Széthullik a világ. Dirib-darabra. A napok nem adnak, csak elvesznek, porszemről porszemre viszik az életünk. Mindabból, amit könnyek között magunk után hagyunk, néha úgy tűnik, csak a butaság, az emberi hülyeség, a sötétség növekedik egyre nagyobbra és éhesebbre.

Aztán egyszer csak jön egy csapat. "Minarik" papa csapata. A megtestesült Csabagyöngye FC. Jön egy csapat, ami felrázza az embereket. Gerincet, hitet, reményt, szeretetet ad. És egyetlen nagy torokká válik az ország, s azon túl az "Egynemzet", hogy zúgjon a Ria, Ria, Hungária!!! Ha valaki ezt nemzeti hőbörgésnek hallja, hát mossa ki a fülét! Tegye helyére a szívét! Mert nekünk ilyen örömünk Beregszásztól Felsőpulyáig, Csíkszeredától Dunaszerdahelyig (sőt San Franciscótól Nagygalambfalváig) évtizedek óta nem adatott meg.

"Bennem a szándék sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca."

- írja Ady és most néhány napig bizony megmozdult bennünk a dac-fajok úri daca, hogy "csakazértis" lássa meg a világ, van egy ország, van egy nemzet és van egy csapat. Ezt teszi a foci, erre képes a futball, amely rég túlmutat 22 ember küzdelmes, fordulatos játékán.

Stratégia, összjáték, tudás, a tehetség beteljesedése, győzelmi mámor pályán és lelátón. Az európai stadionokban őrizzük az ókort, a közös múltat, a görög olimpiák és a római arénák hangulatát. A focipálya a modern Colosseum, ahol minden alkalommal meg kell halni, össze kell törni a győzelemért.

A foci összeurópai élmény. Kötelék, izgalom és oltár. Ezért fájt, hogy éppen az eb közepén hagyták el a futball feltalálói, az angol barátaink az Uniót...

De vissza magyar csapathoz. Vissza Magyarországhoz. Amikor ezeket a sorokat írom, a Hősök terén (sic!) fogadják a fiúkat. Csupa öröm és lelkesedés aki láthatja, hallhatja őket.

http://www.origo.hu/foci-eb-2016/magyarok/20160627-brutalis-tomeg-fogadta-a-magyar-valogatottat-a-hosok-teren.html

Csak maradna így! - mondogatom magamban. Csak maradna így, az összefogás, a türelem, a tolerancia egymás iránt! És ezt a szót húzta alá vastagon Gera Zoli is a reptéren.

Csak maradna így! Mondom magamban, hogy lenne egy csapat a vb-n. Lenne egy elhivatott szövetségi kapitány, egy okosabb MLSZ (a Szpari jogtalan kizárását azóta sem tudom megemészteni), lenne káprázatos utánpótlás. Mindenre elszánt, kis táncos lábú fickók, akik úgy húzzák magukra majd a nemzeti mezt, mintha harcos angyalok páncélját viselnék; büszkén, bátran, okosan! Akkor jőni kell, még jőni fog egy még jobb (foci)kor!

Szép volt fiúk! Köszönjük! #csakegyütt

Zárd be az ajtót, nyisd ki az ablakot. A szíved, a szíved azt jó szélesre tárd ki most. Engedd be ezt a két hidegfront között született törpe-tavaszt. Lélegezz, hadd hogy a nyíregyházi rigók dala átjárják a lelked. Büntesd meg a tévét, az internetet, a rádiót! Ne adj nekik áramot, ne adj nekik érzést! Vegyél a kezedbe egy boldog könyvet. Vedd ki a fiókból az ezeréves fotóidat és nevess rajtuk. Szorítsd magadhoz a régen elmentek kétdimenziós mását. Sírj, ha kell. Zokogj, ha úgy érzed elviselhetetlenül hiányoznak. Az eső áldás, hidd el minden őszinte könnycsepp is az. Aztán porolj le egy régi lemezt. Hallgasd meg a kedvenc zenéd. Énekeld a régi slágert úgy, hogy a szomszéd is hallja. Amikor szűk lesz a rád szabott test, vedd elő a telefont, hívj fel egy olyan barátot, akivel rég beszéltél. Vagy hívd fel a szüleidet, testvéredet és kérdezd meg, hogy vannak. Emlékszel még a régi imádságra, most mondd el. Fennhangon. Aztán locsold meg a virágokat, vidd el sétálni a kutyát. Simogasd meg a macskát és hallgasd, hogyan dorombol. Békülj ki a világgal, a békülj meg a világoddal. Mosolyogj! Jegyezd meg, aki boldog az nem bánt, az senkit sem bánt. Csak, aki magával elégedetlen, az kezd háborúba. Tavasz van, akármilyen időt hoz ez a bolond április, a világ hűvösségét egyszer csak kézbe veszi a május, na meg a nyár. Lesz kurta Szent Iván éj, lesz forró homok és bársonyos víz a Tisza-parton. Lesz gyöngyöző fröccs, langyos eső, lágy kenyér. Jut eszembe, éltél ma már?

