Blöfföltek egy nagyot, és milliárdokat spóroltak vele. Azt hazudták, hogy az autóik sokkal kevesebb káros anyagot pöfögnek ki. Büszkén írták a gázolajos koromgyárakra, hogy „green technology”. Zsebre vágták a környezettudatosságért járó kedvezményeket, szélesen mosolyogtak, és amikor megszámolták a bevételt, a jólét magabiztosságával néztek a tükörbe.

A történet még 2008-ban kezdődött. Elakadt az E189 számmal ellátott dízelmotor fejlesztése. Benne volt egy rakás lóvé, idő, energia. Mindezek ellenére a fejlesztők röviddel a sorozatgyártás beindítása előtt bevallották a cégvezetésnek: nem lehet egyszerre betartani a károsanyag-kibocsátási határértékeket és az előírt szint alatt tartani a költségeket. A szépreményű fejlesztési projekt zsákutcába jutott és veszélybe került. A nagyokosok aztán kitalálták, ha nem megy másképp, manipulálni kell a károsanyag-kibocsátást mérő szoftvert. A „beavatkozás” jól sikerült: az így mért értékek már teljesítették a szigorú környezetvédelmi előírásokat.

11 millió manipulált motor az utakon

A jelenlegi adatok szerint világszerte 11 millió autó fut manipulált motorokkal. Az ominózus aggregátot főként a Volkswagen és Audi modellek kapták, de természetesen megtalálható a konszern más típusaiban is. A csalás az USA-ban derült ki. Külön történet, hogy vajon ki szolgáltatta a fülest a hatóságoknak, és miért éppen most derült fény a kegyes csalásra. Persze ez már nem változtat a lényegen. A VW kegyetlen presztízsveszteséget könyvelhet, és előreláthatólag euro milliárdokba kerül majd a hazugság. Vissza kell hívni az érintett modelleket, át kell valamilyen formában alakítani a motorokat, és akkor még nem beszéltünk a büntetésekről, esetleges perekről és bírságokról.

Presztízs ide vagy oda, ettől a VW autói egy picit sem lettek rosszabbak. Egy illúziót azonban elvettek tőlünk a wolfsburgiak: azt, hogy megbízhatunk a németekben. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a Made in Germany felirat minőséget, precizitást, tartósságot, hitelességet jelent. Milliók ültek magabiztosan, már-már rátartian a Golfjuk, Passatjuk volánja mögé vagy éppen a konszern négykarikás státusszimbólumaiba, és közben büszkén hirdették, ez kérem egy karosszériányi Németország.

Küszöbérték alatti döbbenet

A csalódás mellett kevesen háborodnak fel amiatt, hogy a VW autói sokkal több káros anyagot pöfögtek a levegőbe, mint amennyit a prospektusokon hirdettek. Egyáltalán valaki választott már az alapján autót, hogy 100 kilométerenként mennyi korommal ajándékozza meg a világot? Hybrid autót is csupán a rendkívül kedvező fogyasztási értékek miatt vesznek emberek, nem a globális felmelegedés miatt érzett félelemből, vagy éppen a megrögzött zöld gondolkodás végett. Az igazság az, hogy az átlag embert, az átlag tulajdonost csak annyiban érinti meg a manipuláció híre, hogy most akkor árgus szemmel nézi, mikor kell vinnie a kocsiját kötelező szervizre, vagy éppen esetleg jut-e neki valamiféle készpénzre váltható kártérítés.

A könnyű, parázspénzről ábrándozók mellett az ügyvédek dörzsölik a legjobban a tenyerüket. Gazdasági héják, akik egyik oldalról támadni, a másik oldalról pedig védeni fogják a német konszernt. Az igazi haszonélvezői ők lesznek ennek a botránynak. Na meg az amerikai állam, amelyet jól kibélelnek majd a büntetést kicsengető VW milliárdjaival.

Aki azt hiszi, hogy ezt a pénzt az USA valami okos célra használja majd, nagyot téved. A hirtelen jött európai lóvé eltűnik a nagy, szövetségi süllyesztőben. Még rosszabb esetben egy jövőbeni demokráciaexportot vagy béketeremtő háborút finanszíroznak majd belőle.

Igazán jól akkor járnánk, ha ezt a pénzt fejlesztésre kellene költeni a VW-nak. Olyan autók kifejlesztésére, amelyek valóban környezetbarátak, keveset fogyasztanak és hozzák a sokat emlegetett német minőséget. Az sem lenne baj, ha olyan (német) autók rohangálnának már az utcákon, amelyek nem termelik, hanem működésük közben csökkentik az egyre jobban felhalmozódó szén-dioxidot.

VW részvényt vegyenek!  

Hagymázas ábrándok ezek. A valóság sokkal kiábrándítóbb. Már most látszik, hogy a VW mellett más gyártók sem szentek és a dízelmotorok botránya egyre nagyobb mértéket ölthet. Az autóipar azonban ezt is túl fogja élni. Sőt, egy barátom szerint itt az ideje, hogy VW részvényt vegyünk. Egyelőre nagyot zuhant a német értékpapír árfolyama, de a szakértők szerint a márka ázsiójának javulásával akár rövid idő alatt is nagyot drágulhatnak a papírok. Itt az ideje, hogy mi kaszáljunk rajtuk. Mint egykor ők. A kipöffenő hazugságokkal.

(mejelent itt: http://www.nyiregyhaza.hu/mar-a-nemetekben-sem-bizhatunk-2015-10-13)

Már az udvaron kalácsillat száll. Kőttes kalács. A spórban készül. Életszínű. A sárga, barna és a piros szinte beszélő keveréke. Van túrós, mákos, és csak miattam csokoládés. Az asztalon házi linzer. A gáztűzhelyen lassan pötyögő vízben egy fiatal jérce izzad. Ahogy kinyitod az ajtót, megcsap a gőz és a szeretet. Várnak minket. Sül a hús, zavarba jön a kalács és forró jakuzziban puhul a csigatészta. Nagyanyám megölel, magához szorít, megpuszil. Ahogy behajtjuk az ajtót, a világ kint marad. Az összes gondjával-bajával együtt. A vályogtéglák, mint valami szeretetből és cinkos szövetségből rakott várfalak óvnak, védenek. Nincs mitől félni, nincs mitől tartani. Mint egy bőségszaruból, úgy hull ki a mama féle manna. Beszéltet, kérdez egyfolytában, miközben egyik kezével megküzd a habosodó napraforgóolajjal, a másikkal meg villámgyorsan panírozza a húsokat. Megnyugszom, itthon vagyok. Valami édeni otthonosság telepszik rám. Egymás szavába vágva beszélünk, de mindenki érti a másikat; munkáról, a bolond világról és időjárásról szól a fáma. Na meg a persze szerelemről… Ebéd után egymás mellé ülünk és egyszerűen örülünk, hogy együtt vagyunk.

