Évek óta fogom a gravitációs hullámokat. Imádkozás közben pedig jártam az univerzum végén. Lelógattam a lábam és fütyörésztem. Árva üstökösöket pöcköltem vissza, hátha egyszer majd csillaggá nőnek. Nem voltál ott. Sanyi bátyám legszebb verse jutott eszembe, hát belekiabáltam a végtelenbe;

A városvég itt csupa szürke ház,

a részegekre angyalka vigyáz,

s a villanyfényben, mint aranykehelyben

alusznak a tűzfalak, háztetők,

s a sorompón túl ében-szín lepelben

zizegnek a láthatatlan mezők –

a messzeség öblén pár pisla fény ég,

mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

 

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Hajnalban már én készítettem reggelit. Halkan törtem a tojás héját és a redőnyt sem húztam fel. Nem akartam zavarni az álmodat. Édes nyálcsepp szuszogott a szád sarkában, majd mosolyogtál a félhomályban. Csillagport sepertem a nadrágom száráról. Mondtam már, hogy a Tejútnak vattacukor illata van? A Szaturnusz gyűrűjének pedig parfüm? Szeretem az álmaid, ahogy a pilláid mögött örült táncot jár a szemed. Ernyedt testedben csöndesen csörgedezik a vér. Talán nem is Te vagy ilyenkor ott az ágyban. Angyalok költöznek beléd, leveszik a napok rút terheit a válladról és hagyják, hogy a lelked fusson egy kicsit. Talán ezért nem szeretsz ébredni.

A tojás soha nem volt ilyen sárga, a sonka soha nem volt ilyen élettel teli. Édesnemes paprikába nyomom a mutatóujjam, majd a habosra kevert tojásba fújom. Szerelempor. A finomra aprított petrezselyem szétfeszíti a szoba csipás falait. A tenyerem a megolvadt zsír felé teszem, szemtelen gyöngy ugrik az életvonalam árkába. A serpenyőben töltöm a sárga tengert. Szétárad, mint az áldás.

Bolondnak hinnél, ha elmondanám; minden főzéssel az istent dicsérjük. Minden, még a botcsinálta szakácsok is isten nyomában járnak, amikor a nyersből, a porból, a megsebzett húsból valami új világot teremtenek.

Omlettdűfrommázs… Megfordulsz. Orrcimpád remeg, mint a kocsonya. A félálmodban ételek és emberek között táncolsz. Kedvem lenne befalni a mennyei reggelit nélküled, de az csak önző zabálás lenne.

Mondom, évek óta érzem a gravitációs hullámokat és esténként az anyag "hullámtermészetéért" is imát mondok. Minden fekete lyuk isten egy-egy szembogara.

 Jut eszembe a Tréfa. A Pál Utcai Fiúktól.

Mi lesz, ha egyszer

Felébred az Isten

És kiderül majd akkor,

Hogy ez az "annyi minden"

Amiről azt hittem,

Hogy ez az én világom

Soha nem volt semmi

Csak egy furcsa álom

 

Amit annyira szerettem,

Hogy élni tudtam érte

Sokszor megfizettem

De mindig megérte

(nekem)

Csak attól félek, hogy átalszod a szívem vágyait. Hogy nem lesz, akinek megtanítsam a tojás sárgáját. Nem lesz senki, csak valami barbárok jönnek. Az árokba löknek és ott hagynak. Vladimir és Estragon is elmegy mellettem. Úttörők és cserkészek. Még a Pócsra tartó zarándokok is. Ott fekszem majd kiterítve. Az árok legalján. Szívem egy éhes bogárnak szorítva…   

 Hannibal ante Portas…