Ozirisz szerelme

Az álmok és a vágyak tartják egyben az embert. Néha úgy képzelem, hogy a sejtek, inak és szövetek között ez lehet a habarcs. Az álmok és a vágyak átjárják a testet. Úgy működnek, mint az elem a lámpában. Ahogy öregszik az ember aztán egyre kisebb vágyakkal él, egyre kurtább álmokat álmodik. Az álmokat és vágyakat felváltja a félelem és a rettegés. A negatív töltések, a mínuszos univerzum. Aztán már csak egyetlen, árva elektronként a haláltánc marad. Körbe-körbe az élet utolsó atommagja körül. Természetes folyamat ez, de attól még hátborzongató. Most azonban, amikor Önre nézek hölgyem, nagyon jól érzem, hogy mindez végtelenül távol kerül. Ön most szaporítja bennem a vágyat és csodás álommal ajándékoz meg. Tudja régen kisautókra, építőkockákra, terepasztalokra vágytam, és álmodtam is róluk. Ma azoktól az álmoktól jövök vissza az élet nevű tüneménybe, amivel Ön tett gazdagabbá engem. Üljön ide szembe velem. Nézzem a szemembe és nézze, ahogy a lelkem szétterül, mint a medréből kilépő folyó. Maga belőlem Nílust, Amazonast kreál. Én vagyok a víz, az életető víz, ami megtermékenyíti a földeket, felébreszti a szárazságtól töppedő magvakat, virágba borítja a mezőket és megnyugtatja a fákat; lesz még tavasz, lesz még nagy, nehéz, mézillatú nyár…

A húsleves illatú nő...

Magának húsleves illatú a haja. A ruháját pedig rántott hús illatú vasárnapok járták át. Jajj, ne nézzen így… Nem a kis garzonlakás miatt. Ó, dehogy. Nem a kis herceg, kishúga Maga nekem. Csak tudja, én attól elérzékenyülök, hogy a húslevesbe, mint édesanyám egy fél kelkáposztát is belerak. A répái meg mindig nevetve hullámzanak a bugyogó lében. Akár a hús. A maga levesében minden új értelmet nyer, a töppedt borsszemek, az omlósra, ízletesre főtt jérce és az ernyedő zöldségek mixturája. A maga levese isteni manna. Másnak, jobbnak, egészségesebben érzem magam tőle. A reszelt tésztáját imádom a legjobban. Benne vannak a női izmok szakrális mozgásformái, a gabona lelke, a tojások hatalma. Maga azt ígéri nekem, soha nem leszek már éhes. Soha. Vagy ha mégis, csak várnom kell, hogy hazaérjen és mindjárt teremt nekem valami könnyű, táplálót ebből az összetevőkre zuhant világból. Tudja, amikor magánál ettem, mindig könnyű volt az álmom. Könnyű és elegáns, mint egy szivar alakú léghajó a tavaszi égen. A legnehezebb falat nekem a húslevesben a karalábé. Gyermekkoromban az iskolai menzán mindig fás, üvegszilánkos, vén karalábékat kaptunk és néhány félresikerült próbálkozás után tudtam, jobb ha a tényér mélyén hagyom és nem piszkálom tovább. De a maga karalábéi a mennyországban teremtek. Szétolvadnak az ember nyelvén, mintha selyemből lennének a falatok. És tudja, miért nem tudok szabadulni Magától. Mert, amikor elindul a hűtő felé, hogy az ecetes tormát is elém tegye, akkor megcsillan a dereka. Ne nézzem rám ilyen kerek szemekkel… Megcsillan, mint a cigándi templom tornyán a lemenő nap fénye egy júniusi estén...