„Nagyon durva szarszag terjeng Debrecenben” - írta egy éve az Index, miközben idén a füstös éjszaka bluest kezdem dúdolgatni magamban a közeli Nyíregyházán. Nem elég ez a globális eredetű hőség, az Omega blokk, meg az elviselhetetlen forróságra panaszkodó, Lampedusán mélázó menekültek áradata, a klímából vékony csíkban, szépen szivárog a füstszag. Betölti az orom, otrombán költözik be a ruháim szövetébe és amikor kilépek a házból az az érzésem, hogy épp egy szalonnasütést hagytam ott a munka kedvéért.

Felült Lackó a béresek nyakára… Lihegő, botladozó zombi minden ember a perzselő, mindent elemésztő kánikulában. Kókadó lelkek állnak, ülnek az utcákon, mint egy lassított felvételen. A tv-ben délibábot közvetítenek élőben, és egy pék arról beszél, hogy neki a negyven fok az álma, mert abban még nem izzad.

A boltok polcairól elfogyott a dezodor, a stift és minden izzadság elleni csodaszer, mégis mindennek láb, kéz, hónaljszaga van. Egy nagy állatkertre hasonlít a város és a füstből úgy bújik elő a szúrós pézsmaszag, ahogy csak egy zokni nélkül hordott, műanyag cipő tud párologni. Bőszen, orrfacsaróan.

A strand tele, az összes medence szláv nyelven beszél, öntik az eurót a termálba. Ott a klórszag ivódik a bőrbe, fecskébe, sortba, bikinibe. Na meg persze a szőkésbarna, szeplős tót lányok hajába. A lángos odakint egyszerre olaj, füst, ember és klórszagú, a hekkről már nem beszélek, rémálmaiban pedig emberre éhes békacomb kerget a sétányon.

Csókolózó párok a fák alatt. Egymásba folynak, egymásba olvadnak, valaki egy nagy adag málnafagyit önt rájuk, hogy megállítsa a nyelvtanilag kezdődött teljes hasonulást.

A meleg kimerevített felvétellé gyúrja a várost. Fél szemmel az eget kémleljük, mint valami hüllők, hátha megérkezik az égi áldás, vagy csak valami szemerkélő szomorúság, ami még mindig izgalmasabban hangzik, mint ez a ragacsos tespedtség. Édesanyám arról mesél, hogy 20-30 éve ilyenkor jött egy kellemes nyári zápor a semmiből és volt öröm, meg végtelen boldogság.

Most az összeesküvés elméletek gyártói egymás szájából halászva újabb és újabb ötletekkel állnak elő, miért lesz ez írott magyar történelem leghosszabb hőségriadója… persze egyetlen csepp eső nélkül…

Nagy nyár. Néhány hétig csupán. Mezítláb túl forró. A parkban üreget ásó kutyák. A lányok ruha nélkül. Bicikliken. Nagy aviátor-hegesztő szemüvegben. Sóhajok és forró éjszakák. Szédelgő emberiség. Nincs cél, nincs üzenet, csak a falak közé szoruló és hosszan horgonyzó hőség.

Írják a Face-en Jósavárosban már esik. A belvárosban valaki nagy alumínium lavórt rak a térre és lehúzza a cipőjét. Nézünk az égre. Valami tompa imádság kezd szállni. Űzi a füstöt, a meleget és a nyomasztó gondokat. A megváltás hidegfront képében, most indul útnak...