Van egy titkom. Még imában sem mondom el. Hallgatok róla, még magam előtt is titkolom. Csak érzésként hagyom, mint nagyanyám a szebbik kiskakast, magnak. Tegnap azt hittem nagyon beteg leszek. Csöveket láttam magamból kinőni, maszkos, verejtékező emberek, nyersen simogatták a meztelen szívemet. Láttam, hogy egy saválló tálcába teszik, az meg sírt, ordított. Míg műtöttek, valaki egy zongorán játszott. Az nyugtatta meg…

Hamvas írja, hogy magányos az, akinek igénye lenne a társas (együtt)létre. Sokan lehetnek ez a finom igényoldalról, belső sóhajtól megközelített aspektus szerint magányosak. Az elmagányosodás, az emberi kapcsolatok leépülése, a bizalmatlanság, távolságtartás közös európai élmény. Valamikor elképedve olvastam Végh Antal írásait, az akkor még elérhetetlen távolságban lévő skandináv társadalmakról. Ma azonban azt látom a társtalanságba, a gondolkodásba belefáradt Abendland polgára önmaga paródiája lett csupán ebben az agender együgyűségben. Záhonytól Lisszabonig.

Az unáris világ boldogtalan diadalát látjuk, miként a korábban nagyra becsült közösségteremtő értékek lassan kihalnak, elpárolognak a mindennapokból. Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében hosszasan értekezik milyen bonyolult jelkép-, szimbólum-, számrendszer segítségével igyekezett a lét legfontosabb kérdéseire, kihívásaira megoldást találni az emberiség. A modern ember kudarcának és közelgő bukásának komoly háttere lehet, hogy ezeket a szimbólumrendszereket egyszerűen elfelejtette vagy rosszabb esetben szándékosan kiiktatta az életéből. Gyermeki hevében pedig ott maradt jelzőfények nélkül a legsötétebb metafizikai dzsungelben.

A migránsáradat közepette talán még egyszer rádöbben az Európai közösség, hogy sokkal több dolog köti össze, mint az, ami elválasztja. Talán nem késő felismerni, hogy görög-latin műveltség, a kereszténység olyan alapok, amelyek segítséget nyújthatnának megélni a homogenitás lenyűgöző katarzisélményét. (Similis simili gaudet...) És persze ez az (örömódai) összefogás talán képes lenne az önvédelmi mechanizmusok feltámasztására. Az önvédelem Lázára, azonban még a sírban fekszik.

Ha a felismerés újjászületne, az európai embernek még a magányban sem kellene magányosnak lennie. Ha félre merne nézni a szeles doveri sziklákon láthatná, hogy minden szirtre jut egy bolond öngyilkosjelölt, aki képtelen alkalmazkodni a megváltozott világ kihívásaihoz.

Az európai ember intimitást keres a boltok kirakataiban. Az okostelefonjában. A propagandában. Sőt titkos, rejtélyes, - összeesküvésektől sem mentes - háttérhatalmakhoz dörgölőzne reményért. Közben nem tud csendben lenni, elfelejtett imádkozni. Elfelejtette, hogy a böjt nem küzdelem, hanem szerelmetes intimitás. A lemondásban, a test a szellem által történő megregulázásában ugyanis ott a tiszta megváltás és az irgalom. Ez a korgó gyomorból fejlődő intimitás az egyik legkülönlegesebb (összeurópai) élmény. Amolyan Luca széke, amely segít bepillantást nyerni egy másik, a testi világ kényszerei felett álló transzcendens dimenzióba.

Ma három zenét ajánlok az intimitásra éhesek figyelmébe. Csupán a szigorúbb koncentráció érdekében. Böjti dallamokkal fedem fel az én intimitásértelmezésemet. Azt az anyaméhszerű helyet, ahol nincs megfelelési kényszer, nincs teljesítmény, szélmalomharc és sáros, ragacsos valóság. Ez az én purgatóriumom. Egy hely, ahol elpárolognak a bűnök, ahol levetem a sokszor bűnbe hajló vágyaim. Kifehéredem, mint egy tavaszi virág és boldog andalgásban, - lélegzetvétel nélkül - megsimogatom a bennem élő kegyelmes Istent…

A tudását aprópénzre váltó, botcsinálta showman-pszichiáter modorosan kérdez vissza: - Tudja mi a különbség a gyerek és a felnőtt között? Egyértelmű nemet mondok, elvégre most ő a riportalany. A képembe vigyorogva veti oda, hogy a felnőtt egyedül is képes őszintén mosolyogni…

Hát ennyire egyszerű? – somolygok magamban. Ennyire felnőtt lennék?  

• Vállald az arcod! Ne hazudja magadnak! Nőj fel. Csajszikából legyél végre nő! Minél nagyobb a belső félelem, annál nagyobb az arc… - mantrázza a csillogó szemű lányoknak. Felnéznek rá, pedig érzi ő is, nem több mint "fogadatlan provokátor” (sic)…
• Minek jött ide fiatalúr? – szól a szarkasztikus kérdés, szinte megvetően most egy fiatal sráchoz, aki barátnője mellett próbál életben maradni.

Miért nem keres magához méltó ellenfelet? Miért alázza meg azt, aki pénzt fizet a „tanításért”? - gondolom magamban.

Furcsállom, hogy senki nem veszi észre, mennyire magának üvölt, motyog, show műsorozik ez az árva csalán. Sok százan hallgatják az igét. Sok százan várnak megváltást, tanítást, reményt, esélyt tőle.  Azt a megváltást, reményt, hitet, amit magukban kellene keresni. Ennyi bizonytalan, gyerek élne köztünk? Ennyi bizonytalan, megtévedt, eltévedt kislány?

• Én ajánlatot teszek, de az már nem az én dolgom, hogy ki fogadja azt el! – veti hozzám nyeglén.

Míg a mikrofonba beszél, én keresem a megfáradt szemek, a nyúzott arc mögött az embert. Keresem az arc mögött az isteni szikrát, de csak egy bukott angyalt, egy kisiklott vonatot látok. Magyarázza a bizonyítványát. Pedig őszintén érdekel, mit gondol. Keresek benne valamit, ami felemelne. Valamit, ami magával ragadna, ami kitépne a felnőttségem bőrkeményedett, tyúkszemes valóságából.

