Már az udvaron kalácsillat száll. Kőttes kalács. A spórban készül. Életszínű. A sárga, barna és a piros szinte beszélő keveréke. Van túrós, mákos, és csak miattam csokoládés. Az asztalon házi linzer. A gáztűzhelyen lassan pötyögő vízben egy fiatal jérce izzad. Ahogy kinyitod az ajtót, megcsap a gőz és a szeretet. Várnak minket. Sül a hús, zavarba jön a kalács és forró jakuzziban puhul a csigatészta. Nagyanyám megölel, magához szorít, megpuszil. Ahogy behajtjuk az ajtót, a világ kint marad. Az összes gondjával-bajával együtt. A vályogtéglák, mint valami szeretetből és cinkos szövetségből rakott várfalak óvnak, védenek. Nincs mitől félni, nincs mitől tartani. Mint egy bőségszaruból, úgy hull ki a mama féle manna. Beszéltet, kérdez egyfolytában, miközben egyik kezével megküzd a habosodó napraforgóolajjal, a másikkal meg villámgyorsan panírozza a húsokat. Megnyugszom, itthon vagyok. Valami édeni otthonosság telepszik rám. Egymás szavába vágva beszélünk, de mindenki érti a másikat; munkáról, a bolond világról és időjárásról szól a fáma. Na meg a persze szerelemről… Ebéd után egymás mellé ülünk és egyszerűen örülünk, hogy együtt vagyunk.

Gyerekként egész hétvégéket töltöttünk nagymamáéknál. Apagyon. Az alig 25 kilométert busszal és vonattal kellett leküzdeni Bátorból. Az állomásra, mama biciklivel jött elénk. Engem felültettek a csomagtartóra – Rakd szét jól a lábad, be ne kapja a küllő! - parancsolt rám. És mentünk bele az csendes éjszakába, már várt a Béke utca. Tavasszal nagyapám sipkájából „górtam” a vetőkrumplit, nyáron szelíden bólogató meggyfákon ültem, a kárpótlásban visszaperelt földből meg akkora krumplikat szedtünk fel, hogy egyetlen kapavágással megtelt a horganyzott „vedér”. Ősszel menetrendszerűen jött az abált szalonnaízű tengeri törés. Az évet - az élet állandó körforgását - disznóvágással zártuk.

Mindent, amit a munkáról érdemes tudnom, azt az apagyi nagymamától és nagyapámtól kaptam. Félig tót szorgalommal, de egészen magyar virtussal vetették bele magukat a munkába. Ha otthon már nem volt mit tenni, nagyanyám csomózni járt a szomszédba, nagyapám meg a szomszéd lovait rendezte. Felöltője, nadrágja mindig istállószagú volt, nagyanyám otthonkáját meg átjárta a szárított dohány Marlboroland illata.

Nagyapám „kutya ember volt”, csak így becézte magát. Ezzel valószínűleg csak azt akarta mondani, a maga nyakas, református módján, ő bizony a jég hátán is megél. Szerette a jószágot. Mosolygó derűvel csutakolta a tehenet, vakargatta a hízók hátát és bazsalyogva nézte, ahogy hetykén intézi a gömbölyűen jámbor tyúkokat a színes tollú kakas. Amikor a tehén ellett, suttogva beszélt a fülébe, így nyugtatta, és ha másképp nem ment, zsineget kötött a borjú lábára úgy segítette a világra.

Nagyanyámtól azt tanultam meg, hogy a szeretet nem fogy el. Olyan szépen beszélt anyámhoz. Hárman, két ágyban, egymás mellett aludtunk el és én késő éjjelig, a jótékony álom érkezésig hallgattam, ahogy anyámat még felnőtt fejjel is a jámborságra inti. Nagyapámtól egy zöld, mező illatú hátizsákot örököltem, tele emberséggel, életigenléssel. Forró életszeretet, szilaj vágyak, végletekig feszített, míves érzések töltik meg ezt a hátizsákot.

Nagyanyám lassan egy éve, nagyapám meg 24 éve nincs velünk. Mindkettejüket Miklós napon temettük. Csak a testük… idézem az egyik gyakori sírfeliratot. Csak a testük távozott, a szeretetük, a féltésük, a makulátlan lelkük itt van velem most is az Idősek Világnapján…

Egy gyönge sóhaj szakad ki belőlem, október elsején; öleljétek meg az időseket!

(Z. Pintye Zsolt)