A megszületett gyermeket, amíg még nem keresztelték meg, „pogánykának” hívták. Jézus Krisztus jelképe volt a gyertya, ezért a pogányka mellett világított kereszteléséig, hogy Jézus vigyázzon rá, nehogy rossz szellemek „kicseréljék”. Majd a keresztelőre - vagy „egyház-kelőre” - az anya vitte az égő gyertyát. Gyertyát égettek jégeső, vihar, villámlás esetén, illetve krónikus betegek és halottak mellett is. Egyes helyeken még a haldokló kezébe is égő gyertyát helyeztek. Ha ezen a napon jó idő van, akkor későn tavaszodik. Mondogatták is: Gyertyaszentelő napján „Inkább farkas ordítson be az ablakon, minthogy kisüssön a nap!”

Fogj egy gyertyát a kezedbe. Szorítsad. Nehéz, nagy éjszaka jön. Megérkeznek sorba, itt lesznek mind. Ígérik a lágy tavaszt, de sápadt arcukra a nap már nem ragyog. Főztem, sütöttem, olyan a konyha, mint egy gőzbarlang. Megmosolyognak; egyél csak. Reggel menni kell. Neked is, nekünk is. Ölelni sem hagyják magukat. Hideg kezükkel, azért csak-csak megérintenek. Évek hullanak a köszvényes markukból; évek, ízek, imák. Istenem hova robog ez a vonat!?! Hova visz minket, ez a csillagtalan éjszaka? Ülök, szemben velük. Ülök. Kezemben a pici zöld hátizsák. Nagyapám büszkén mutogat az utca népének. - Tisztára a keresztapja, Jani! Tisztára Sanyi! 

A kalauz kihúzza a fülke ajtaját, csak az én jegyem kezeli le.

- És a többiek? – nézek kérdőn. Legyint. –  Uram, sietek.

A vonat Tátralomnicon áll meg. Tudom. Hiába sötét minden, reggel nagy méltóságosan a fehér sapkás hegyek köszönnek majd be az ablakon.

- Ne felejtsd; fent a Svinica alatt van egy tengerszem. Olyan pici, hogy egy gönci hordóba elférne az összes vize. Az utolsó cseppig. Aki ezt a csepp tavat megtalálja, míg él…. Aki ezt megtalálja és iszik belőle. Az soha meg nem halhat. Az, ott a hegyen várja meg az ítéletnapot. Hozzá nevetve megy el majd Krisztus Urunk… Csak vigyen egy szentelt gyertyát is magával. Csak vigyen fel, egy folyton égő gyertyát, mert a csillagtalan éjszakán, amikor eszébe jutnak a halottai, a könnyei zuhatagként zúdulnak majd a völgyekbe és elpusztítják még a fényes Zakopánét is…

Felfelé találkoztam egy juhásszal. Nem értettem, nem értett. Sajtot hozott, három napos kenyeret. A sajt füstölt volt, úgy nézett ki mint egy kagyló. Amikor megtörtem tejgyöngyök szaladtak belőle. Mosolygott. Tudtam, hogy mind eltűnik a föld repedéseiben. Harmadnapra meg kis bárányokként bújnak majd ki a földből, mint a cserebogarak májusban.

Van egy falu a tavacskától egy óra járásra. Ott minden nap feltámadnak a halottak. Este elmennek a temetőbe, de reggel már ott állnak az ajtó előtt. Arcuk sápadt mint a köpült tej. Kezüket imára kulcsolva járnak. Sietve mennek, mintha dolguk lenne. Mintha mindjárt megérkezne a mennyei király.

Apám diófákat szeret ültetni. Azt mondja okos fák. Minden ősszel bebizonyítják. Mosolyogva fog a kezébe néhány szemet majd feltöri őket. – Látod fiam, a diónak agya van, nem üres a feje, mint a tied.

Nevet. Nevetem. Apám úgy játszik a fákkal, mint más a kutyákkal. Metszi, permetezi, simogatja őket. Vihar idején mankót rak alájuk. A fák megismerik, tisztelik; sűrű lombjukat meg-meghajtják előtte. Apámat szeretik a fák…

Édesanyám egy fügefa. Édesanyám egy hamvas barackfa. Szórja szét szirmait. Szórja rám szirmait. Nálunk minden este tavasz van, ha együtt vagyunk. Nálunk minden este nyár van, ha együtt vagyunk…

Jóanyám útravalót csomagol. Készít nekem minden földi jót. Itthon látom csak, a szívét is ideadta. Hívom. Nevet.

- Maradjon nálad, kicsi fiam.

Boldog vagyok, nevetek. Jó ember az apám, csodálatos az édesanyám. Erre szavak sincsenek. Szívet csomagolnak, meg félkész fohászt; – Ne maradj már egyedül!

