(ahol még az útravaló is egy Kányádi vers…)

Nagygalambfalván idén nyáron járt utoljára Kányádi Sándor. Egy lakodalomba hívták meg. Örömmel jött. Átkocsikázott a Küküllő-Angarán és Maros-Mississippin, nézte Székelyföld hegyeit és nagyokat sóhajtott. Otthon, ahogy szokott, mindenkihez nagyon kedves volt, mosolygós és dedikálós. Így emlékeznek vissza a helybéliek, akik nagyon büszkék Sándor bácsira.  

• - Már csak a testvére él itt. – mondja egy hölgy nekem, amikor a főúton arról érdeklődöm, melyik utcában kellene szipogva, száraz, tüskés gombóccal a torkomban küszködve, újból is és újból elmondani a Halottak napja Bécsbent… - Tudja, itt mindenki nagyon büszke Kányádi Sándorra! - teszi hozzá a férje. - A papunk minden vasárnap idéz tőle az istentiszteleten.

Gyenge ember vagyok. Gyenge, kis önmagától is meghatódó lélekkel. Udvarhely felől hajtottunk Segesvár felé. Nagygalambfalván hevesebben vert a szívem. Eszembe jut életem első szakdolgozata és Karádi tanár úr arca, amikor arra kértem, találjon már égre-földre nekem egy címet, hogy Kányádiról írhassak. Magyar Józsi barátom fertőzött meg. 1992-őt írtunk. Azt találta ki a nyár kellős közepén, hogy a kállósemjéni író-olvasó táborban adjuk elő a Hallottak napja Bécsbent. Napokig próbáltuk. Aztán előadva nem is lett rossz. Egy székelyföldi lány miatt ottragadtam a táborban. Kamasz voltam és mulatságosan gyorsan gyulladt a szívemben, valami elképesztően fura érzés. Egy Enikő nevű, székely lány iránt. Gyergyószentmiklós, vagy Székelyudvarhely. Onnan érkezett. Ennyi év távlatából már nem is emlékszem pontosan, csak a szög hajára, kedves arcára és arra a néhány nap kristálytiszta rajongásra, amit két felnőtt lélekről álmodó gyermek érezhet egymás iránt. Enikővel együtt mondogattuk;  

…ó itt maradnom adj erőt

örökre itt legyek megáldott

hol sötéten enyésznek el

gyilkos hiábavalóságok…

Áttáncoltunk egy éjszakát a kállói téka táborban. Úgy jártam a frissen tanult széki csárdást karomban a székely lánnyal, hogy a boldogságunk rózsaszín felhőt varázsolt a tánccsűr mennyezetére. Szárnyalt velünk az épület. Felemelkedett, repült, forgott. Ott a dombok között, aztán a csendes, magában mosolygó tó felett. Minket nézett odafentről Soós Imre és édes álmot küldött Törőcsik Marinak Budapestre…

Ez jutott eszembe ott Nagygalambfalván és lassan elfordultam, hogy se a székelyek, se apám ne lássa, a remegő könnycseppet a szememben, mert alig akarom elhinni, minden vasárnap egy Kányádi verssel hímzett lélekkel mennek haza a magyarok. Minden vasárnap Kányádival imádkoznak az Úristenhez.

…Én királyom nagy királyom

ki születtél kolozsváron

gyertyámat most érted gyújtom

szál virágom néked nyújtom

mennyben s pokolban szószóló

légy érettünk közbenjáró

Fölséges uram kend

hogyha férkőzése

volna közelébe

kérje meg odafent

 hogy vetne már véget

a nagy protokollnak

dolgaink romolnak

s bizony hogy avégett

 s lenne védelmünkre

hogy ne kéne nyelvünk

féltünkben lenyelnünk

s önnön szégyenünkre…  

(Kézfogás Drakulával…)

Segesvár óvárosában, ahogy átsétálsz a lenyűgöző és pompás Óratorony alatt, kisvártatva megérkezel Drakula szülőházához. Sárga mint Mozarté Salzburgban, de ezzel ki is merítem a hasonlóságot. Talán még bocsánatot is kell kérnem Amadeustól, aki ellenben nem sértődne meg, csak felkacagna és rámkacsintana ekkora blődliség hallatán. És milyen fura, hogy Maestro Mozart úgy bújik elő most, mint ahogy Sándor bácsi verséből is...