• Tudja ki az igazi felnőtt??? - Kérdeznék most vissza. - Az, aki reménytelenül is szeretné visszakapni gyermeki énjét.

• By the way, maga gyereknek is ilyen nyegle, elviselhetetlen kisfiú volt???

Évek óta fogom a gravitációs hullámokat. Imádkozás közben pedig jártam az univerzum végén. Lelógattam a lábam és fütyörésztem. Árva üstökösöket pöcköltem vissza, hátha egyszer majd csillaggá nőnek. Nem voltál ott. Sanyi bátyám legszebb verse jutott eszembe, hát belekiabáltam a végtelenbe;

A városvég itt csupa szürke ház,

a részegekre angyalka vigyáz,

s a villanyfényben, mint aranykehelyben

alusznak a tűzfalak, háztetők,

s a sorompón túl ében-szín lepelben

zizegnek a láthatatlan mezők –

a messzeség öblén pár pisla fény ég,

mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

 

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Hajnalban már én készítettem reggelit. Halkan törtem a tojás héját és a redőnyt sem húztam fel. Nem akartam zavarni az álmodat. Édes nyálcsepp szuszogott a szád sarkában, majd mosolyogtál a félhomályban. Csillagport sepertem a nadrágom száráról. Mondtam már, hogy a Tejútnak vattacukor illata van? A Szaturnusz gyűrűjének pedig parfüm? Szeretem az álmaid, ahogy a pilláid mögött örült táncot jár a szemed. Ernyedt testedben csöndesen csörgedezik a vér. Talán nem is Te vagy ilyenkor ott az ágyban. Angyalok költöznek beléd, leveszik a napok rút terheit a válladról és hagyják, hogy a lelked fusson egy kicsit. Talán ezért nem szeretsz ébredni.

A tojás soha nem volt ilyen sárga, a sonka soha nem volt ilyen élettel teli. Édesnemes paprikába nyomom a mutatóujjam, majd a habosra kevert tojásba fújom. Szerelempor. A finomra aprított petrezselyem szétfeszíti a szoba csipás falait. A tenyerem a megolvadt zsír felé teszem, szemtelen gyöngy ugrik az életvonalam árkába. A serpenyőben töltöm a sárga tengert. Szétárad, mint az áldás.

Bolondnak hinnél, ha elmondanám; minden főzéssel az istent dicsérjük. Minden, még a botcsinálta szakácsok is isten nyomában járnak, amikor a nyersből, a porból, a megsebzett húsból valami új világot teremtenek.

Omlettdűfrommázs… Megfordulsz. Orrcimpád remeg, mint a kocsonya. A félálmodban ételek és emberek között táncolsz. Kedvem lenne befalni a mennyei reggelit nélküled, de az csak önző zabálás lenne.

Mondom, évek óta érzem a gravitációs hullámokat és esténként az anyag "hullámtermészetéért" is imát mondok. Minden fekete lyuk isten egy-egy szembogara.

 Jut eszembe a Tréfa. A Pál Utcai Fiúktól.

Mi lesz, ha egyszer

Felébred az Isten

És kiderül majd akkor,

Hogy ez az "annyi minden"

Amiről azt hittem,

Hogy ez az én világom

Soha nem volt semmi

Csak egy furcsa álom

 

Amit annyira szerettem,

Hogy élni tudtam érte

Sokszor megfizettem

De mindig megérte

(nekem)

Csak attól félek, hogy átalszod a szívem vágyait. Hogy nem lesz, akinek megtanítsam a tojás sárgáját. Nem lesz senki, csak valami barbárok jönnek. Az árokba löknek és ott hagynak. Vladimir és Estragon is elmegy mellettem. Úttörők és cserkészek. Még a Pócsra tartó zarándokok is. Ott fekszem majd kiterítve. Az árok legalján. Szívem egy éhes bogárnak szorítva…   

 Hannibal ante Portas…

1909-ben a radikalizálódó szüfrazsettek többször megzavarták a kormányzó Liberális Párt gyűléseit és betörték a pártirodák ablakait. A forrongásoknak számos sebesültje volt. Ám az erőszakra épülő taktika kudarcot vallott. A Nők Társadalmi és Politikai Szövetsége (WSPU) „fegyverszünetet” hirdetett. Ez kisebb megszakításokkal 1911 novemberéig tartott. Ekkor a szüfrazsettek ismét az erőszak eszközéhez nyúltak. Rendszeresek lettek a gyújtogatások és a bombatámadások is. A következő évben a WSPU írásban deklarálta a harcot mindenki ellen, aki nem támogatja aktívan a nők szavazati jogát. A The Suffragette, a WSPU lapja több mint háromszáz bombamerényletről vagy gyújtogatásról adott hírt az első világháború kezdetéig. (Názer Ádám; Harc a női jogokért)

 

Értsd meg, kérlek,/Szeret valóban Téged,/Pedig furcsa vagy néha igazán./Színjátékot ne tervezz,/Nem kell semmilyen jelmez,/Csak menj már, mert vár Rád/Az a lány! (Ákos: Keresd meg a lányt)

 

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,/de mi férfiak férfiak maradjunk/és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... (József Attila: Thomas Mann üdvözlése)

 

Budapest fényeit már nem én gyújtom meg/Az egész város régóta beteg/És veled is, édes, valahogy másképp van,/Mint ahogyan normálisan lehet/Budapest fényeit már nem én gyújtom meg/Az egész város régóta beteg/Az egész országban valami másképp van,/Mint ahogy normálisan lehet. (Ákos: A lámpagyújtogató dala)