Kérlel apám és nemcsak a féltése visszhangzik bennem. Ígérjem meg neki az unokát. Ígérjem meg neki, hogy lesz még olyan karácsony, amikor izgatottan várjuk a Földre szállt Kisjézust. A miénket…

- Ha szól a Mozart lemez, meg a puska az ajtó mellé van támasztva még kopognom sem szabad – rázta a fejét az inas és akkurátus kézmozdulatokkal jelezte, hogy forduljak vissza.

Nincsenek szavak. Elbújnak a januári ködben. Minden magyarázat csak merő spekuláció marad. Nagyanyám szavai csengenek a fülemben; - Amikor szülő temet gyermeket, fiam, na azt hívják pokolnak. Állunk a tv előtt. Látjuk, halljuk. A doboz beszél, bennük döbbenettől méla sóhajok lassan keringenek. Egyet sem ismertem közülük. Vagy mindet ismertem? Istenem. Itt laktok a szívemben ismerős ismeretlenek. Itt dobban bennem utolsót a szívetek, itt lakik minden szerelmetek, vágyatok, kincsetek. És itt lakik bennem, az a kín is, amit a szülőktől most senki át nem tud vállalni. Félbe tört márványoszlopok, fehér rózsák, csend. Nyugodjatok békében… #veronaibuszbaleset #gyasznap #prayforszinyei

http://www.hirado.hu/2017/01/22/tragikus-buszbaleset-veronanal-a-konnyebb-serultek-hamarosan-hazautazhatnak/

Egész nap szakadt a hó. A pálmafák megőszültek. A tenger seszínűen, búsan nyaldosta a kikötő betonfalát. A komp el sem indult. A kapitány egy szendvicset falatozott és maga elé bámult. Intett neki. Az elmosolyodott és visszaintett. Az Ainos hegy teteje felhőbe burkolódzott. Méltóságteljesen nyújtózkodó testét szűz paplan borította. Csak a fák törték át a vastag pehelypaplant. Fekete fogpiszkálóként sorakoztak a távolban. Elindult a cukrászda felé. Cukrászdának hívta, pedig igazából valód pékség volt, sokféle kenyérrel, friss pékáruval. Azonban a vitrinben végtelen baklava, kataifi és galaktobureko készlet kellette magát, aminek sose tudott ellenállni. Kért egy hosszúkás kenyeret, majd száját csücsörítve mustrálgatni kezdte az édes kínálatot.

• Ez mi? – mutatott egy ismeretlen sütire álmélkodva. A pite szerű, narancsos különlegességet még soha nem látta addig.
• Portokalopita! – válaszolt hetykén az ősz hajú eladó asszonyság. – Csodálatos leveles tészta, naranccsal, joghurttal. Édesnyám receptje szerint, hogy nyugtassa a jóisten… Azok voltak a karácsonyok…
• Portokalopita… - ízlelgette a szót, mintha máris beleharaphatott volna az édességbe.
• Kóstolja meg. Legyen a vendégem! – noszogatta a hölgy és gondolkodás nélkül rábólintott a visszautasíthatatlan ajánlatra.

A pékség apró és szűk volt, de egy pici asztal és két szék is elfért benne. Ide ült le és falatozni kezdett.

• Mmmm!!! – hunyta be a szemét – ez isteni! – lelkendezett. Nem volt szokása, de most lassan evett, hogy kiélvezzen minden falatot. A tészta roppanva omlott szét és az édeskésen narancsos délszaki süteményben ott volt minden, amitól szerette a szigetet. A könnyedség, a báj, a napfény mediterrán íze. Ahogy eltűnt az utolsó morzsa is észrevette, hogy a hölgy egy nagy műanyag vödörből egy csészébe valami folyadékot mer.
• Csak nem gyógytea? – kérdezte.  
• Hólé – válaszolta a nő szenvtelenül.
• Pardon! Jól értettem; hólé? – értetlenkedett.
• Tudja hozattam a hegyről egy vödör havat – olyan természetességel mondta, hogy abba nem lehetett belekötni.
• Hozatott a hegyről egy vödör havat. – ismételte meg a hihetetlen mondatot.
• Azt kortyolgatom. A megolvadt havat.
• A megolvadt havat!?! De miért?
• Húsz éve nem esett erre hó… - válaszolta a hölgy elcsukló hangon. - 20 éve már, hogy nem kóstoltam havat. Most élvezem. Élvezem az ízét. A görög hó lágy ízét.

Eszébe jutott, hogy gyerekkorában nagy jégcsapokat tört magának, miközben hazafelé ment az iskolából. Azt szopogatta. Estére csúnyán bedurrant a mandulája. Az édesanyja kamillateát készített és sállal a nyakában fektette le. A paplanját mielőtt ráterítette, a cserépkályhához szorította. Forrón hullt pici testére a takaró.  