…és wolfgang amadeus mozart

kilépett az utcára

föltekintett a csillagokra

a csillagok épp akkor kezdtek

fürödni a fölérkezett muzsikában

és wolfgang amadeus mozart

megtörülgette homlokát

és nekivágott gyalog…

Szóval bal oldalon ott áll a zömök műemlék épület. Úgy néz ki, ahogy egy ódon Mátyás-korabeli fogadót képzel el az ember.  Ha az apró ajtón belépünk nem is csalódunk, most is középkori étterem található benne. Na meg persze múzeum, csecse-becse bolt. A beltér szépen gondozott; restaurátorokkal feltárt reneszánsz falfestmények, melyeken fel-fel tűnik a rettegett „vérszívó” is.

• - Magyarok? – szólít meg bennünket egy a nagy melegben is makulátlan toilette-ben üldögélő úriember. – Igen! Kit tisztelhetünk az úrban? – kérdezzük mosolyogva. - S. Attila vagyok - mutatkozik be a dércsípte hajú férfi. – Én üzemeltetem a házat… - mutat körbe. – Engedjék meg, hogy körbevezessem Önöket. A rejtélyes gentleman ráncai finoman egyenesednek ki, ahogy mesélni kezd. A "Csau" rezsim bukása után elképesztő állapotban vette át az épületet. – Majdnem összedőlt. Itt minden a mi kezünk munkája… - fűzi hozzá, miközben a jó vendéglátó gondosságával mutatja meg nekünk a házat. Megyünk az ódon falak között. A festmények gyönyörűek. A lépcsők recsegnek. A teraszon német, angol, francia szó keveredik. A házigazdának feltárulnak a birtok zegzugos kincsei. Aztán csillogó szemmel egy emelettel feljebb invitál bennünket. - Nem kell félni – fűzi hozzá… A lépcsőfordulók után sötét szobába érünk. Ahogy a szemünk szokja a félhomályt, észrevesszük, hogy az ablakok előtt nehéz vörös textilek szűrik a fényt, amely a zárt spaletták résein hatol be. Hátborzongató zene szól. Szemben velünk egy koporsó. Ahogy pislákolunk, észrevesszük, hogy valaki fekszik benne. Fehér ruhában, fekete kalapban. Viasz bábu, nézünk össze apámmal. Biztosan viasz bábu. – Jobbra ha beljebb megyünk, na abban a szobában született Drakula. – a zene közben egyre bizarrabb. A belső helyiségből piros fény vaklál, a falakon festmények. Éppen  karóba húznak pucérra vetkeztetett emberek, a kép sarkában közben Vlad Tepes éppen jóízűen ozsonnázik. – Ki is lehet bérelni ezt a szobát! – mondja rejtélyesen a tulajdonos. – És ha mesélni tudna, hogy milyen sztárok, politikusok jártak már itt. Szolgáltunk már itt fel ételt és italt mázsaszám, de nagy titkokat is őrzünk. Annyi elég legyen hozzá, hogy nem szűz lányokat kellett ide beengedni és nem is a vérüket kívánták meg! – mosolyog egyre szélesebb vigyorral. Egy Drakula mellszobron megállapodik a tekintetem. Micsoda brand lett a kegyelmes úr! - gondolom magamban. Amikor kifelé megyünk, apám egy kósza gondolattól hajtva a koporsó közelébe lép, kaparászik a fényképező után és közelebb hajol a viaszbábuhoz. Abban a pillanatban a halott felül. Belefagy a vér az ereinkbe, libabőrös lesz még a hajunk szála is és a hideg futkároz rajtunk. Drakula meg a házigazda akkor éktelen nevetésbe tör ki. – Nem volt munkája a fiúnak. Itt nőtt fel a fiaimmal. Felvettem hát, hogy szórakoztassa vendégeket! – Apám kezet fog Drakulával, én fényképezem. Szinte fújtatok. Hihetetlen…

Attila a búcsúkor büszkén mondja, hogy a fia is Zsolt. Azért választotta a 70-es évek végén ezt a nevet, mert ennek nincs romáén verziója.Nem lehetett románosítani. Ezt így kellett az anyakönyvi kivonatba belevésni; Zsolt…

Viszem magammal Székelyföldet. Az utat Udvarhelytől Segesvárig… Viszem magammal a Kányádi verseket és néha megbékélek korral, sorssal, történelemmel…