Gyerekként egész hétvégéket töltöttünk nagymamáéknál. Apagyon. Az alig 25 kilométert busszal és vonattal kellett leküzdeni Bátorból. Az állomásra, mama biciklivel jött elénk. Engem felültettek a csomagtartóra – Rakd szét jól a lábad, be ne kapja a küllő! - parancsolt rám. És mentünk bele az csendes éjszakába, már várt a Béke utca. Tavasszal nagyapám sipkájából „górtam” a vetőkrumplit, nyáron szelíden bólogató meggyfákon ültem, a kárpótlásban visszaperelt földből meg akkora krumplikat szedtünk fel, hogy egyetlen kapavágással megtelt a horganyzott „vedér”. Ősszel menetrendszerűen jött az abált szalonnaízű tengeri törés. Az évet - az élet állandó körforgását - disznóvágással zártuk.

Mindent, amit a munkáról érdemes tudnom, azt az apagyi nagymamától és nagyapámtól kaptam. Félig tót szorgalommal, de egészen magyar virtussal vetették bele magukat a munkába. Ha otthon már nem volt mit tenni, nagyanyám csomózni járt a szomszédba, nagyapám meg a szomszéd lovait rendezte. Felöltője, nadrágja mindig istállószagú volt, nagyanyám otthonkáját meg átjárta a szárított dohány Marlboroland illata.

Nagyapám „kutya ember volt”, csak így becézte magát. Ezzel valószínűleg csak azt akarta mondani, a maga nyakas, református módján, ő bizony a jég hátán is megél. Szerette a jószágot. Mosolygó derűvel csutakolta a tehenet, vakargatta a hízók hátát és bazsalyogva nézte, ahogy hetykén intézi a gömbölyűen jámbor tyúkokat a színes tollú kakas. Amikor a tehén ellett, suttogva beszélt a fülébe, így nyugtatta, és ha másképp nem ment, zsineget kötött a borjú lábára úgy segítette a világra.

Nagyanyámtól azt tanultam meg, hogy a szeretet nem fogy el. Olyan szépen beszélt anyámhoz. Hárman, két ágyban, egymás mellett aludtunk el és én késő éjjelig, a jótékony álom érkezésig hallgattam, ahogy anyámat még felnőtt fejjel is a jámborságra inti. Nagyapámtól egy zöld, mező illatú hátizsákot örököltem, tele emberséggel, életigenléssel. Forró életszeretet, szilaj vágyak, végletekig feszített, míves érzések töltik meg ezt a hátizsákot.

Nagyanyám lassan egy éve, nagyapám meg 24 éve nincs velünk. Mindkettejüket Miklós napon temettük. Csak a testük… idézem az egyik gyakori sírfeliratot. Csak a testük távozott, a szeretetük, a féltésük, a makulátlan lelkük itt van velem most is az Idősek Világnapján…

Egy gyönge sóhaj szakad ki belőlem, október elsején; öleljétek meg az időseket!

(Z. Pintye Zsolt)

Tud-e szerelmes lenni egy szociopata?

-kérdezi egy kétségbeesett hang a világhálón. Női hangnak képzelem. Egy lányt látok a szemeim előtt, akit egy pasi csúnyán átvert és lány most könnyek között keresi önmagát a romok alatt. Talán egy kicsit el is túlozza a helyzet, de az is előfordul, hogy valóban egy szocipatába botlott. A kétségbeesett hang, most az internetről szerzett tudományos információk alapján kívánja megrajzolni a pasija „borult” elméjű lélekrajzát. A prekoncepciókból, érzelemből felvázolt skicc erős, végzetes, ellentmondást nem tűrő. Együttérzésből nincs hiány, bár bevallom, – elvégre pasiból vagyok én is - szeretném meghallgatni a másik felet is. Talán nem ennyire vészes dolog - motyogom magamban és közben valami pici bogár mégis otrombán helyet foglal a fülemben. Harsogóan ciripelni kezd, mi van, ha mégis a lánynak van igaz? A könnyek között fogant kiáltásra sokféle válasz érkezik. Szakértőktől és műkedvelő pszchológusoktól. Az egyik mégis megtetszik, akadémikusságával.

„Szerintem nem tud szerelmes lenni és megszállottságot sem érez, mert egyszerűen nem érez. Arra kell neki a másik, hogy kihasználja, fényeztesse magát vele úgy, hogy a másik észre sem veszi. Tök jól tud játszani, mert míg a legtöbbünket befolyásolnak az érzelmeink és nehéz a puszta tények alapján döntenünk, ö mindig úgy tud dönteni, hogy a lehető legjobban jöjjön ki belőle. Kiszívja az életerődet egy párkapcsolatban.”

Kérem jelentkezzen az, akinek semmilyen érzése nincs, csak számító, hideg fejjel él bele a világba! Jelentkezzenek az érzelmi zsarolók, a kórosan hazudozók, jelentkezzenek, akik leszívják mások energiáit, akik kiprovokálják a figyelmet, akik átírják a valóságot és egyre őrültebb helyzetbe keverednek! Bújjanak elő a hízelgők, a furán intelligensek! Na Önök mind pszichopaták és szociopaták! Önöknek mindnyájuknak orvosi segítségre van szükségük. Sürgősen!!! Szerencsére tudok egy remek szaktekintélyt, dr. Móré E. Csabának hívják!

http://guruboy.blog.hu/2015/09/20/10_jel_hogy_pszichopataval_ismerkedsz

10 jel, hogy pszichopatával van dolgod… 6 jel, hogy szociopata a barátod.

A legtöbben mégsem orvoshoz mennek. Csupán rágugliznak, mint egy receptere, hiszen cikkek garmadája szól arról, hogyan ismerhetjük fel a köztünk járó szerelmi sorozatgyilkosokat, csalókat, szédelgőket, mentálisan beteg szerelemsóvárgókat. Keresőket és nem találókat…

ceterum censeo….