• Megkóstolhatom? – kérdezte félénken.
• Hát persze! - felelte a nő és máris előkerített egy másik csészét. A merőkanállal tele töltötte és úgy nyújtotta át. Megszagolta. Mintha tej lenne benne, de meglehet, csak nem jól mosták el a csészét. Beleivott.
• De hisz ez tej! – kiáltott fel.
• Meglehet – somolygott a nő. – Tudja fent a hegyen apró vadlovak élnek. Biztosan halott róluk. Így az is meglehet, hogy kancatej. Ki tudja. Nekem hólé. Mert csak télen iszom.

Két-két darabot kért a baklavából és a portokalopitából. Amikor kilépett a pékségből, sűrű hópelyhek ültek a vállára és énekelni kezdtek. Szerelmes lett a tejszagú télbe…  

Ma délelőtt két fura férfi vett hekket a Hajdú-féle halboltban. Mindkettőt Gyulának hívták. Előzékenyen Gyuszikámozták egymást. Az egyik pödrött bajuszt, kecskeszakállat hordott, a másik fazonra igazított Schnurbartot az orra alatt. Az idősebb Gyuszikám egy szép, megtermett példányt választott a gőzölgő halomból, míg a másiknak egy karcsúbbra esett a választása. A csípős alma- és kutyafasza paprikából azonban a fiatalabb Gyula kért egy kisebb rakást. Idősebb társa inkább a csemege uborkából rendelt. A kezükbe nyomott piros műanyagtálcákkal néhány lépéssel odébb álltak és azt lesték nem sétál-e ringó csípővel előttük egy kipirult arcú, tirpák fiatalasszony. A hekk forró volt, égette az ujjuk, ajkuk, szájpadlásuk, de cseppet sem bánták. Szélfútta ujjukkal gerincig túrtak a halba és halhús tallérjait, mint valami szerencsejátékosok kiteregették a zsírpapíron. A két Gyula csak mosolygott, amikor tekintetük találkozott. Jóízűen ettek, nem zavartatták magukat. Szépasszony ugyan nem jött és szívük szerint keszeggel is megelégedtek volna, de jólesett nekik az Óperenciás tengerben fogott csacsihal…

(Fotó: Szarka Lajos)

Nem először látom őket Hajdúék boltja előtt. Nem először. Nem először hallgattam ki, hogy miről beszélgetnek. Nőkről, álmokról, ködös esték szerelmeiről, meg arról, hogy fent a művészellátóban is akadozik néha a minőségi olajfesték ellátmány.

- Na Gyuszikám! - szólt az idősebb. Legközelebb megkóstoljuk a halászlevet is. Nekem ponty kellene bele, az se bánom ha a Bujtosból fogták, mert nagyon szeretem a potykák ízét. Mohó jószágok és ez a mohóság átjárja minden porcikájukat.

- Gyuszi bátyám - válaszolt a másik, már most rendelek neked egy tisztes adagot!

- Szó sincs róla - válaszolt amaz - úgy laktam, mint Hatzel Márton a nagyböjt után! Most nem csúszna le.

- Sebaj, - felelte a fiatalabb - akkor legközelebb! Remélem, harcsájuk akkor is lesz. Nekem ezek szociálisan érzékeny ragadozók, a maguk társas esendőségével jobban esnek... Na de egy pofa sör a Nyíri fészekben, az járja! Nem?

• Ha az élet valóban utazás, megy-e a vonatunk tovább? Összeérnek a sínek? Egyszer? S meglátjuk-e az istent, ha eleget fáztunk, éheztünk? Nevezze, aminek akarja, böjtnek, háborúnak, önsanyargatásnak! Mind bolond, aki embernek születik… - a nagykabát magában, magának beszélt. Szőrös, barna hatalmas, hullámzó nagykabát. A műanyag szőrök filcesedve, mint egy kivert kutyán. A lábán cipzáras bokacsizma. Az egyiknek letört a húzókája, a másik szétvált, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Egy szőrös, zokni nélküli, dagadt boka lakott benne. A guba gallérja felállítva, így a kabátból csak egy setét tonzúra kandikált ki, mint egy lámpabura, meg két nadrágszár a bokacsizma felett visszahajtva. A kopott szövetnadrág két szára között egy barna, műbőr utazótáska szundikált a földön. Belőle egy szürke papírba csomagolva, a kétkilós kenyér fara, egy esernyő fogantyúja és egy összetekert Népszabadság kapkodott levegőért. Az ófehértói, rideg, csempézett váróterembe egy feltűnően szép anyuka lépett be, maga után húzva egy overálba csomagolt porontyot. Az vízhatlan anyagból készült ruha legalább három számmal volt nagyobb, mint a kisfiú. Kapucnija, mint egy nagyra nőtt káposztalevél ráfittyent a kicsi kobakjára. Hogy lásson is valamit a világból, az overál nyakánál az édesanya kötött egy sálacskát. A kapucni így nem borult teljesen az arcába. A fényesre ücsörgött pad lécein foglaltak helyet. Óvatosan, legtávolabb a magában beszélő subától. A Namény felől érkező vonatnak még volt legalább egy órája, hogy befusson. A váróteremnek füst, gépzsír és dohányszaga volt. December közepe. A világ lefagyott, az ágakon ezüst zúzmara, a házak ablakaiból sárgán pislákoló életjelek. A sínek túloldalán a néma bakti erdő. Időnként fénylő szemű vadak pislogtak a távolban, majd gyorsan eltűntek a mélyálom zuhant, néma akácok között.