 

Futottam én valaha tőled,/büntettelek nyíltan, titokban,/add vissza most a büntetést,/míg van öröm a fájdalomban….(Csóóri Sándor: Örödögpille)

 

Folyton folyik a kampány,/Zúdul mindenfelől,/Jelszó jelszó hátán./A szavakat hazugok rágják,/És várják, hogy majd összedőlnek/Az ezredéves bástyák… (Ákos: Gondolnék rád)

 

„Én minden házias boldogságról lemondtam, amióta ismerem… és boldogságomat, nyugalmamat az erény nehéz, göröngyös, de nemes útján fogom keresni. Ön máris jobb emberré tett” (Széchényi levele Seilern Crescence grófnőhöz)

 

- Hallgasd a csendet - szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. - Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat... (Bulgakov:Mester és Margarita)

 

Nehéz egy nő érzéseit leírni olyan szavakkal, melyeket férfiérzésekre találtak ki. (Hardy: Távol a világ zajától)

 a mindenség két arca

- És nehéz a férfiérzésekről is beszélni. – tette hozzá a férfi, egyik kezében egy méregdrága japán késsel, a másikban pedig egy furcsa, göcsörtös sárgarépával. Alig fejezte be a mondatot beleharapott a répa pucolt végébe és a falatot hangosan ropogtatva somolygott az egyenes orra alatt. - Már, ha vannak! – cuppantott egyet a nő és a habzsák végéről lenyalta a maradék krémest a meglepően szív formában ívelt, hegyes nyelvével. – A férfi érzései nekem ugyanis csak egy nagy adag katyvasznak tűnnek. Beszélnek, ámítanak, esküdöznek és térdre rogynak, aztán elég csak félre nézni és ugyanezt folytatják, csak éppen már egy másik nő lábai előtt. Hogy lehet így egy férfinak hinni? Már megbocsásson, de még azt is hallom, hogy a férfiak képesek ugyanazokkal a mondatokkal hódítani. Mi ez, ha nem póz és felbiflázott mantra? Ugye nem akarja bemagyarázni, hogy ebben az esetben csupán arról lenne szó, hogy a legkisebb befektetéssel a legnagyobb sikert kívánják könyvelni? Ugye nem? Egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb férfi önigazolást keres, a legtöbb férfi mániásan szexcentrikus, a legtöbb férfi... - itt kis hatásszünetet tartott, majd gombostűhegyre szigorodott pupillával vágta ki: - Sőt, mind egyforma!

szigetek

- Menjünk távolabb. Egyre távolabb. Ahol már nem fognak az utcáról bekiabálni. Ugye jössz velem? Egy szigetre gondoltam vagy Kamcsatkára. Juhot tenyészteni. Vagy mit bánom én Dél-Amerikában csincsillát… Fogja meg a kezem… Látja? Érzi? Remeg. Egy éve mondom ugyanazt. Egyfolytában. Láttam magát szenvedni. Láttam a templomban sírni. Láttam, hogy alig él…és imádkoztam… Imádkoztam, magáért… Hogy térjen észhez, hogy eressze már el azt az elhalt érzést, azt a megsusinkásodott, megtöpörödött világot, amiben maga lett a penészvirág… Közben megéltem néhány szívinfarktust, lábon kihordott tüdőgyulladást és megmásztam az elkeseredés minden hétezer méternél magasabb hegycsúcsát… Nem ért maga engem. Nem érti a magányos farkas vonítását. Talán a férfiakat sem érti. Engem bolondnak tart, a többieket meg latornak. Pedig mindnyájan latrok és csörgősipkások vagyunk, de amikor magunkra maradunk, amikor az élet úgy hozza, nagyon tud fájni a nő büntetése. Nekem a maga konok visszautasítása a legfájóbb, legemészthetetlenebb büntetés. Húsbavágó tétel. Itt állok és mondom a magamét. Erre minden mondatomat elintézi egy kézlegyintéssel. Vagy egy rosszalló pillantással, lefittyedt ajkakkal… És tudja mit? Oda, ahol a maga tagadása születik, oda nem tudok alászállni, mert a női mivoltából, lényének legmélyéről, a kromoszómák világából ontja rám a vádakat.

Mondom, menjünk hát távolabb. Jöjjön velem messze, távol a világ zajától. Ismerek egy kis falut. A déli tengerek mellett. A házak udvarán nagy, rétes szirmokban nőnek a virágok. Cliviák, leanderek, azáleák… Tiszta giccs… Tudja hogy hívják a hegyet a falu felett? Pantokrator… A mindenség ura… Jöjjön fel velem annak a hegynek a csúcsára… Jöjjön fel egy éjjel, amikor a csillagok hosszú csíkokat húzva jönnek fürödni a tengerbe. Jöjjön fel velem, amikor a kabócák nagyzenekara Debussyt játszik… Claire de lune. Én egy könyvet, meg egy pici lámpát is viszek. Ha megunja a csillagképek bámulását, felolvasok magának… Mit szeret? Verset? Novellát? Vagy csak beszéljek, mint az eső?

Majd harmatból rakok diadémot a fejére…

milyen a csókja íze

Milyen a csókja íze? Nem tudja? Ne sértegessem? Ne bizalmaskodjak? Segítek! Csokoládé? Puncs? Pisztácia? Jajj, ne butáskodjon már, hogy nem tudja!?! Meg hogy önmagával még nem csókolózott. Azt tudni kell! Málna legyen! Vagy ne is! Sárgadinnye, szamóca, bodza, cseresznye… A kedvemért legyen a csókja íze konyak… Érlelt, nagy, testes konyak. Azt érezzem, amikor megcsókol, mintha tél lenne és a lágyan ringó hópihék azért nem tudnak a nyakamba szállni, mert kabátjának prémes gallérja betemet engem.