Mindenki Godot-ra vár és közben egy abszurd dráma Vladimirjei és Estragonjai tűnnek fel a színen. Madzig Pista bácsi, egy remek humorérzékkel megáldott pedagógus, – nyugodjon békében - mondta nekem, amikor még tanárképző lépcsőit koptattam, hogy hideg fejjel tanuljam a pszichológiát, főként a mentális betegségekről szóló részt, mert az ember egyszer csak ott tart, hogy hirtelen mindenkiben meglátja a „lelki beteget”, sőt egy idő után még saját magában is…

szerelem, szerelem, sötét verem...

A szerelem gyengévé teszi az embert. Irtó gyengévé. Főként akkor, ha történetesen az egyik úgy érzi, ő szeret jobban. A szerelem hülyít és torzít. A szerelemtől nem mindig viselkedünk normálisan. Mindenki látott már lila ködben madarakat hajszoló embert, akik időnként a kínok kispadján bőgtek, mert történetesen nem azt kapták, amire vágytak. Hogy a másik mégsem az volt, mégsem úgy szeretett, ahogy ők képzelték, ahogy ők vágytak rá… A meséjükből hirtelen horror lett. Lassan emésztődnek fel a szívek és közben csak duzzad, növekszik a könnyek tengere.

Két test, két szív, két elme különböző rezgéseit kellene itt összehangolni. Hullámokban megélénkülő vágyakat, álmokat, terveket. (Csaba közben már azt kérdezi az első pácienstől, milyen a kapcsolata az édesanyjával.) Különböző tapasztalatok, szokások és lelkek. Ez az igazi pokol. Vagy legalábbis pokli kín míg megtaláljuk, vagy rosszabb esetben meg sem közelítjük szívünk szottyát, azt az embert, aki nemcsak eszköz a szexben, vagy ne adj isten társalkodó az életünkben, hanem cinkos, szövetséges, partner és társ. Egy izgalmas, lenyűgöző isteni játékszer, ami csak nekünk készült, ami úgy tűnik soha, de soha nem képes unalmassá válni… Tündérmese. Egyáltalán van ilyen?

Vallomás...

Én valahol biztosan pszichopata vagyok. Felvállalom. Ez az igazi vallomás; "beteg vagyok". "Mentális beteg; egy istenverte bolond!" Mert elhiszem ezt a tündérmesét. Hiszem, hogy van egy női felem. Talán már találkoztam is vele. Talán már meg is bántottam. Talán már most azt gondolja rólam; szociopata vagyok… Egyetlen dolog vigasztal, hogy miközben szétnézek az ismerőseim között, egyre több mosolygó arcot látok, akik támogatnak, bólogatnak, akik hirtelen bevallják; ilyen értelemben persze mi is betegek és pszichopaták vagyunk…

A gyógyszer

Ebben a nagy földi szanatóriumban csak egyetlen gyógyszerkoktél maradt nekünk: a hit, remény, szeret koktélja.A könnyen ítélkezőknek meg előhúzhatjuk az ászunk… A csend néha a legjobb imádság. A csend, amikor már csak a lelki magány ölelése vesz minket körül. Halk zene szól. Melankolikus dallamok. A meg nem értettség akkordjai. Egy elengedett kezű kisfiú szipogása. Csak a kicsi szív dobban. Mint egy falióra. A kicsorduló érzések áttapétázzák a falat. Fel kellene kapcsolni a villanyt, de az elutasítás az ágyba présel, forogsz a tehetetlenség őrjítő dühével. Így vették ki a mandulám… A műtősfiú lefogott, a szájam kipeckelve, és közben kihasították a tüszős izét a torkomból…

Semmit sem tudok érzelemmentesen tenni. Sem írni, sem aludni, sem szeretni, sem fájni. Egyetlen dolgot sem tudnék említeni, amihez ne fűzne érzelem. Catullus időről, időre az ágyam szélére ül, mondja ismételjem; gyűlölök és szeretek. Belém ég a két szó... A langyosat, a szociopatát meg kiköpi az úristen…

Úgy, mint a cigiről, piáról, szerről? Vagy egyszerűen, olyan mélyen gyökerezik bennünk a reményre és a boldogságra éhező, falánk parazita, hogy teljesen felesleges végképp lemondani róla?

Vagy csupán arról szól a történet, hogy a bennünk körvonalazódó, egoizmusból fakadó, „nekemmárpedigjár” (imperatívuszából?) születő képzet, olyan nem létező jogokkal ruház fel bennünket, aminek semmi alapja sincs?

Máris ott vagyunk a tudományos megközelítésnél, hogy kellene egy pontos definíció a boldogságról. De mi legyen az alap? Egy véletlenül kiválasztott személy? Egy kis közösség általános véleménye. A társadalom konformista nézete? Anyagi, vagy spirituális oldalról vizsgáljuk-e meg a problémát?

Roy és Ádám azt énekli: a boldogság egyszerű…

A boldogság átkozottul egyszerű. Mint a faék. Mindenkinek jár, csak éppen nem jut. Ezzel meg is közelítem Oravecz Coelho tapsra érdemes, bagatell közhelyvilágát…  

Hogy mi a boldogság?

Néha egészen pici dobozba fér el. Olyan apróba, amit a legtöbben csak megmosolyognak…

Hívnak, várnak, ajtót nyitnak, sütnek, tálalnak, ölelnek. Az elfogadás belső köreiben, a szerelem hullámhosszán, a csókok mámoros vándorútján.

És most olvassuk vissza, mit érzünk az iránt, akit nem hívnak, nem várnak, nem ölelnek, nem kérdeznek, nem fogadnak el..?

A boldogság mindennél egyszerűbb… Néma pillangólovas…

„Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad…”

 

Miközben körbejárták a világot a röszkei határátkelőhelyen lejátszódott, meghökkentő képsorok, Magyarország „More than expected” című imázsfilmje az ENSZ turisztikai világszövetségének (európai) díját nyerte el. AZ UNWTO idén 51 ország filmje közül választotta a legjobbakat. Paprikaspray vagy paprikás szalámi? Vendégszeretet vagy zárkózottság? Melyik Magyarország igazi arca?

