1909-ben a radikalizálódó szüfrazsettek többször megzavarták a kormányzó Liberális Párt gyűléseit és betörték a pártirodák ablakait. A forrongásoknak számos sebesültje volt. Ám az erőszakra épülő taktika kudarcot vallott. A Nők Társadalmi és Politikai Szövetsége (WSPU) „fegyverszünetet” hirdetett. Ez kisebb megszakításokkal 1911 novemberéig tartott. Ekkor a szüfrazsettek ismét az erőszak eszközéhez nyúltak. Rendszeresek lettek a gyújtogatások és a bombatámadások is. A következő évben a WSPU írásban deklarálta a harcot mindenki ellen, aki nem támogatja aktívan a nők szavazati jogát. A The Suffragette, a WSPU lapja több mint háromszáz bombamerényletről vagy gyújtogatásról adott hírt az első világháború kezdetéig. (Názer Ádám; Harc a női jogokért)

 

Értsd meg, kérlek,/Szeret valóban Téged,/Pedig furcsa vagy néha igazán./Színjátékot ne tervezz,/Nem kell semmilyen jelmez,/Csak menj már, mert vár Rád/Az a lány! (Ákos: Keresd meg a lányt)

 

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,/de mi férfiak férfiak maradjunk/és nők a nők - szabadok, kedvesek - s mind ember, mert az egyre kevesebb... (József Attila: Thomas Mann üdvözlése)

 

Budapest fényeit már nem én gyújtom meg/Az egész város régóta beteg/És veled is, édes, valahogy másképp van,/Mint ahogyan normálisan lehet/Budapest fényeit már nem én gyújtom meg/Az egész város régóta beteg/Az egész országban valami másképp van,/Mint ahogy normálisan lehet. (Ákos: A lámpagyújtogató dala)

 

Futottam én valaha tőled,/büntettelek nyíltan, titokban,/add vissza most a büntetést,/míg van öröm a fájdalomban….(Csóóri Sándor: Örödögpille)

 

Folyton folyik a kampány,/Zúdul mindenfelől,/Jelszó jelszó hátán./A szavakat hazugok rágják,/És várják, hogy majd összedőlnek/Az ezredéves bástyák… (Ákos: Gondolnék rád)

 

„Én minden házias boldogságról lemondtam, amióta ismerem… és boldogságomat, nyugalmamat az erény nehéz, göröngyös, de nemes útján fogom keresni. Ön máris jobb emberré tett” (Széchényi levele Seilern Crescence grófnőhöz)

 

- Hallgasd a csendet - szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. - Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat... (Bulgakov:Mester és Margarita)

 

Nehéz egy nő érzéseit leírni olyan szavakkal, melyeket férfiérzésekre találtak ki. (Hardy: Távol a világ zajától)

 a mindenség két arca

- És nehéz a férfiérzésekről is beszélni. – tette hozzá a férfi, egyik kezében egy méregdrága japán késsel, a másikban pedig egy furcsa, göcsörtös sárgarépával. Alig fejezte be a mondatot beleharapott a répa pucolt végébe és a falatot hangosan ropogtatva somolygott az egyenes orra alatt. - Már, ha vannak! – cuppantott egyet a nő és a habzsák végéről lenyalta a maradék krémest a meglepően szív formában ívelt, hegyes nyelvével. – A férfi érzései nekem ugyanis csak egy nagy adag katyvasznak tűnnek. Beszélnek, ámítanak, esküdöznek és térdre rogynak, aztán elég csak félre nézni és ugyanezt folytatják, csak éppen már egy másik nő lábai előtt. Hogy lehet így egy férfinak hinni? Már megbocsásson, de még azt is hallom, hogy a férfiak képesek ugyanazokkal a mondatokkal hódítani. Mi ez, ha nem póz és felbiflázott mantra? Ugye nem akarja bemagyarázni, hogy ebben az esetben csupán arról lenne szó, hogy a legkisebb befektetéssel a legnagyobb sikert kívánják könyvelni? Ugye nem? Egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb férfi önigazolást keres, a legtöbb férfi mániásan szexcentrikus, a legtöbb férfi... - itt kis hatásszünetet tartott, majd gombostűhegyre szigorodott pupillával vágta ki: - Sőt, mind egyforma!

