A tudását aprópénzre váltó, botcsinálta showman-pszichiáter modorosan kérdez vissza: - Tudja mi a különbség a gyerek és a felnőtt között? Egyértelmű nemet mondok, elvégre most ő a riportalany. A képembe vigyorogva veti oda, hogy a felnőtt egyedül is képes őszintén mosolyogni…
Hát ennyire egyszerű? – somolygok magamban. Ennyire felnőtt lennék?
- Vállald az arcod! Ne hazudja magadnak! Nőj fel. Csajszikából legyél végre nő! Minél nagyobb a belső félelem, annál nagyobb az arc… - mantrázza a csillogó szemű lányoknak. Felnéznek rá, pedig érzi ő is, nem több mint "fogadatlan provokátor” (sic)…
- Minek jött ide fiatalúr? – szól a szarkasztikus kérdés, szinte megvetően most egy fiatal sráchoz, aki barátnője mellett próbál életben maradni.
Miért nem keres magához méltó ellenfelet? Miért alázza meg azt, aki pénzt fizet a „tanításért”? - gondolom magamban.
Furcsállom, hogy senki nem veszi észre, mennyire magának üvölt, motyog, show műsorozik ez az árva csalán. Sok százan hallgatják az igét. Sok százan várnak megváltást, tanítást, reményt, esélyt tőle. Azt a megváltást, reményt, hitet, amit magukban kellene keresni. Ennyi bizonytalan, gyerek élne köztünk? Ennyi bizonytalan, megtévedt, eltévedt kislány?
- Én ajánlatot teszek, de az már nem az én dolgom, hogy ki fogadja azt el! – veti hozzám nyeglén.
Míg a mikrofonba beszél, én keresem a megfáradt szemek, a nyúzott arc mögött az embert. Keresem az arc mögött az isteni szikrát, de csak egy bukott angyalt, egy kisiklott vonatot látok. Magyarázza a bizonyítványát. Pedig őszintén érdekel, mit gondol. Keresek benne valamit, ami felemelne. Valamit, ami magával ragadna, ami kitépne a felnőttségem bőrkeményedett, tyúkszemes valóságából.
- Tudja ki az igazi felnőtt??? - Kérdeznék most vissza. - Az, aki reménytelenül is szeretné visszakapni gyermeki énjét.
- By the way, maga gyereknek is ilyen nyegle, elviselhetetlen kisfiú volt???