• Rosszul sáfárkodtam. Rosszul. – folytatta a szőrös nagykabát. - Mindent eltékozoltam. Eljátszottam szerelmeket. Éveket. Mindent. Még egy rossz füzetem sincs, amibe belevéstem volna, ki voltam én… Szégyellem magam. Szégyellem, hogy a legnagyobb kincseim az emlékeim így elpárologtak… - hangja elvékonyodott. Szünetet tartott a szavak között. Talán szipogott, talán csak megbicsaklottak a betűk a szájában. – Én voltam a kedvenc. A kiválasztott. Én voltam a boldog napok krónikása. S mit értem vele. Enyém volt régen az egész város. Fényes utcák vittek a hátukon. Előre köszöntek nekem. Mindenki megkínált cigarettával. Camellel, Marbival. Nem ilyen fos Fecskével meg Szofival… A kabát füstölni kezdett. – Egyszer Pesten a Gellérthegyre is felvitt egy szegedi lány. Két bolond alföldi. Mondom neki: - Te nálunk olyan szőke a Tisza mint a hajad. Tivadarnál. A híd alatt. Hozok neked belőle. Megmutatom. Augusztusban a Tiszába járnak fürödni a hullócsillagok. Nevette. Csókot adott. Cuppanósat. Sose láttam többet. Vártam. A Ménesi útra járt. A főiskolára. Ott vártam mindig. Egyszer láttam a körtérnél. Egy magas fiúval nevetett… Ez is, hogy tud fájni. Nem a lány, hanem hogy elmúlt… – Megjártam Rómát. Ott ültem a Szent Teréz szobor előtt és még akkor sem hittem, hogy feladatom lenne. Nem hittem el. Az ember hite… - tenyerével csapkodni kezdte a mellét. – Az ember hite. Semmise…

A kisfiú tanácstalanul nézett az anyjára. Illetve csak nézett volna, mert csak a kapucniban forgatta a pici fejét. Kis kezével aztán, ami ujjatlan kesztyűbe volt bújtatva, elhúzta a kapucnit és kérdőn nézett az anyukájára: - Miért beszél a kabát? – ez volt az apró, barna szemébe beleírva.  

• Egyszer egy dunai hajón, Bajánál valaki járt a vízen. Az emberek kitódultak a fedélzetre és mutogatták. Látod? Látjátok? Jár a vízen. Csak én tudtam ki ő és mit keres ott. Hozzám jött. Feladattal bízott meg. Először megijedtem, féltem, aztán igent mondtam neki. De gyenge voltam. Iszonyú gyenge… Elárultam… Aztán újra eljött. A reptéren. Ferihegyen. Emlékszem kint ültem a teraszon. Néztem, hogyan szállnak fel és le a madarak. Odasétált hozzám, megszorította a vállam. Erősen. Mennem kell. Tudtam. Mennem kell. Csinálni kell. Amivel megbízott. Ami a feladat. De csak elbújni volt erőm. A legkisebb faluba. A legkisebb tanyára. Méla birkák közé, büdös ólak aljára. Hogy ne találjon meg, hogy ne kérjen számon, hogy ne is tudja, még élek.

A kabát csak beszélt… Mondta és mondta, amikor kinyílt a forgalmista irodája. Egy vékony arcú, barázdált szemöldökű, kék szemű férfi nézett szét a várótermen. Amikor a nőt meglátta gyerekkel, felderült a fáradt arca.

• Jajj, hát nem is vettelek észre benneteket! Gyertek be! Gyertek bátran, sokkal melegebb van idebent az irodában. Anyukához mentek? Hát hogy van? Gyere kicsi, gyere adok egy tollat meg papírt. Rajzolhatsz kedvedre…

A kabát közben egyre panaszosabban motyogott. – Három napja itt ül. Senki sem ismeri. Rendőrök is faggatták. Félek, hogy kényszerzubbonyban viszik majd el. Bolond – legyintett  a forgalmista. A meleg irodában felgyorsult az idő. Mire a férfi kikérdezte a nőt a rokonságról, lassan szedelőzködhettek is. A kisfiú egy rajzlapot lobogtatott a kezében. Róla egy furcsa szárnyú, göndör hajú, feketébe öltöztetett angyal nézett a világgal farkasszemet. A forgalmista kinyitotta az ajtót. Elbúcsúztak a férfitől. Az anyuka ismét leültette a kisfiát a padra. Arra kérte, hogy ne mozduljon, csak egy pillanatra megy be a mosdóba…