94 másodperc. Ennyi is elég ahhoz, hogy kiderüljön, Magyarország az egyik legvonzóbb turisztikai célpont a világon. Lenyűgöző történelmi örökség, csodálatos épületek. A világ legnagyobb termálvizes tava, a megunhatatlan Balaton, 150 gyógyvizes fürdő, a magyarok világszerte csodált és irigyelt találékonysága; Rubik kocka, Gömböc, Prezi. Ja és feledhetetlen emberek, isteni ételek, magyaros társaságban töltött, csillagfényben fürdő éjjelek. Álomszerű képek, víz felett és víz alatt, miközben azért egy fonetikusan is leírt, összetevőire bontott cipós leves és a somlói galuska is csábítja a külföldi vendéget. Mindez 94 másodpercben és közben az Antilope Kids - You Are nótája rajzol nagy mosolyt a nézőre. A HG360 Reklámügynökség remek munkát végezett. Már itthon is nagy sikere lett az imázsfilmnek, majd díjakat nyert Sanghajban a Turisztikai Vásáron, Cannes-ban a Corporate Media and TV Awardson és berlini Tourism Media Award - Arany Városkapu turisztikai film- és multimédiaversenyen is. A készítők leszámoltak a podagrás Puszta, Paprika, Piroska triumvirátussal. Vagy legalábbis újraértelmezték a régi receptet. Ez a másfél perc bájosan kürtöli világgá: egészségturizmus, aktív pihenés, és egy szofisztikált európai ország kínálja báját, sármját, kincseit a felfedezőknek és vissza-visszatérőknek.

Az idei nyár Nyíregyházán is erről szólt. Meg a legkritikusabb városlakók is elismerték, hogy visszaköltözött a boldogság, az önfeledt szórakozás és vele az örök fiatalság Sóstóra. Nemcsak nappal, a forró nyári éjszakákon is megtelt a város ékszerdoboza. Már hétköznap is hömpölygött a tömeg. Nemcsak a strandon és az Állatparkban. Aki csak helyet foglalt a Vigadó vagy a Deszkás teraszán, vagy éppen belépett a fürdők kapuján mámoros, Nyírség-ízű forgatagba csöppent. Gyöngyözve készültek a kisfröccsök, talán soha ennyi fagyi nem fogyott az öreg víztorony alatt, miközben egyfolytában szólt az élőzene és boogie költözött a lábakba.

- Annyira sajnálom, hogy ilyen hely, mint ez a Barbizon, nincs se Debrecenben, se Miskolcon – saját fülemmel hallottam ezt a mondatot egy szombat éjszaka. Nappal már bajosabb volt magyar mondatokat hallani Sóstón. Szlovák, lengyel, román és ukrán szótól volt hangos a város.

A lengyelek - úgy tűnik - nemcsak Nyíregyházát fedezik fel újra. A legfrissebb adatok szerint a németek után már ők töltik a legtöbb vendégéjszakát az országban és szép számmal érkeznek angolok, franciák is hozzánk. A turisták főként a gyógyhelyeket, a termálvizes fürdőket, szállásokat keresik.

Miközben a megunhatatlan, díjnyertes, magyar turisztikai filmet nézem, érzem, hogy van mire büszkék lennünk. Nincs ugyan tengerünk, de egy nagy, „édesvizes” csobbanás a Balatonban, a Tiszában netalán Sóstón is megér egy misét. Gasztrofesztiválok, koncertek, világra szóló bulik hívogatnak országszerte. Ebben a megye is nagyot virított, nemcsak Nyíregyháza bizonyított a Vidor fesztivállal, már Kisvárda is megmutatta mire képes a Leszfeszttel.

A nemzetközi politikai helyzet azonban néhány hete más értelmet adott az idegenforgalomnak. A szerb határon készült – esetenként manipulált – felvételek teljesen más fényben tüntetik fel Magyarországot. Egy zárkózott, xenofób nemzet képét festik rólunk.

Persze mindez nem érdekli az indián nyárt, a földből feltörő, forró Sóstói gyógyvizet, a borról álmodó furmint fürtöket a Tokaji-hegyen, vagy a lassú tűzőn főtt töltött káposztát az éttermekben. Aki sétált a nyáron az egyre szépülő, egyre lenyűgözőbbé váló Sóstón, a csodás Budai várban, vagy éppen a füredi Tagore sétányon, aki belekóstolt az ételeinkbe, aki megtapasztalta, mit jelent a magyaros vendéglátás, az talán elismerően bólogat, amikor körbeszalad a világon a magyar imázsfilm sikere. Ehhez azonban valóban el kell jönni hozzánk, meg kell ismerni minket. Aki gépen száll felébe, vagy csak átgázolna rajta, annak semmit sem mond ez az ország, annak a lényeg láthatatlan és néma marad.

És mikor ezt meghallotta Jézus, elméne onnét hajón egy puszta helyre egyedül. A sokaság pedig ezt hallva, gyalog követé őt a városokból. És kimenvén Jézus, láta nagy sokaságot, és megszáná őket, és azoknak betegeit meggyógyítá. Mikor pedig estveledék, hozzá menének az ő tanítványai, mondván: Puszta hely ez, és az idő már elmúlt; bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek el a falvakba és vegyenek magoknak eleséget. Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniök; adjatok nékik ti enniök. Azok pedig mondának néki: Nincsen itt, csupán öt kenyerünk és két halunk. És mikor megparancsolá a sokaságnak, hogy üljenek le a fűre, vevé az öt kenyeret és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak. És mindnyájan evének, és megelégedének; és felszedék a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral. A kik pedig ettek vala, mintegy ötezeren valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül.

(Máté 14/13-21)

Ő pedig monda nékik: Hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. És megtudván, mondának: Öt, és két halunk. És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével. Ő pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada; és megszegé a kenyereket és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének azért mindnyájan, és megelégedének; És maradékot is szedének fel tizenkét tele kosárral, és a halakból is. A kik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezeren valának férfiak.

(Márk 6/38-44)

A nap pedig hanyatlani kezdett; és a tizenkettő ő hozzá járulván, monda néki: Bocsásd el a sokaságot, hogy elmenvén a körülvaló falvakba és majorokba megszálljanak, és eledelt találjanak, mert itt puszta helyen vagyunk. Ő pedig monda nékik: Adjatok nékik ti enni. Azok pedig mondának: Nincs nékünk több öt kenyerünknél és két halunknál; hanem ha elmegyünk és mi veszünk eledelt az egész sokaságnak. Mert valának ott mintegy ötezeren férfiak. Monda pedig az ő tanítványainak: Ültessétek le őket csoportokba ötvenével. És a képen cselekedének, és leülteték valamennyit. Minekutána pedig vette az öt kenyeret és a két halat, a mennybe emelvén szemeit, megáldá azokat, és megszegé; és adá a tanítványoknak, hogy a sokaság elé tegyék. Evének azért és megelégedének mindnyájan; és felszedék a mi darabok maradtak tőlük, tizenkét kosárral.

(Lukács 9/12-17)

Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar vala cselekedni. Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset. Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére: Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek? Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala.