Most szorítsa meg a kisujjam. Fogja a markába! Jobban! Kéküljön el a mutatóujjam! Na így tartson engem… Mindig. Mindörökké…

Most miért nevet? Mondom, maga nem ért engem… Hogy fog? Egyszer? Nincs időm… Elfogyott. Talán sohasem volt. Most megvet? Látja, ilyen szegény vagyok… Időm sincs… Meg éhes is lettem…   

Ozirisz szerelme

Az álmok és a vágyak tartják egyben az embert. Néha úgy képzelem, hogy a sejtek, inak és szövetek között ez lehet a habarcs. Az álmok és a vágyak átjárják a testet. Úgy működnek, mint az elem a lámpában. Ahogy öregszik az ember aztán egyre kisebb vágyakkal él, egyre kurtább álmokat álmodik. Az álmokat és vágyakat felváltja a félelem és a rettegés. A negatív töltések, a mínuszos univerzum. Aztán már csak egyetlen, árva elektronként a haláltánc marad. Körbe-körbe az élet utolsó atommagja körül. Természetes folyamat ez, de attól még hátborzongató. Most azonban, amikor Önre nézek hölgyem, nagyon jól érzem, hogy mindez végtelenül távol kerül. Ön most szaporítja bennem a vágyat és csodás álommal ajándékoz meg. Tudja régen kisautókra, építőkockákra, terepasztalokra vágytam, és álmodtam is róluk. Ma azoktól az álmoktól jövök vissza az élet nevű tüneménybe, amivel Ön tett gazdagabbá engem. Üljön ide szembe velem. Nézzem a szemembe és nézze, ahogy a lelkem szétterül, mint a medréből kilépő folyó. Maga belőlem Nílust, Amazonast kreál. Én vagyok a víz, az életető víz, ami megtermékenyíti a földeket, felébreszti a szárazságtól töppedő magvakat, virágba borítja a mezőket és megnyugtatja a fákat; lesz még tavasz, lesz még nagy, nehéz, mézillatú nyár…

A húsleves illatú nő...

Magának húsleves illatú a haja. A ruháját pedig rántott hús illatú vasárnapok járták át. Jajj, ne nézzen így… Nem a kis garzonlakás miatt. Ó, dehogy. Nem a kis herceg, kishúga Maga nekem. Csak tudja, én attól elérzékenyülök, hogy a húslevesbe, mint édesanyám egy fél kelkáposztát is belerak. A répái meg mindig nevetve hullámzanak a bugyogó lében. Akár a hús. A maga levesében minden új értelmet nyer, a töppedt borsszemek, az omlósra, ízletesre főtt jérce és az ernyedő zöldségek mixturája. A maga levese isteni manna. Másnak, jobbnak, egészségesebben érzem magam tőle. A reszelt tésztáját imádom a legjobban. Benne vannak a női izmok szakrális mozgásformái, a gabona lelke, a tojások hatalma. Maga azt ígéri nekem, soha nem leszek már éhes. Soha. Vagy ha mégis, csak várnom kell, hogy hazaérjen és mindjárt teremt nekem valami könnyű, táplálót ebből az összetevőkre zuhant világból. Tudja, amikor magánál ettem, mindig könnyű volt az álmom. Könnyű és elegáns, mint egy szivar alakú léghajó a tavaszi égen. A legnehezebb falat nekem a húslevesben a karalábé. Gyermekkoromban az iskolai menzán mindig fás, üvegszilánkos, vén karalábékat kaptunk és néhány félresikerült próbálkozás után tudtam, jobb ha a tényér mélyén hagyom és nem piszkálom tovább. De a maga karalábéi a mennyországban teremtek. Szétolvadnak az ember nyelvén, mintha selyemből lennének a falatok. És tudja, miért nem tudok szabadulni Magától. Mert, amikor elindul a hűtő felé, hogy az ecetes tormát is elém tegye, akkor megcsillan a dereka. Ne nézzem rám ilyen kerek szemekkel… Megcsillan, mint a cigándi templom tornyán a lemenő nap fénye egy júniusi estén...

(ahol még az útravaló is egy Kányádi vers…)

Nagygalambfalván idén nyáron járt utoljára Kányádi Sándor. Egy lakodalomba hívták meg. Örömmel jött. Átkocsikázott a Küküllő-Angarán és Maros-Mississippin, nézte Székelyföld hegyeit és nagyokat sóhajtott. Otthon, ahogy szokott, mindenkihez nagyon kedves volt, mosolygós és dedikálós. Így emlékeznek vissza a helybéliek, akik nagyon büszkék Sándor bácsira.  

• - Már csak a testvére él itt. – mondja egy hölgy nekem, amikor a főúton arról érdeklődöm, melyik utcában kellene szipogva, száraz, tüskés gombóccal a torkomban küszködve, újból is és újból elmondani a Halottak napja Bécsbent… - Tudja, itt mindenki nagyon büszke Kányádi Sándorra! - teszi hozzá a férje. - A papunk minden vasárnap idéz tőle az istentiszteleten.