• Pap nem leszel, de van egy titkom neked - szólalt meg a kabát. Van egy titkom kicsi huszárlegény. Eljön még hozzád is. Még nem is leszel nagyon öreg. Egy éjjel jön el és megkérdezi, hogy mire jutottál a nagy eszeddel? Mire jutottál a sok gondolattal, amit papírra akartál vetni? Jussak eszedbe! Eljön hozzád, én tudom. De mondok neked valamit; nem kell félned, mert te leírod, amit én üzenek nekik. Te majd leírod. Ígérd meg, hogy leírod az üzenetem! - a kisfiú megszeppent. Azt kívánta, hogy a mosdó ajtaja nyíljon már végre ki. – Azt üzenem nekik, hogy én láttam Őt. Én láttam és engem meg is hívott egy vacsorára. Az utolsóra… És téged is meg fog hívni, kisember. Hidd el. Téged is meg fog…

Ekkor kinyílt a mosdó ajtaja. A kabát elhallgatott. Az érkező vonat füttyentett egyet. Az anya ölébe kapta az overálba csomagolt kisfiút. Majd a szatyrot, kistáskát. Gyorsan szedte a lábát. A kisfiú szeméből egy könnycsepp fordult ki, ahogy felkászálódtak a vagonba. Meglehet csak a hidegtől… Meglehet…

Írd meg nekem a legszebb történetet. Meséld el. Lassan, hosszan. Minden részletre kíváncsi vagyok. Hallani akarom. A Te sztorid… Úgy kezdd, ahogy megtörtént. Én elhiszem, hogy meguntad, hogy minden reggel ugyanazt a findzsa tejet tette eléd a Tejút. Én elhiszem, hogy hideg lehetett az űr. Néma. Hogy évezredekig csak magadban beszéltél egy semmi kis fotonon utazgatva. Ott találtad ki magad, ott találtál ki engem is. Bolygóról, bolygóra bolyongva engem kerestél. Hidd el, én inni fogom a szavaid.

Kisvárosban nőttél fel. Tudom. Gyerekként is sejtetted, hogy földönkívüli vagy. Mert amikor egy júliusi éjszakán a tenyeredbe vetted a szíved, megláttad rajta azokat a furcsa rovátkákat. A Szíriusz felé fordítva pedig felizzott, mint a parázs előttünk.

Csak akkor bocsátottad meg, hogy állatokat is eszünk, amikor az első füstölt szalonnát megsütöttem neked. Nyárson. Csöpögött a zsír, kenyérre, újhagyma karikákra… Végigfolyt a barnára sült alkarodon is. Bikini volt rajtad, meg sort. Én meg csak néztelek. Te nagyokat haraptál a szeletekből, majd felvillanyozva nyelted a tökéletesre sült szalonna-katonákat….

Elhittem neked azt is, hogy Görögországból másak a csillagok. Néztem a Dodekanisos égboltját, miközben uozót kortyoltam és az orrom betöltötte a rostra tett tsipura semmihez sem hasonlítható, mennyei illata.

Akkor elhittem neked, hogy a születésed csak illúzió volt. Megrendezett akció. Hogy nem is anya szült. Hogy téged csupán a vágy vezetett ide, de úgy szeretted őket, mintha édesek lennének és sírtál, amikor elhagytak…

Egyetlen anyajegy sincs a tökéletes testeden. Talán ezért is hiszek neked. Nincs benne hiba. Olyan vagy, mintha az internetről rendeltelek volna. Nemes, fényes, bájoló. Nincs ellenszered, nincs mentségem, amikor azt mondom; jobban szeretlek maga magamnál. Pedig úgy ismertél meg, mint önző egykét.

Napokig nevettél, amikor egyszer hoztam neked egy könyvet. Apró pici, fekete könyv. Borítóján egy UFO. Carsac Sehollakókja. Imádtad. Hetekig erről beszéltél. Kaszás Felderítője már a húsodba vágott…

És hogy szereted a romantikus meséket… Mindent, ami giccses, nyálas, ami édesen fájó, ami a szívet forgatja, nyúzza, tekeri, csavarja. Mindent ahol élhetetlenek, vagy ahol halhatatlanok a szerelmesek, ahol tragédia lesz és ahol mennyben köttetik meg két ember pókfonál kapcsolata.

Amikor nézlek, kitágul a tudatom. Fogalmam sincs, hogy ezeket a mágikus energiákat, hoztad-e, teremtetted-e, vagy csak egy hiba miatt szórod szét magadból. Ám, amikor kiömlik belőled én elé állok és hagyom, hogy átáradjon rajtam ez a földöntúli, nukleáris energia. Mindig figyelmeztetsz, hogy ebbe fogok belehalni. Hiába meséltem el neked, hogy a Curie házaspár radioaktív izotópokat hordott a köpenyzsebben… Ilyenkor elkomorodsz és bolondnak tartasz. Gyereknek. Felelőtlennek.

