra. Stille Tage kommen. Ezek a csendes, szigorú böjti napok visznek el a nagycsütörtökhöz, amikor Krisztus urunk az utolsó vacsorát kínálta a tanítványoknak... Martel azt írja, aki aki meg akarja érteni az alázatot, annak meg kell tapasztalnia a megaláztatást.
Egy nagy szitában pattogtattuk a kukoricát nagypénteken – mesélte a decemberben távozott nagyanyám. Szinte látom magam előtt, ahogy tűzet gyújtanak és a szitába „belegórják” a pattogtatnivalót. Aztán jó étvággyal rágcsálják a fehér belű tengerit. És takarítanak. Ablakot pucolnak, hajlonganak, mosnak. Mindezt az Úr tiszteletére. Mert az alázatos ember lehajol, az alázatos "nyugati" ember lehajol a szenvedésért. Ellentétben kelettel, ahol a szenvedés egyenértékű az örömmel, fogcsikorgatás nélkül az élet szerves része.
Remélem, nagypénteket, a hírek szülte rohanásban is meg lehet élni. Lehet majd valami erős nyugalommal böjtölni és délben a harangszó hiányában néhány percig bámulni a sötétítőt, végig szalad-e rajta repedés. Vagy a gyorsan lebegő szürke felhőkre sandítani, amelyek az április égbolton olykor vészjóslóan vetnek árnyékot a szívünkre.
Egy keresztény mozi
Ezt majd jobban meg kell majd írni. Néhány veretes sort az Interstellarról… (http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagok_között) November 9-én láttam a moziban. Jól emlékszem. Másnap reggel törte el nagyanyám a csípőjét. Itt peregnek előttem azok a végzetes napok eseményei. Az előttük lévő nagy szkizmára. Arra a hibáktól terhes, hűvös, magányban bandukolós estére Sóstón. Akkor kérdeztem meg a Jóistent hosszú idő után újra, hogy mondja meg, ha volna érkezése, a depressziós ködben merre viszi az utam?
A válaszok kellemetlenül lassan érkeztek meg. Töredékek hullottak csak, nagy ritkán elém. Egy nyikorgó kórházi ajtó rozsdájaként peregetek, vagy megesett, hogy vizelet- és halálszagú kórtermek szegletében kuporogtak. Innen nézve horrorisztikusnak és elviselhetetlennek tűnt a vánszorogva készülő mennybéli kirakó.
Mondom, mindezt nagypéntek előtt kell leírni és olvasni. Így talán érthetővé válik az orrfacsaró halálszagon keresztül is dohogó szeretet, kötődés és a dekubituszok gennyében is felragyog az ember létének értelme.
Az Interstellar pedig pontosan ezt a kérdést tette, teszi fel, hogy mire való ez a megfoghatatlan, gépekkel kimutathatatlan szeretet? Mit ér, ha halottakat szeretünk? Mit ér, ha halott szerelmeket kívánunk feltámasztani. Mit ér az a végtelen vér a vérhez, gén a génhez predesztinált kötődés, ami unoka és nagymama, Kodácsi nagyanyám és köztem is létezett. Mit értek azok a bíbor derengésű éjszakák, amikor egy kedves mellett egy sohasem volt holnap családmodellje fénylett fel, amint a testem magnetoszférjánák nekiütközött a lány forró napszele. Nolan olyan kerek és felemelő választ ad minden kérdésünkre, olyan magával ragadó módon mondja el egy nagyívű, lenyűgöző "blockbusterban", hogy az ember napokig mosolyogva jár átlépve a létezni és nem létezni szingularitásán.
Mondom ezt majd egyszer sokkal jobban meg kell írni. Hogy miközben a demencia, majd a halál szétvagdossa a felfoghatót, addig a mindent átható szeretet kapaszkodót kínál a hitet dédelgető embernek. A tudomány pedig a művészettel felvértezve meseszerű kegyelmet csepegtet a veszteség feldolgozásához. És akkor ez csak egy nagyon személyes olvasat. Mert ebben az érettségin is használható logikai levezetésben ott a szerelem ereje, ott ez a fogalom, ami megbetegíteni képes, ami mennyországba röpít és, ami időnként a poklok kínjával ajándékozza meg az embert. A szerelem megtermékenyíti a férfit, a nőt, mint fizikai létezőt és megtermékenyíti a gondolatot, az isteni adományt. A szeretet pedig mentőövet dob a metafizikai dzsungelek útvesztőiben. Egyház épül rá és isteni állandó, amely képes jobbá tenni a világ legesendőbb, de mégis legtöbbre rendelt szerzetét: az embert…
Végigolvastam. Csupa zihálás. Törött hegedű. Nincs benne harmónia. Katyvasz. Félszerzet. Csapong. Csak nekem beszél. A bennem simogatott szeretethez, ami olyan mint a jó kutya. Idomítható, puha fehér a szőre és nagy fekete gombszemekkel néz ránk. Éjszaka a paplanunk alá bújik, hogy ne érezzük magunkat olyan árván ebben, kietlen, tapogatni sem érdemes vaksötétben, amit életnek becézünk.
Éjszaka meg félek. Bevallom. Nincs az a keringő, meg dal, ami túlharsogná a fogvacogást. Ilyenkor égve hagyok egy lámpát, megy a tévé és éjjel vízben forogva, de arra ébredek, hogy még mindig élek…