Gyenge ember vagyok. Gyenge, kis önmagától is meghatódó lélekkel. Udvarhely felől hajtottunk Segesvár felé. Nagygalambfalván hevesebben vert a szívem. Eszembe jut életem első szakdolgozata és Karádi tanár úr arca, amikor arra kértem, találjon már égre-földre nekem egy címet, hogy Kányádiról írhassak. Magyar Józsi barátom fertőzött meg. 1992-őt írtunk. Azt találta ki a nyár kellős közepén, hogy a kállósemjéni író-olvasó táborban adjuk elő a Hallottak napja Bécsbent. Napokig próbáltuk. Aztán előadva nem is lett rossz. Egy székelyföldi lány miatt ottragadtam a táborban. Kamasz voltam és mulatságosan gyorsan gyulladt a szívemben, valami elképesztően fura érzés. Egy Enikő nevű, székely lány iránt. Gyergyószentmiklós, vagy Székelyudvarhely. Onnan érkezett. Ennyi év távlatából már nem is emlékszem pontosan, csak a szög hajára, kedves arcára és arra a néhány nap kristálytiszta rajongásra, amit két felnőtt lélekről álmodó gyermek érezhet egymás iránt. Enikővel együtt mondogattuk;  

…ó itt maradnom adj erőt

örökre itt legyek megáldott

hol sötéten enyésznek el

gyilkos hiábavalóságok…

Áttáncoltunk egy éjszakát a kállói téka táborban. Úgy jártam a frissen tanult széki csárdást karomban a székely lánnyal, hogy a boldogságunk rózsaszín felhőt varázsolt a tánccsűr mennyezetére. Szárnyalt velünk az épület. Felemelkedett, repült, forgott. Ott a dombok között, aztán a csendes, magában mosolygó tó felett. Minket nézett odafentről Soós Imre és édes álmot küldött Törőcsik Marinak Budapestre…

Ez jutott eszembe ott Nagygalambfalván és lassan elfordultam, hogy se a székelyek, se apám ne lássa, a remegő könnycseppet a szememben, mert alig akarom elhinni, minden vasárnap egy Kányádi verssel hímzett lélekkel mennek haza a magyarok. Minden vasárnap Kányádival imádkoznak az Úristenhez.

…Én királyom nagy királyom

ki születtél kolozsváron

gyertyámat most érted gyújtom

szál virágom néked nyújtom

mennyben s pokolban szószóló

légy érettünk közbenjáró

Fölséges uram kend

hogyha férkőzése

volna közelébe

kérje meg odafent

 hogy vetne már véget

a nagy protokollnak

dolgaink romolnak

s bizony hogy avégett

 s lenne védelmünkre

hogy ne kéne nyelvünk

féltünkben lenyelnünk

s önnön szégyenünkre…  

(Kézfogás Drakulával…)

Segesvár óvárosában, ahogy átsétálsz a lenyűgöző és pompás Óratorony alatt, kisvártatva megérkezel Drakula szülőházához. Sárga mint Mozarté Salzburgban, de ezzel ki is merítem a hasonlóságot. Talán még bocsánatot is kell kérnem Amadeustól, aki ellenben nem sértődne meg, csak felkacagna és rámkacsintana ekkora blődliség hallatán. És milyen fura, hogy Maestro Mozart úgy bújik elő most, mint ahogy Sándor bácsi verséből is...

…és wolfgang amadeus mozart

kilépett az utcára

föltekintett a csillagokra

a csillagok épp akkor kezdtek

fürödni a fölérkezett muzsikában

és wolfgang amadeus mozart

megtörülgette homlokát

és nekivágott gyalog…

Szóval bal oldalon ott áll a zömök műemlék épület. Úgy néz ki, ahogy egy ódon Mátyás-korabeli fogadót képzel el az ember.  Ha az apró ajtón belépünk nem is csalódunk, most is középkori étterem található benne. Na meg persze múzeum, csecse-becse bolt. A beltér szépen gondozott; restaurátorokkal feltárt reneszánsz falfestmények, melyeken fel-fel tűnik a rettegett „vérszívó” is.

• - Magyarok? – szólít meg bennünket egy a nagy melegben is makulátlan toilette-ben üldögélő úriember. – Igen! Kit tisztelhetünk az úrban? – kérdezzük mosolyogva. - S. Attila vagyok - mutatkozik be a dércsípte hajú férfi. – Én üzemeltetem a házat… - mutat körbe. – Engedjék meg, hogy körbevezessem Önöket. A rejtélyes gentleman ráncai finoman egyenesednek ki, ahogy mesélni kezd. A "Csau" rezsim bukása után elképesztő állapotban vette át az épületet. – Majdnem összedőlt. Itt minden a mi kezünk munkája… - fűzi hozzá, miközben a jó vendéglátó gondosságával mutatja meg nekünk a házat. Megyünk az ódon falak között. A festmények gyönyörűek. A lépcsők recsegnek. A teraszon német, angol, francia szó keveredik. A házigazdának feltárulnak a birtok zegzugos kincsei. Aztán csillogó szemmel egy emelettel feljebb invitál bennünket. - Nem kell félni – fűzi hozzá… A lépcsőfordulók után sötét szobába érünk. Ahogy a szemünk szokja a félhomályt, észrevesszük, hogy az ablakok előtt nehéz vörös textilek szűrik a fényt, amely a zárt spaletták résein hatol be. Hátborzongató zene szól. Szemben velünk egy koporsó. Ahogy pislákolunk, észrevesszük, hogy valaki fekszik benne. Fehér ruhában, fekete kalapban. Viasz bábu, nézünk össze apámmal. Biztosan viasz bábu. – Jobbra ha beljebb megyünk, na abban a szobában született Drakula. – a zene közben egyre bizarrabb. A belső helyiségből piros fény vaklál, a falakon festmények. Éppen  karóba húznak pucérra vetkeztetett emberek, a kép sarkában közben Vlad Tepes éppen jóízűen ozsonnázik. – Ki is lehet bérelni ezt a szobát! – mondja rejtélyesen a tulajdonos. – És ha mesélni tudna, hogy milyen sztárok, politikusok jártak már itt. Szolgáltunk már itt fel ételt és italt mázsaszám, de nagy titkokat is őrzünk. Annyi elég legyen hozzá, hogy nem szűz lányokat kellett ide beengedni és nem is a vérüket kívánták meg! – mosolyog egyre szélesebb vigyorral. Egy Drakula mellszobron megállapodik a tekintetem. Micsoda brand lett a kegyelmes úr! - gondolom magamban. Amikor kifelé megyünk, apám egy kósza gondolattól hajtva a koporsó közelébe lép, kaparászik a fényképező után és közelebb hajol a viaszbábuhoz. Abban a pillanatban a halott felül. Belefagy a vér az ereinkbe, libabőrös lesz még a hajunk szála is és a hideg futkároz rajtunk. Drakula meg a házigazda akkor éktelen nevetésbe tör ki. – Nem volt munkája a fiúnak. Itt nőtt fel a fiaimmal. Felvettem hát, hogy szórakoztassa vendégeket! – Apám kezet fog Drakulával, én fényképezem. Szinte fújtatok. Hihetetlen…