Átölelsz. Sírsz. A könnyekből is tudom, hogy nem közülünk való vagy. Édesek a könnyeid. Mint a méz, mint a juharszirup. Édes könnyeket ereget a tavaszi reggelt idéző szemed. Hideg? Vagy tiszta? Sose tudom eldönteni. Ha csókolsz persze ez a kék is tud égni. A kezed a tarkómon, egyszerre véd, életet, új életet ad. 120 éves lettem a múlt héten és úgy nézek ki mint egy 30…

Többet tudok a világról, mint bárki a környezetemben, mert minden mozdulatoddal tanítasz. Minden csókoddal okosabb leszek és minden érintéseddel bölcsebb…

Írd meg életed történetét. Kivárom. Írd meg. Légy őszinte. Az lesz a kedvenc részem, amikor hozzám érsz…

Furcsa, rossz ízű hét ez - bandukolt orrát lógatva a nyálás időben. Rég volt ilyen ködös, füstös a november vége. A kiserdőben a fák homályban járkáltak, szavukat vesztették a tegnap büszke lombjai. Úgy tűnt, hiába koptatta annyit a "lépcsőt", hiába számolta meg, hogy templom bejáratától a Papok padjáig 260-at kell lépni. Minden hiába. A görögkatolikusok üzenete, mint egy harang kongott a fejében; ha nincs benned irgalmasság, akkor mit ér a böjt, mit ér azima... Napok óta Máté 10/16-nál nyílt ki a Könyv. Szinte magától, elég volt hozzáérnie; "...elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek ezért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok"... S ő butának érezte magát, háborgó lelkűnek. Pedig ott a koszorú, van rajta négy gyertya is. Talán, ha mind leégett. Talán, ha az éjszaka már nem eszik több napfényt. Talán, ha megszületik. Akkor. Talán...

Ma hajnalban leégett egy disznól valahol Nyíregyháza és Nagycserkesz között a világ végén, Ferencbokorban. Két koca meg vagy 20 malac veszett oda a tűzben. Hogy mekkora lehet a kár, csak a szóbeszédből lehet tudni. A tulajdonost megkérdeztük, de nem volt benne köszönet. Csepp híja, hogy nem vasvillával a hátunkban jöttünk vissza. Ahogy a pöcsét mutogatta, amikor a távoztunk, az ellenben a retinába égett…

Öt ház, két egymásra merőleges utca. Sárban fürdő világ ez. Szebb időket, tisztes, tirpák gazdákat őriz emlékezetében. Ezen a novemberi reggelen, amikor a napsugár lassan felszippantotta a megrekedt ködöt, már-már festőinek tűnt a környék. A gyászba borult fekete földeket, a ruháiktól megszabadult akácok szegélyezték, melyek sárga toalettjüket a harmattól nedves fűre dobták. A tanyavilág idilljét, a semmiből, hirtelen előbukkanó fenevad törte meg. Egy borjú méretű kutya állt a felmatricázott, tévés autó útjába. Azt ugatta: takarodjatok innen!

Az autó céltalanul forgott a vendégmarasztaló sárban néhány percig, aztán az ominózus tanya elé csúszkált. A portán ekkor fordultak meg az utolsó katasztrófavédők, a tulajdonos egy marcona 50 és 60 év közötti, kemény nyakú, vérben forgó szemű gazda azonnal zárni kezdte a rozsdás kaput. A tévések már vagy 40 perce keresték a tanyát, ha tudják mi várja őket, hamarabb feladják…

• Mit keresnek itt maguk? Minek jöttek ide? Mit akarnak? Nem elég nekem az én károm? Mint a hiénák. Na el lehet menni a picsába! – így üdvözölte a két tévést a borotválatlan, korán kelt paraszt.
• Uram! Csak a munkánkat végezzük, szeretnénk néhány képet készíteni az M1 megbízásából a leégett disznóólról.
• Ne urazzál engem bazd'meg! Nincs itt semmilyen ól! – vicsorogta a férfi – ez nem ól!
• Akkor gazdasági épületről… - mutatott a riporter az utcáról jól látható üszkös gerendákra.
• Ez nem gazdasági épület. Ez egy tákolmány. És semmi látnivaló nincs rajta! Takarodjanak a picsába! – válaszolta egyre dühösebben és nagy svunggal indult meg az újságírók felé, hogy szavának erélyt szerezzen. A tanya udvaráról ekkor már egy fiatalabb kerek arcú, sapkás, farmeres, bomber dzsekis férfi is az idősebb segítségére sietett.
• Nézze, – mondta az idősebbnek az újságíró – mi csak a munkánkat végezzük. Az látszik, hogy elmondani nem akarja, hogy mi történt, de mivel a leégett ól…
• Mondom, hogy nincs itt semmilyen ól! – kiáltotta megveszekedetten.
• Mivel az ól maradványa itt van kerítés mellett és ez a közterületről jól látszik, mi felvennénk néhány képet… - válaszolta szenvtelenül az újságíró.
• Mi az hogy közterület? – kérdezte hetykén a sapkás férfi. - Az utca is hozzánk tartozik!
• Akkor önnek is mondom, közterületről veszünk néhány képet és már itt sem vagyunk. Hagyják, hadd végezzük a munkánkat!
• Mocskos hiénák vagytok! Honnan tudjátok egyáltalán, hogy mi történt itt? Ki értesített benneteket? Mi közötök van hozzá? Tegyétek el a kurva kamerátokat! – a férfi egyre jobban elragadtatta magát. Megkapta az állványon lévő kamerát és fel akarta borítani. Az operatőr az utolsó pillanatban nyúlt utána. A szerkesztő-riporter a telefonjával kezdte rögzíteni az egyre puskaporosabb helyzetet.
• Felveszel bennünket? – kérdezte a fiatalabb – te most felveszel bennünket? Add ide a telefont, vagy feldugom a seggedbe! - követelte és elindult az újságíró felé.