(János 6/5-11)

Öt kenyér, két hal. Leteszik elé. Körbenéz. Lehetnek vagy ötezren a dombokon. Tarka-barka társaság. Bénák és egészségesek. Gazdagok és szegények. Őt félve hallgató, állandóan lopva körbetekingető római katonák, meg viszkető tenyerű árulók, akik csak azt várják, hogy mikor lehet egy kis istenkáromláson kapni. Aztán szaladnak majd a rabbihoz, hogy ez a názáreti már megint mit talált mondani. Bájos arcú lánykák, és csillogó szemű nők, akik szinte isszák a szavait. Jajveszékelő nyomorultak, akik botjaikkal hadonászva könyörgik, szabadítsa meg őket kínjaiktól. Szakállukat simogató, hümmögő férfiak és persze a gyerekek, akik csak nevetnek, meg kergetőznek a sokaság között. Idősek, akik el-elpityergik magukat egy-egy mondatán. Egész délután Őt hallgatták. Isten igéjére most csak a nagyokat korgó gyomrok felelnek. Tanítványai megvizült inggel néznek rá; Mester… Engedd el őket… Hadd menjenek étel után, mert ebből az öt kenyérből meg két halból, talán mi magunk sem laknánk jól…

Megcsóválja a fejét. Elmosolyodik.– Tegyétek  ide a kosarakat. – inti.

Aztán a nagy sürgésben és forgásban, valahogy mindenhová jut egy kosár. Hordják szét az emberek, de nem akar elfogyni.  - Ott a mestertől nem messze, a füge fa alatt… Súgják azoknak, aki még nem kaptak és szalad a sokaság, hogy nehogy elfogyjon. Az apostolok összenéznek, de egyik sem mer nagyon meglepődni, csak feszül a mellük, hogy lám-lám az ő mesterük, még erre is képes…

Jézusra most nem figyelnek. Jól van az így. Két térdére rakja karba tett kezét és ráhajtja fejét. Megfáradt. Még mindig motyogja az imát. A kenyérből, meg halból még marad is, pedig sokan jöttek repetázni az ingyen vacsorából. Maria Magdolna egy kendőbe csomagolva hoz neki a kenyérből és a sült halból. Leteszi a lába elé. Majd megsimogatja a vállát.

• Egyél Te is… - mondja halkan és csinosan elrendezi a vacsorát a kendőn.

Jézus megnyúlt arccal, remegve mosolyog rá. – Köszönöm. – mondja és vizet kér…

Csak egy látomás. A Sóstói Múzeumfalu kemencéje előtt állva, a tűzbe bámulva. Kint sor áll a friss, ropogós, lágy kenyérért.

• Van tejfölös, zsíros meg vajas! Milyet tetszik kérni? – kérdezi a skanzen munkatársa. A tóparti kenyér, Szent István, egyház- és államalapítás. Mind-mind benne a szelet kenyérben, amiért most sort állnak a csepergő esőben az emberek. Összefonódik hit, történelem és az élet. Vetik, aratják, cséplik, őrlik, dagasztják, keltetik, formázzák, sütik… Csupa ige, csupa dolog, csupa fáradtság. Mint alkotni, törvénykezni, összefogni, alapítani, létrehozni, egységesíteni, terjeszteni, hinni, akarni. Veled uram. Csak a vak nem látja Jézus és István között a párhuzamot… Viszik a kenyeret. harapják. És mondá az ember; jó…

A kenyér kívül barna, belül fehér. A kenyér nem válogat. Jól lakatja a kicsit, a nagyot, a fiatalt, az öreget. Hívőt és hitetlent. A kenyér tápláló ökumenizmusa mosolyt csal az arcokra, egyszerűen jó érzést vált ki. Hol kenyér van, ott szükség nincsen. Minden megtört falatban ott az ígéret, ott a remény, hogy eljön ismét elevenek és holtak közé. Eljön, hogy egyszer újból Ő törhesse meg a frissen sült cipót.

A Kossuth téren a történelmi egyházak képviselői összedugják a fejüket. Ki-ki a maga módján áll a kenyér elébe. Áldanak, szentelnek. Belevezetik, akár valami kóbor villámot a kenyér textúrájába, belevzetik a transzcendenst. Aztán ropogva vágják fel, a nemzeti szalagba öltöztetett, immár szakrális pékárut. Még aki nem éhes, az is kér belőle. Néptáncos lányok viszik a kis kosarakat körbe a Kossuth szobor előtt. Egy galamb ekkor száll a székesegyház tetejére.

Van, aki képes ezt másképp olvasni? – kérdezem magamban. Az arcokat kezdem fürkészni. Egyenként ráznám meg a jelenlévőket; tudjátok, hogy csoda történt!?! Éreztétek? Láttátok? Ugye más volt a falat íze???

Lassú léptekkel indulok a szerkesztőség felé. Nehezen hagyom ott a színpadot. Jézus színültig rakott vesszőkosarát boldogan cipelem magammal...    

„Nagyon durva szarszag terjeng Debrecenben” - írta egy éve az Index, miközben idén a füstös éjszaka bluest kezdem dúdolgatni magamban a közeli Nyíregyházán. Nem elég ez a globális eredetű hőség, az Omega blokk, meg az elviselhetetlen forróságra panaszkodó, Lampedusán mélázó menekültek áradata, a klímából vékony csíkban, szépen szivárog a füstszag. Betölti az orom, otrombán költözik be a ruháim szövetébe és amikor kilépek a házból az az érzésem, hogy épp egy szalonnasütést hagytam ott a munka kedvéért.

Felült Lackó a béresek nyakára… Lihegő, botladozó zombi minden ember a perzselő, mindent elemésztő kánikulában. Kókadó lelkek állnak, ülnek az utcákon, mint egy lassított felvételen. A tv-ben délibábot közvetítenek élőben, és egy pék arról beszél, hogy neki a negyven fok az álma, mert abban még nem izzad.

A boltok polcairól elfogyott a dezodor, a stift és minden izzadság elleni csodaszer, mégis mindennek láb, kéz, hónaljszaga van. Egy nagy állatkertre hasonlít a város és a füstből úgy bújik elő a szúrós pézsmaszag, ahogy csak egy zokni nélkül hordott, műanyag cipő tud párologni. Bőszen, orrfacsaróan.