szigetek

- Menjünk távolabb. Egyre távolabb. Ahol már nem fognak az utcáról bekiabálni. Ugye jössz velem? Egy szigetre gondoltam vagy Kamcsatkára. Juhot tenyészteni. Vagy mit bánom én Dél-Amerikában csincsillát… Fogja meg a kezem… Látja? Érzi? Remeg. Egy éve mondom ugyanazt. Egyfolytában. Láttam magát szenvedni. Láttam a templomban sírni. Láttam, hogy alig él…és imádkoztam… Imádkoztam, magáért… Hogy térjen észhez, hogy eressze már el azt az elhalt érzést, azt a megsusinkásodott, megtöpörödött világot, amiben maga lett a penészvirág… Közben megéltem néhány szívinfarktust, lábon kihordott tüdőgyulladást és megmásztam az elkeseredés minden hétezer méternél magasabb hegycsúcsát… Nem ért maga engem. Nem érti a magányos farkas vonítását. Talán a férfiakat sem érti. Engem bolondnak tart, a többieket meg latornak. Pedig mindnyájan latrok és csörgősipkások vagyunk, de amikor magunkra maradunk, amikor az élet úgy hozza, nagyon tud fájni a nő büntetése. Nekem a maga konok visszautasítása a legfájóbb, legemészthetetlenebb büntetés. Húsbavágó tétel. Itt állok és mondom a magamét. Erre minden mondatomat elintézi egy kézlegyintéssel. Vagy egy rosszalló pillantással, lefittyedt ajkakkal… És tudja mit? Oda, ahol a maga tagadása születik, oda nem tudok alászállni, mert a női mivoltából, lényének legmélyéről, a kromoszómák világából ontja rám a vádakat.

Mondom, menjünk hát távolabb. Jöjjön velem messze, távol a világ zajától. Ismerek egy kis falut. A déli tengerek mellett. A házak udvarán nagy, rétes szirmokban nőnek a virágok. Cliviák, leanderek, azáleák… Tiszta giccs… Tudja hogy hívják a hegyet a falu felett? Pantokrator… A mindenség ura… Jöjjön fel velem annak a hegynek a csúcsára… Jöjjön fel egy éjjel, amikor a csillagok hosszú csíkokat húzva jönnek fürödni a tengerbe. Jöjjön fel velem, amikor a kabócák nagyzenekara Debussyt játszik… Claire de lune. Én egy könyvet, meg egy pici lámpát is viszek. Ha megunja a csillagképek bámulását, felolvasok magának… Mit szeret? Verset? Novellát? Vagy csak beszéljek, mint az eső?

Majd harmatból rakok diadémot a fejére…

milyen a csókja íze

Milyen a csókja íze? Nem tudja? Ne sértegessem? Ne bizalmaskodjak? Segítek! Csokoládé? Puncs? Pisztácia? Jajj, ne butáskodjon már, hogy nem tudja!?! Meg hogy önmagával még nem csókolózott. Azt tudni kell! Málna legyen! Vagy ne is! Sárgadinnye, szamóca, bodza, cseresznye… A kedvemért legyen a csókja íze konyak… Érlelt, nagy, testes konyak. Azt érezzem, amikor megcsókol, mintha tél lenne és a lágyan ringó hópihék azért nem tudnak a nyakamba szállni, mert kabátjának prémes gallérja betemet engem.

Most szorítsa meg a kisujjam. Fogja a markába! Jobban! Kéküljön el a mutatóujjam! Na így tartson engem… Mindig. Mindörökké…

Most miért nevet? Mondom, maga nem ért engem… Hogy fog? Egyszer? Nincs időm… Elfogyott. Talán sohasem volt. Most megvet? Látja, ilyen szegény vagyok… Időm sincs… Meg éhes is lettem…