A riporter zsebre vágta a telefonját és néhány másodpercig farkasszemet nézett a sapkással.  A fiatalabb férfi végül megfordult és így szólt: - Álljunk a kamera elé! Akkor nem tudja felvenni az ólat! - A kamera elé álltak, majd keményen lökdösni kezdték a vállról dolgozó operatőrt.

• Na menjünk... – döntött végül a riporter. Az operatőr csomagolni kezdett. A felbőszült paraszt még ekkor sem hagyta abba. Ordított, ahogy a torkán kifért:
• Mit képzeltek magatokról! Ki vagytok ti? Kitekerem a nyakatokat! Feljelentelek benneteket! Kitaposom a beletek! Takarodjatok a kurva anyátokba! Senki sem hívott benneteket!

 A férfi megvadulva lépett a szerkesztő elé és a kéretlen mondatokat már a riporter arcába fröcsögte. Ütésre emelte a kezét, a fiatalabbnak kellett lefognia. Az operatőr és a riporter lassú mozdulatokkal ült be a kocsiba. Nem tudhatták, mikor fajul tettlegességig a  helyzet. Tolatva hagyták el a sáros, mélymagyar világot. Az üvöltő férfi még a pöcsét markolászta és hangosan ordította: - Kapjátok be!

Ma hajnalban leégett egy disznóól valahol Nyíregyháza és Nagycserkesz között a világ végén, Ferencbokorban. Két koca meg vagy 20 malac veszett oda a tűzben. A disznókat sajnálom...

… az Ázok hatalma nem tart örökké. Eljön az idő, amikor az óriások szövetkeznek Loki gyermekeivel, a Fenrir farkassal, a Midgard kígyóval és Hellel. A tél győzedelmeskedik a nyár felett, farkasok rabolják el a napot és a holdat, a csillagok lehullanak az égről. Megremeg a föld, kiönt a tenger. Ekkor kilovagolnak hazájukból a tűz birodalmának fiai is. Az Ázok is csatasorba gyűlnek, elöl lovagol Odin aranysisakjában nyolclábú lován. A Mimir-forráshoz lovagol tanácsot kérni, a bölcsesség forrásának azonban zavaros a vize. Yggdrasil fája megremeg. Fenrir farkas elszakítja béklyóit, és Odinra támad…”

(Germán regék)

…És látám, hogy a fenevad és a föld királyai és az ő seregeik egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen, aki a lovon ül vala és az ő serege ellen…

(János jelenésekről 19/19)

Jézus tanítása a végtelen altruizmus. A szeretetnek egy olyan formája, amikor teljesen lemondok minden szerzett, örökölt emberi előnyömről és az agapében feloldódva azt szétosztom a többiek között. Jézus egyértelművé teszi, ahhoz hogy országába bebocsáttatást nyerjünk, meg kell szabadulnunk a test gyöngeségtől, a magántulajdontól, gőgtől, becsvágytól és számtalan ilyen haszontalanságtól.

A mai, magukat kereszténynek valló emberek azonban mindehhez furcsán viszonyulnak. Az Abendland, az általunk csak nyugatinak nevezett (zsidó-görög hagyományokon alapuló) kultúra ugyanis ezzel a felfogással nehezen tud mit kezdeni. Szentté nyilvánítja a patrícius családba született, de vagyonától és nemességétől megszabaduló Ferencet és kalkuttai Terézt, de azért a hétköznapi – a sátoros ünnepeken megélt szakrális pillanatokon kívül – a magántulajdon szentségét, a versenyt, a tőke szabad áramlását, a (személyes vagy ennek béklyójából kitörve, akár a társadalmi) jólétet sokkal fontosabbnak tartja.  