A strand tele, az összes medence szláv nyelven beszél, öntik az eurót a termálba. Ott a klórszag ivódik a bőrbe, fecskébe, sortba, bikinibe. Na meg persze a szőkésbarna, szeplős tót lányok hajába. A lángos odakint egyszerre olaj, füst, ember és klórszagú, a hekkről már nem beszélek, rémálmaiban pedig emberre éhes békacomb kerget a sétányon.

Csókolózó párok a fák alatt. Egymásba folynak, egymásba olvadnak, valaki egy nagy adag málnafagyit önt rájuk, hogy megállítsa a nyelvtanilag kezdődött teljes hasonulást.

A meleg kimerevített felvétellé gyúrja a várost. Fél szemmel az eget kémleljük, mint valami hüllők, hátha megérkezik az égi áldás, vagy csak valami szemerkélő szomorúság, ami még mindig izgalmasabban hangzik, mint ez a ragacsos tespedtség. Édesanyám arról mesél, hogy 20-30 éve ilyenkor jött egy kellemes nyári zápor a semmiből és volt öröm, meg végtelen boldogság.

Most az összeesküvés elméletek gyártói egymás szájából halászva újabb és újabb ötletekkel állnak elő, miért lesz ez írott magyar történelem leghosszabb hőségriadója… persze egyetlen csepp eső nélkül…

Nagy nyár. Néhány hétig csupán. Mezítláb túl forró. A parkban üreget ásó kutyák. A lányok ruha nélkül. Bicikliken. Nagy aviátor-hegesztő szemüvegben. Sóhajok és forró éjszakák. Szédelgő emberiség. Nincs cél, nincs üzenet, csak a falak közé szoruló és hosszan horgonyzó hőség.

Írják a Face-en Jósavárosban már esik. A belvárosban valaki nagy alumínium lavórt rak a térre és lehúzza a cipőjét. Nézünk az égre. Valami tompa imádság kezd szállni. Űzi a füstöt, a meleget és a nyomasztó gondokat. A megváltás hidegfront képében, most indul útnak...

Nyers vihar készül. A júliusi nap még helyet követel magának a lassan tornyosuló felhők, sötétítője mögül. Itt-ott kikukucskál rajta a fehér, tiszta fény, mint egy izgatott színész a premiere előtt, kezében a függönyt szorongatva. Először a dörgés jön meg. Valamivel később moccan a szél. A fecskék magasra szállnak. Ők már élvezik a frissülő levegőt. A felforrósodott pléh előtető pattog, életre kel, mintha csak égi seregek járkálnának rajta. A nyári vihar hírnöke sarkantyús csizmát hord és katonásan ordítja el magát. Egy bolond őrmester dörgedelmei remegnek a gyülekező felhők felett.

Minden vihar teátrális. Otrombán toppan be, mint egy katona, aki rövid eltávra érkezett haza. Belöki a bejárati ajtót, elfojtott, kiszálkásított vágya besuhantja az asszonyt a hálószobába. - Mi lesz a pulyákkal? - kérdi az asszony izgatottan, akit éppúgy csikol az a fülébe lihegő ösztön. - Majd kapnak egy csókot, ha végeztünk! - sziszegi a párosodni készülő kankutya és a ruháit vadul a padlóra hajítja. Nagy emberszaga van. Az asszony sóhajt, akár a fák a fergetegben. Passzívan tűrik, hogy az éltető vízért cserébe hajolni, törni, reccsenni kell. Zöldjüket a földre dobálják, mint az asszony a frissen mosott, máris nedves bugyiját.

- Nem, nem emlékszem az összes viharra. - mondta sötét arccal. - De egyre igen! - kezdett ragyogni a szeme. - Távol a várostól, kint a határban voltunk. Nyomta a fejünk a hőség, satuba rakta az ember koponyáját. Minden kapavágásra, sercegett a föld, mintha zsírjára lenne pirítva. S szállt a levegőben a szürke por, akár a túlsütött szalonna füstje. Megváltásként jött a vihar. Édesanyám úgy döntött elindulunk. A leghevesebb záporban. Kölyök voltam még tiltakozni. A villámok ezüstje köröttünk folyt le az égből. Alig láttunk a bicikliken. Kihalt utcákon tekertünk. Az emberek elbújtak. Az autókat a garázsok mélyébe tolták a jég elől. Anyám nem félt a ménkűtől, fénylő, kipirosodott arccal tekert. Nagyanyám mögötte monoton, az anyaföldből magába szívott erővel taposta a pedált. A libasor végén pedig én cikáztam, belehajtva és lábamat az égnek lendítve, minden magát tónak álmodó pocsolya kellős közepébe. Az a vihar nemcsak a port mosta le rólunk. Visszatért az életkedvünk. Mint hosszú szárazság után, a sűrű záporban frissülő kétéltűek. Nagy sóhajokkal nyugtáztuk, hogy a testünk gyorsan hűl, az ereink feszesebbé válnak, fokozódik a vérnyomás és végre hűtött energiához jut az agyunk limbikus rendszere.

A katona gyorsan durrant el. Az asszony kielégületlenül feküdt az ágyon. A férfi már a zokniját húzta. Nincs szánalmasabb egy zokniban, gatyában hörgő férfinál, aki képtelen volt kiadós örömöt okozni a párjának. Az asszony léhán, szétvetett lábbal fekszik az ágyon. Messze jár a hitvesi ágytól. Egy arc nélküli, izmos, jó illatú, romantikus férfira vágyik, aki az előjáték után rendesen helyre teszi.  A férje olyan volt, mint ez a sokat ígérő, de könnyen elvonuló vihar. Nagy dérrel-durral jött. Pukkant is, de esőt, valódi felfrissülést nem hozott. Meleg az aszfalt. Forró. Néhány apró üvegpötty a leveleken. Ennyi maradt a nyári, nyersnek készülő viharból.

Az asszony aranyszínű haját fésüli. Kombinéban áll a tükör előtt. A férfi a gyerekekkel játszik, de a konyha fele sandít, nagyokat korog a gyomra. Az asszony a szobában is hallja. Bendős, pocakos vénember lesz. Övre fittyenő hassal. Eszméletlenül bír zabálni.

A felhőket közben elfújja a szél. Kisüt a nap. Lágyan, sárgán, hosszú fényekkel. A világ lelassul. A vacsora melegszik. A meteorológus izgatottan mondja: éjjel megszűnik a hőség. Egy front éri el a medencét. Megérkezik az óceán hűvös lehelete. Kipucolja a töppedt aszottságot. Kihűti a kemencét. Nem forognak majd éjjel a saját levükben marinálódó testek. Az asszony nézi a képernyőn a fiatal, életerős férfit. Az ölében vágy gyullad. Szinte érzi, hogy húzná magába a hűvös viharral együtt a pasit. Csak az tudná lehűteni a felizzott testét.