Attila a búcsúkor büszkén mondja, hogy a fia is Zsolt. Azért választotta a 70-es évek végén ezt a nevet, mert ennek nincs romáén verziója.Nem lehetett románosítani. Ezt így kellett az anyakönyvi kivonatba belevésni; Zsolt…

Viszem magammal Székelyföldet. Az utat Udvarhelytől Segesvárig… Viszem magammal a Kányádi verseket és néha megbékélek korral, sorssal, történelemmel…           

Nagy zavar támadt az erőben. Jönnek a pozitív gondolatok. Még hatodikákig egyre rövidebb lesz a délután. Aztán, hirtelen a Nyilas hava végén, megszületik, akire vártunk. Aki miatt iparágak, fekete péntekek, pontylehalászás, csonkig égett gyertyák, éjféli misék, adventi koszorúk, meg frissen sült szövetség. A hit gyertyája ég már, s valami más is történik…

Táncol a konyhában. Frissen mosott hajjal. Kisgatya, frottír zokni, meg egy kockás fürdőköpeny. Az Ö3 ordít, valami kutyaütő banda „osztrákul” nyomja; Letzte Nocht, woa a schware Partie fia mi… Bárkinek, aki nem értené, Csiky Nándi barátom szívesen egyetemi németre fordítja, hogy mit is jelent a Letzte Nacht war eine schwere Party für mich…[i]   

Miközben táncol a konyhában, a fent említett csodálatos szerelésben, próbálgatja az osztrákot. Csücsörít, artikulál. Bábeli formája ez a németnek. A teavíz sikoltva rottyan, akkor Zsolti, a béka szélesen vigyorog. Nem az imádott Earl Grey, ahhoz már késő van, és valamit aludni is kéne. A kötelesség, a meló ágyba kényszeríti. ha ébren maradna, talán a félelmek, meg az állandó stressz szétmarnák a gyomrát. A telefon kikapcsolhatatlan, a közszolgálat még inkább. Élve viszik a lelkét. Mefisztók, Baalok, Mammonok. Szaladnak vele. Ravasz rókák és arctalan farkasok. Pedig szereti őket. Időnként simogatja a kullanccsal teli bundájuk.

Édes istenem, így advent első vasárnapján, inkább valami rossz lőrétől, meg egy még rosszabb szerelemtől csinálnál nekem, borecet ízű gyomorsavat, és ne a konvenciók, az életszínvonal utáni hiábavaló rohanás, meg a megfelelési kényszer marja szét az ember szöveteit.  

C-vitamin, tőzegáfonya, prostayol, aspirin és kamagra. Negyven felé jönnek a szabadgyökök és szabadon áramló félelmek antioxidánsai. Jönnek a teljesítményfokozók, és a nosztalgikus telefonok, gyerekkori barátok. Emlékszel? Emlékszik. Mindenre? Mindenre. Amikor azt a lányt? Meg azt a harminchármat…

Egy hófehér havannai pincs a legőszintébb cimbora. Pedig ő is lány. Úgy örül neki, mint senki más. Propellert csinál a farkából és mosolyog. Mosolyog a kutya, amikor látja. Nyüszít, ugrál. Lehetetlen leírni, azt tiszta, ősi örömöt, amit egy két lábon táncoló kutya képes felszabadítani.  Hát amikor, pórázra kötve felveti a fejét és úgy lépked, mintha a spanyol lovas iskolában tanították volna galoppozni! Tisztára mint a gazdája, Miss Perfekt.

Miss Perfekt. Kerekebb a fánk, mint a mosolygó, kerekedő arcunk. Kerekebb az adventi koszorú, mint maga az élet. Miss Perfekt, ezt is olyan műgonddal alkotja meg és teszi az asztalra, ahogy elvárja tőle, a transzparent telefonokat. Le a pincébe a kicsi titkokkal, az apró csalásokkal. Áss egy árkot, jó mélyre temesd el a nyughatatlan „y” kromoszómaüvöltését; húúúúst!!! Herélik a férfit, de élvezi? A szanatóriumi hétvégék, a nyugalom rántott hús és tortaillata, a szeretet, és a leengedett horgony egyre erősebb…

De azért táncol a konyhában. Twistel erre az osztrák semmire, Kelet-Európa akkordra. Mozog benne az életéhség, a pálinkaszomj és az életigenlés. A szesz kék tüzeit gyújtaná meg a gyertya helyett, ordítaná, hogy a téli éjszakáknak létezik ellenszere. Mesélni, mesélni, mesélni… Egyre piszkosabb, nedvesebb meséket. Nem várni, míg a nap felkel. Élni, akkor is kell, ha itt az örök éjjel, ha a Nap, már háromnegyed négykor lehanyatlik…

Jönni kell még néhány jó évnek. Erre gondol, miközben benéz a hűtőbe. A mezőhegyesi tej mellett, belga sör. Az ice tea mellett halászlé. Erős pista, csípős piros arany, ukrán tormás „agybamászó” mustár, bajor kávétejszín, francia sajt és prágai virsli. Szeretlek Magyarország!

