Nyers vihar készül. A júliusi nap még helyet követel magának a lassan tornyosuló felhők, sötétítője mögül. Itt-ott kikukucskál rajta a fehér, tiszta fény, mint egy izgatott színész a premiere előtt, kezében a függönyt szorongatva. Először a dörgés jön meg. Valamivel később moccan a szél. A fecskék magasra szállnak. Ők már élvezik a frissülő levegőt. A felforrósodott pléh előtető pattog, életre kel, mintha csak égi seregek járkálnának rajta. A nyári vihar hírnöke sarkantyús csizmát hord és katonásan ordítja el magát. Egy bolond őrmester dörgedelmei remegnek a gyülekező felhők felett.

Minden vihar teátrális. Otrombán toppan be, mint egy katona, aki rövid eltávra érkezett haza. Belöki a bejárati ajtót, elfojtott, kiszálkásított vágya besuhantja az asszonyt a hálószobába. - Mi lesz a pulyákkal? - kérdi az asszony izgatottan, akit éppúgy csikol az a fülébe lihegő ösztön. - Majd kapnak egy csókot, ha végeztünk! - sziszegi a párosodni készülő kankutya és a ruháit vadul a padlóra hajítja. Nagy emberszaga van. Az asszony sóhajt, akár a fák a fergetegben. Passzívan tűrik, hogy az éltető vízért cserébe hajolni, törni, reccsenni kell. Zöldjüket a földre dobálják, mint az asszony a frissen mosott, máris nedves bugyiját.

- Nem, nem emlékszem az összes viharra. - mondta sötét arccal. - De egyre igen! - kezdett ragyogni a szeme. - Távol a várostól, kint a határban voltunk. Nyomta a fejünk a hőség, satuba rakta az ember koponyáját. Minden kapavágásra, sercegett a föld, mintha zsírjára lenne pirítva. S szállt a levegőben a szürke por, akár a túlsütött szalonna füstje. Megváltásként jött a vihar. Édesanyám úgy döntött elindulunk. A leghevesebb záporban. Kölyök voltam még tiltakozni. A villámok ezüstje köröttünk folyt le az égből. Alig láttunk a bicikliken. Kihalt utcákon tekertünk. Az emberek elbújtak. Az autókat a garázsok mélyébe tolták a jég elől. Anyám nem félt a ménkűtől, fénylő, kipirosodott arccal tekert. Nagyanyám mögötte monoton, az anyaföldből magába szívott erővel taposta a pedált. A libasor végén pedig én cikáztam, belehajtva és lábamat az égnek lendítve, minden magát tónak álmodó pocsolya kellős közepébe. Az a vihar nemcsak a port mosta le rólunk. Visszatért az életkedvünk. Mint hosszú szárazság után, a sűrű záporban frissülő kétéltűek. Nagy sóhajokkal nyugtáztuk, hogy a testünk gyorsan hűl, az ereink feszesebbé válnak, fokozódik a vérnyomás és végre hűtött energiához jut az agyunk limbikus rendszere.

A katona gyorsan durrant el. Az asszony kielégületlenül feküdt az ágyon. A férfi már a zokniját húzta. Nincs szánalmasabb egy zokniban, gatyában hörgő férfinál, aki képtelen volt kiadós örömöt okozni a párjának. Az asszony léhán, szétvetett lábbal fekszik az ágyon. Messze jár a hitvesi ágytól. Egy arc nélküli, izmos, jó illatú, romantikus férfira vágyik, aki az előjáték után rendesen helyre teszi.  A férje olyan volt, mint ez a sokat ígérő, de könnyen elvonuló vihar. Nagy dérrel-durral jött. Pukkant is, de esőt, valódi felfrissülést nem hozott. Meleg az aszfalt. Forró. Néhány apró üvegpötty a leveleken. Ennyi maradt a nyári, nyersnek készülő viharból.

Az asszony aranyszínű haját fésüli. Kombinéban áll a tükör előtt. A férfi a gyerekekkel játszik, de a konyha fele sandít, nagyokat korog a gyomra. Az asszony a szobában is hallja. Bendős, pocakos vénember lesz. Övre fittyenő hassal. Eszméletlenül bír zabálni.

A felhőket közben elfújja a szél. Kisüt a nap. Lágyan, sárgán, hosszú fényekkel. A világ lelassul. A vacsora melegszik. A meteorológus izgatottan mondja: éjjel megszűnik a hőség. Egy front éri el a medencét. Megérkezik az óceán hűvös lehelete. Kipucolja a töppedt aszottságot. Kihűti a kemencét. Nem forognak majd éjjel a saját levükben marinálódó testek. Az asszony nézi a képernyőn a fiatal, életerős férfit. Az ölében vágy gyullad. Szinte érzi, hogy húzná magába a hűvös viharral együtt a pasit. Csak az tudná lehűteni a felizzott testét.

Egy répát vesz a kezébe és dühödten pucolni kezdi...