Egy répát vesz a kezébe és dühödten pucolni kezdi...

Képes-e megihletni a borsóleves? Ahogy jóságosan úszik benne a zöldellő borsó, mint apró élő bolygók. Édesapám mértanilag kimért, karalábé- és sárgarépa kockái. Ha választanom kellene, nokedli szeretnék lenni. Ez az amorf, sárga csokornyakkendő, a liszt és a tojás állandó szerelme. A tészta - migráns nevén a  pasta - készítése, olyan mint a teremtés és még attól is több. Isten és ember közös alkotása. Jól kell tartanom a tyúkot, mert nem lesz elég sárga a tojás sárgája, imádkoznom kell a jó búzáért. Legyen elegendő napfény, kellemes, kalászérlelő meleg. Időnként égi vizek. A nagy viharok kerüljenek el. Legyen kedv, társ. Jó deszka, erős kéz. Ne legyen fáradtság a gőzölgő víz felett szaggatni a sárga „csokornyakkendőket”…

Wild…

Reese Whiterspoon nyakába vesz egy nagy hátizsákot és nekivág a PCT-nek. Annak. Te sem tudod? Nekem is utána kellett nézni. A Pacific Crest Trail https://en.wikipedia.org/wiki/Pacific_Crest_Trail nevezetű irgalmatlan Észak-amerikai túrának. Csupa önreflexió, csupa lemondás, csupa lelkizés. Nem a hátizsákba látunk, hanem Cheryl Strayed életébe. Kaleidoszkóp. A nagy hátizsák, nyom, súrol, kisebesít. Csípőnél, háton, vállon. De a test sebei és az irgalmatlanul megrakott hátizsák súlya eltörpülnek attól, amit ez a nő a lelkében hordoz. Az apja egy agresszív állat, az édesanyja egy földre szállt angyal. És ahogy lenni szokott, nem az agresszív állat távozik hirtelen az élők sorából. Az édesanyja lesz végzetesen beteg. Cheryl képtelen elengedni az édesanyját. A film aprólékosan mutatja be, miért nem megy. Ügyes filmes eszközök, jó színészek. Kellemes és fájó jelenetek váltják egymást. Mintha egy mikroszkóp alatt látnánk egy családot. És működik az empátia, ki ne érezte volna úgy, hogy minden, amit tud, ami a szívében megdobban, az valahogy ne lenne összefüggésben a fantasztikus, pótolhatatlan, egyetlen édesanyjával. A filmbéli érzékletes köldökzsinór nő és lánya között még akkor is tart, amikor az anyja már távozik. Cheryl a szex, a drogok rabja lesz, de mint egy felkiáltójel, minden egyes döntésénél megjelenik látomásaiban az édesanyja. Nem képes kitörölni emlékeiből. Elsétál mellette. Rosszallóan néz, amikor a pokolba gurul a lánya. Főhősünk egyik nap aztán eldönti, nem mehet tovább ki kell lépni a heroin és a válogatás nélküli kúrások antivilágából. Ebben ex-férje, a nagy, de megtört szerelem is sokat segít neki. Ahogy a túrán is ő az, aki mindféle küldeménnyel ellátja a volt asszonyát. A poklokat megjárt nő utolsó kísérlete ez. Gyalogolni. Kimenni a világból. Át sivatagon, hegyen-völgyön évszakokon át. Menni addig, amíg fel nem tudja dolgozni a történteket, szembe nem tud nézni magával. Lehet vállat vonni a film közben; kit érdekel egy amerikai picsa picsogása? Lehet fájdalmasan, nagyokat sóhajtva végigülni. Eltakarni a szemünk, amikor lovat lőnek le vagy, ahogy a kiválóan játszó Laura Dern, az utolsó jelenetében valóban egy halottra hasonlít… Egykedvűen bámulni Reese Whiterspoon smink nélküli arcát, esetleg férfias rajongással bazsalyogni többször is megvillanó, lányos mellein. Törékeny testén. Elmélázni azon, miért ő a producer és a főszereplő egyben? Hogy vajon a könyv alapjául szolgáló, önéletrajzi ihletésű bestseller jobb-e? Mindezeken túl, valahogy mégis tetszett a film. Pedig nem lett megváltó. Nem lett felemelő. Hiába ott a vissza-visszatérő róka. A számtalan idézhető mondat. A Kis herceg kellékek. Hiába van megváltó last sentence. Ám ettől még nem elég hatásos. Van egy nő, aki pincérként az étterem hátsó bejáratánál két vendéggel is dug, egymás után, csak úgy ledéren, de halálosan megijed, amikor a hegyek között kódorogva, egy vadász szemet vet rá. Persze a jellemfejlődés… Ám valahogy mégis, írnom kell róla. Írnom erről az eltévelyedett nőről, aki bestsellert faragott abból, hogy nem tudta elengedni az anyukáját… Van ebben a nőben valami nagyon is esendő, túl pszichológusokon, egyszerű képleteken. Valami nagyon is emberi és a film néhol sprőd valósága a kegyetlen őszinteséggel flörtöl. Persze ettől még nem jó, de finoman ráhangolódva fogyasztható.

Nyírségi vágta

Ez lesz az önéletrajzi ihletésű könyvem címe. Ne mosolyogjatok. És nem lovakról fog szólni. Ettől még lehetnek benne lovak, tehenek, kutyák és macskák. Lehetnek benne kommunisták és rendszerváltók. Egy történelemkönyvekbe költözött világ. Szekrények belsejébe írt versek. Nevetve elrontott életek. Csálén megkötött nyakkendők, sok por, sok sűrített tej. Puha kifli, Túró Rudi… Lehet benne csókjelenet. Szex után a plafon foltjait bámuló tétlenség.

 Post coitum omne animal triste est.

Kell benne lenni Tiszának, tengernek. Medúzának és csigáknak. Gyerekeknek, akik egyetlen júliusi éjszaka lettek felnőttek. Lányoknak, akiknek a könnyei súlyos igazságokat, ráolvasásokat és bűbájos nyomelemeket tartalmaztak.