Kell még jönni, néhány izgalmas, nagy évnek… Táncol, az első advent éjjelén, táncol. Istenadta, de mégis genetikailag pogány örömtüzek gyulladnak benne. Tiszta látomás. Kristálytiszta jövőbelátás, első advent éjjelén. Egy ütemre ugráló gyertyalángon át látni a holnapot.

Szeret élni. Táncolni és énekelni. Nem tud, de szeret. Élni sem, de azt is szeret. A maga provinciálisan, dzsentri módján. Erős gyomorsavval és kristálytiszta kisebbrendűségi érzésekkel. Te egyébként ismered magad; az udvariasságból elkövetett (ál)szerénységed? Ismered, azt, hogy nehezen hajolsz meg? Hogy nem alkuszol, amikor bezárod az ajtót, nem alkuszol? Hogy álmodban nevetsz? Hogy álmodban kineveted a világot? A csarodai mosolygó szentek vigyázzák, az álmod!      

[i] kb: Tegnap éjjel egy kemény partiban volt részem…

Van egy nap, Amerikában, amikor a fogyasztói társadalom kimutatja a foga fehérjét. Az úgynevezett Black Friday alkalmával egyes áruházak és láncok hihetetlen – sokszor 70-80%-os - akciókkal csábítják a vásárlókat. Az internet tele van olyan felvételekkel, ahogy az emberek kígyózó sorokban várják a boltok nyitását, majd az üzletekbe beszabadulva egymást tapossák, ütik csakhogy megkaparinthassanak egy-egy hőn áhított lapostévét vagy tangabugyit. A Black Friday-hez hasonló vevőcsalogató akcióknak egyelőre még kevés párja van Magyarországon, azonban a karácsony előtti rohamokról már megdöbbentő, letaglózó dokumentumfilmeket is lehet forgatni.

A boltosok gyomra november végén már görcsbe rándul és mindannyian azt remélik, gyorsan túl lesznek ezen az egy hónapon. Egy kereskedő barátom meséli, hogy igazából szenteste szereti a legjobban Magyarországot. A családi körben jóízűen elfogyasztott halászlé után felveszi a kabátot, felteszi a pórázt a kutyára és elmegy sétálni. Állítja, december 24-én este hét után olyanná válik Nyíregyháza, mint amilyen az édenkert lehetett az ember teremtése előtt. Ünnepi díszben és fényben fürdő, de tökéletesen néptelen utcák várják. A csöndet harapni lehet, minden nyugodt és békés…

Hát senki sem érti, hogy Karácsony nem az ajándékokról szól?

- tette fel a kérdést Ihnáth János november 15-én a Máriapócsi kegytemplomban a kora esti Szent Liturgián. A görögkatolikus pap szigorú szavakkal ostorozta a hallgatóságot, legyenek szívesek többet foglalkozni a karácsony misztériumával. Értsék meg, hogy nem az ajándékokra kell várni, nem is a rántott halra, hanem át kell élni, meg kell élni a csodát. A nemzeti kegyhely gyóntatópapja arra hívta fel a figyelmet; Karácsony igazi lényege, hogy megszületik a megváltó, hogy eljön közénk és mindenki számára magával hozza a reményt az örök életre.

Ihnáth János szavai keményen cserdültek a templomban; tessék megérteni, nem megbánni kell a bűnt, hanem egyszerűen csak nem kell elkövetni. Nem magyarázatot kell keresni a bűnökre, hanem ellenállni a kísértésnek. Hozzáfűzte, legyen időnk a karácsonyra. Szakítsunk rá időt, hogy a lelkünk is felkészülhessen. Ne csak az ajándékok után szaladgáljunk és aztán holt fáradtan csak annyit dadogjunk, nincs nekem időm templomba menni. Végül pedig csöndben, mint aki nagy titkok tudója kérte; vegyük észre a másik emberben az élő Krisztust…

Karácsonyi roham, karácsonyi őrület – fogalmaznak időnként az újságírók, olyan jelzőket használva, amitől keserű, hűvös, személytelen, intimitáshiányos arculatot kap az ünnep. A valóság kiábrándító; mérgezett egérként szaladgáló emberek, fájó végtagok, zúgó fejek és kilométeres sorok. Türelmetlen, frusztrált, vicsorgó emberek. Csak lennénk már túl rajta – sóhajt az arctalan tömeg. Pedig most kellene igazán, hogy legyen arc, amelynek mindkét oldalát meg lehetne fürdetni az ünnep fényében.

Tisztálkodj belülről és kívülről!

– írja Márai az ünnepről. A képzeletemben így él az adventi és a karácsonyi ember. Lázasan, de mosolyogva készül. Megért, felfog, maga lesz a csoda attól, hogy beépül a fenséges misztériumba. És ehhez még hívőnek sem kell lenni. Elég csak belátni, az ember több attól, hogy jóllakjék, hogy tömött bevásárlókocsik tologatásával és haszontalan holmik bontogatásával töltse a rövidre szabott életét...