Az Európai ember (értsd: uniós országok polgárai) hosszú küzdelmek és viszályok árán jutott el odáig, hogy közös nevezőre jusson a jólét és az a köré épülő jogrend, társadalmi normák, konvenciók kérdésében. A politikusok bénázása, a nemzetállamok közötti kisebb-nagyobb (érdek)ellentétek ellenére egy viszonylag (jól?) működő rendszert sikerült kialakítani több száz millió ember boldogulása érdekében.

Vajon ezt látva, Jézus szívesen lenne-e európai-polgár? Elfogadná a brüsszeli, gazdasági kiskátét? A magántulajdon szentségét, a szociáldemokráciát, – mint a mennyei Jeruzsálem licence alapján épülő ethoszt - annak minden hibájával és előnyével. 

Egy biztos nem lenne elragadtatva. Kritizálná a korrupciót, a bürokráciát és szociális kérdésekben sokkal több empátiát, odafigyelést és áldozatot követelne. Mi pedig legfeljebb azzal érvelhetnénk, hogy máshol még ennyi sincs... Legfőképp azonban az elszemélytelenedett társadalmak, a hitevesztett, magukba forduló emberek miatt keseredne el. Mert azt látná, a 2000 éve hozott áldozatának elmarad a katartikus hatása...

Az Uniót elözönlő, többnyire gazdasági menekültek láttán azonban újabb és újabb kérdéseket kell feltenni az olyan magamfajta (magát neokatolikusnak valló) embernek. Ezek a kérdések pedig újfent az altruizmusról szólnak.

Mi a fontosabb? Megóvni a világom, kultúrám, identitásom, vagy a jólétért vándorló embereknek kell felajánlanom minden tulajdonomat? Kerítést kell építenem, magamat és Jézus templomait védve, vagy a „menekülteket” befogadó szállásokat?

Miközben ezeket a sorokat rovom, már érzem, minden kérdés sántít, minden kérdés béna és nem is valóságról szól. A valóság ettől sokszínűbb tarkább és meghökkentőbb. A kérdések mögött ugyanis újabb és újabb kérdések lapulnak, sokkal izgalmasabbak és még meghökkentőbbek arról a világról, melyek a szövevényes érdekek, tervek és furcsa, sötét szándékú emberek világába vezet. Vagy oda se, csak egyszerűen az emberi kapzsisághoz és mérhetetlen hülyeséghez.  

A germán mitológia, ahogy a keresztény Biblia is érzékletesen, félelmetesen és megrázóan írja le a világ végét. A germán regék, - most a moziban eyecandy-ként működő Marvel filmek miatt is - szinte a szemünk előtt válnak valósággá. Így aztán látjuk értjük, tudjuk, hogy ki is Loki, és vele szemben kicsoda Thor, Odin és a többi Áz, aki ránk vigyáz…   

Vajon ezzel a legújabb kori népvándorlással valóban elérkezünk az Abendland halálához? Vajon, amikor korlátozás és felső plafon nélkül engedjük be a „menekülteket” Európába, akkor nem magunk nyitjuk-e ki Pandóra szelencéjét? Nem mi magunk kínáljuk fel a pusztulás démonainak a világunkat? Vagy csak a változástól félünk? Attól, hogy, amit a miénknek vallunk a világból, az mindörökre elveszhet?  Mennyivel jobb keresztet látni egy templom tetején vagy éppen félholdat?  Jézus vajon melyiket találná számára kedvesebbnek? Finomabb-e a kebab a rántott húsnál? Sária vagy Code Napoelon?

Bagatell és húsba vágó kérdések. A Prédikátor könyve könnyen legyint, minden hiábavaló a világban… és valóban, néhány milliárd év múlva a nap beszippantja a Föld nevű bolygót és felemészti. Mit számít, majd akkor, hogy volt-e kerítés az unió déli határain… Hölgyeim és uraim, de addig van még néhány évünk! Van még néhány esélyünk a világot jobbá, kiszámíthatóbbá, emberivé, kevésbé fájdalmasabbá tenni.

Persze időnként Róma felé is fordulok. Még akkor is, ha csupán csak megérteni szeretném az argentínt, aki most Isten kegyelméből Péter székébe került. Mert meggyőződve semmiről sem vagyok, és meglehet csak magam nyugtatom azzal, hogy védelemre szorul a hitbéli örökségünk. Talán csak magunkat nyugtatjuk azzal, hogy kuruc vérünket meg nem tagadva szembeszállunk globális kihívásokkal, a multikulti felerősödésvel és az időről-időre megjelenő és eddig még mindig keletről induló népvándorlással. 

Utóirat:

Ne hagyd, hogy az erkölcsi érzéked meggátoljon a helyes cselekedetben – ez a sor nem egy jezsuita szakkönyvből származik. Isaac Asimov vetette papírra Az alapítvány című regényében. Ez a mondat arra is tanít, hogy addig kell cselekednünk a magunk sorsát illetően, amíg döntési pozícióban vagyunk…