Úgy, mint a cigiről, piáról, szerről? Vagy egyszerűen, olyan mélyen gyökerezik bennünk a reményre és a boldogságra éhező, falánk parazita, hogy teljesen felesleges végképp lemondani róla?

Vagy csupán arról szól a történet, hogy a bennünk körvonalazódó, egoizmusból fakadó, „nekemmárpedigjár” (imperatívuszából?) születő képzet, olyan nem létező jogokkal ruház fel bennünket, aminek semmi alapja sincs?

Máris ott vagyunk a tudományos megközelítésnél, hogy kellene egy pontos definíció a boldogságról. De mi legyen az alap? Egy véletlenül kiválasztott személy? Egy kis közösség általános véleménye. A társadalom konformista nézete? Anyagi, vagy spirituális oldalról vizsgáljuk-e meg a problémát?

Roy és Ádám azt énekli: a boldogság egyszerű…

A boldogság átkozottul egyszerű. Mint a faék. Mindenkinek jár, csak éppen nem jut. Ezzel meg is közelítem Oravecz Coelho tapsra érdemes, bagatell közhelyvilágát…  

Hogy mi a boldogság?

Néha egészen pici dobozba fér el. Olyan apróba, amit a legtöbben csak megmosolyognak…

Hívnak, várnak, ajtót nyitnak, sütnek, tálalnak, ölelnek. Az elfogadás belső köreiben, a szerelem hullámhosszán, a csókok mámoros vándorútján.

És most olvassuk vissza, mit érzünk az iránt, akit nem hívnak, nem várnak, nem ölelnek, nem kérdeznek, nem fogadnak el..?

A boldogság mindennél egyszerűbb… Néma pillangólovas…

„Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad…”