Csak az élet tanít meg írni. Nem adomány ez. Vagy talán mégis. Ha feltételezzük, hogy az isten minden mozdulat és gondolat mögött áll és ebben a fény-árnyék játékban, minden egyes lépés, mint a sakkasztalon meg lenne tervezve, csak akkor hinném el, hogy adomány… Akkor most tegyük fel, ami most éppen megjelenik a „papíron”, az valójában nem is én vagyok, hanem az isteni akarat. Állj meg hát. Gondolkodj el. Mi mozgat? Miért írsz?  A legyen meg a te akaratod, vagy a te sekélyes akaratod, hogy egy szürke reggel másképp nézhess a tükörbe? Te vagy a kérdés, esetleg a magyarázat? Apró betű, vagy vastagon szedett kezelési útmutató? Mi vagy Te? Egy kusza kézzel írt betű, vagy indigós házi feladat. Írd le százszor; tehetséges vagyok, nagy író leszek. Aztán állj fel és nézz a lenyugvó nap fényébe… Nevetni fogsz; semmi vagy. A semmi ága.

Az én történetem egy békalencsére van leírva. Egy nagy zöld békakirály, minden este azt olvassa lefekvés előtt. Furcsa ízlése van. Kényes, nyálkásbőrű, széles szájú béka ő. Kicsit magányos és nagyon különc. Már gyermekkorában sem szerette a rántott szúnyogcombot. Váltig állította, hogy a közepesen sült marha az étel. Vaskos villányi borral. Kopárral. Az esőt szerette, de a kuruttyolást megvetette. Egyszer egy nőnek, akikről azt hitte élete párja, felolvasott a békalencséről. Az nagy szemekkel nézett rá és szinte látszott, hogy minden bőrsejtjén szívja magába a levegőt, annyira furcsállja ezt az agg királyfit. 

Végzet

„Ha egyszer újra ebihal lehetnék, ember fejlődne belőlem!”- mondta mélán, de meggyőződéssel. Azt mesélik import békacomb lett belőle és egy 3 Michelin csillagos étterem bambusz-vágódeszkáján végezte. Nyúzás közben sem ejtett könnyet…

A hittudományi főiskola kívülről meglehet csak egy nagy darab tégla. Vagy sok kis mozaik alkotta nagy tégla. A Szent Péter terem különleges panorámaablaka azonban finoman ébreszti fel a felületes szemlélőt. Íme a világa mozija, balga!

Amikor felcsendül Rachmanyinovtól a „Bogoroditsye Dyevo Raduisya” a szűk folyosón, a Szent Efrém interpretálásban megérted, nem „TE” vagy különleges, hanem az isteni pillanat. Ez a csoda visz magával. Megragad, megfog. Ráz, mint az áram, mint egy testen, inakon, idegeken végigfutó villámcsapás és a ziháló sejtek megszabadulnak a kosztól, a bűnöktől. Ez az igazi döbbenet, amikor belédhasít, hogy a gyermekkor óta, hiúságból rakosgatott kiváltságosság érzés nem egyetlen személyre szabott dicsőség, hanem a csodákban megtestesülő istené. Az Úr van teveled… A liturgikus dal kiszakítja a lelket, megelőlegezi a megváltást, az embernek sírni lenne kedve. Zokogsz, félsz, hogy látják, de folyik a könnyed. Pedig ez csak egy kis ízelítő, ez csak…

- Érsek atya! Tudom, hogy siet… lenne néhány kérdem az ikonkiállításhoz…  

Az ikonok között egy göndör, kisfiús arcú szent. Kezében apró doboz, benne három fiola. Ő Pantaleon. A "névadóm". A családi nevemé. A ruszinok, meg oláhok gyógyító szentje, a Szent Pántyájuk… Mizser tanár úr szerint – az isten nyugosztalja - a Pintye név innen eredeztethető…

Törcsvár alatt, Drakula impozáns kastélyából kifelé jövet, édesapámtól kaptam egy ikont. Gyönyörű darab. Legalább 13 éve már. Akkor csak sejtettem, ma már tudom, hogy Krisztus Urunkat ábrázolja. Mondom gyönyörű darab. Sokat beszélgetünk…

Hetekkel ezelőtt zenét kerestem egy „istenes” poszthoz. Oktalannak, mihasznának éreztem magam, mert nem volt ötletem, tudásom hozzá. Húsvétkor is a mindig figyelmes Baraonda segített ki… Erre kiderül, hogy „Con Spirito” címmel egyházzenei fesztivált rendez a Filharmónia Magyarország. Idén a bizánci zene kerül fókuszba, melyet a görögkatolikus egyház segítségével mutatnak be a népeknek. Rachmanyinov, Éjszakai virrasztásával kezdődött a Con Spirito… Csak, hogy tanulj tinó… És most is zokogni kellene…

Pedig nem is csak nekem szól. Az én sorsomnak csak abban van szerencséje, hogy a görögkatolikus egyház felemelkedéshez lehet köze. Mellékhatás csupán, egy kegyes véletlen. Visz magával a hátán a megváltás felé, minden véletlen, minden „isteni” véletlen. Miközben Bubnó Tamás, karnagy vezényel, szinte érzem, hogy a hitem magasnyomású mosópisztolya leveri rólam a rám rakódott piszkot. Lélek csak tisztán léphet a fénybe…

Az érsek-metroplita arról beszél, hogy a tricentenárium – 300 éve könnyezett másodszor az áldott ikon Máriapócson – olyan csodák sorozatát hozzá magával, amire nincs emberi magyarázat. Kora tavasszal ott álltam Zarándokház átadóján, aztán elindult országos körútra a kegykép, majd a csúcspont idején pápa önálló érsekséggé minősítette az addig egyetlen egyházmegyés, magyar, görögkatolikus egyházat. Hétfő óta azt is tudjuk, a kormányzat több mint 2 milliárddal stafírungozza ki a metropóliát. Most pedig, hogy az „isteni véletlenek” sora meg ne szakadjon, éppen a bizánci egyházzenét,a  bizánci rítust helyezi reflektorfénybe a Filharmónia…

Soha nem felejtem azt a húsvéti virrasztást… Az érsek egy nagy kerekű rollerral jár a városban. A csuklóján ott a csotki. Üdvözlégy Mária! Meg jön a piros pünkösd napja! Rahmanyinov üdvözlégyében a fő tételnél egyre erősebb és erősebb lesz az énekkar hangja. Ahogy emelkedik a hang, hirtelen a lélek kilép a hús fogságából. Nézem fentről a porhüvelyt, az életet, amihez úgy ragaszkodom. A liturgikus zene isteni antigravitációja egyszerre ríkat meg és tol megváltás felé…

Megnyugszom, a boldogság isteni arca bennem is mosolyog…

 A Con Spirito programja "itt" olvasható.