Egy végtelenül érdektelen, de gólgazdag mérkőzéssel megkezdődött a foci szent világőrülete, a világbajnokság. Persze a magyarok nélkül. Az M1 híradója Budapesten dolgozó oroszokhoz ment azért „házibuliba”, hogy valódi, őszinte szurkolókat találjanak.

Nyíregyházán több helyen is LED-falak, meg hideg sör várták a foci rajongóit, de ezen az ősziesre fordult napon, egy számunkra „jéghideg” meccs nem hozta lázba sem az érdeklődőket, sem a baráti társaságokat. Ez nem 2016. Ez nem az az év, amikor a magyar meccsek idején az egész város beöltözött, tömegek vonultak, hogy szurkoljanak, lássanak és ámuljanak. Hol van már az a 3:3 Portugália ellen, amikor C. Ronaldo a földet rugdosta hisztijében…

Egy hivatalos felmérés szerint ráadásul a szabolcsiak többsége (70%), nem is követi majd nyomon a VB meccseit és történéseit. Amikor pedig azt kérdezték, ki nyeri a világbajnokságot, szinte csont nélkül vágták rá a delikvensek, hát ki, a Barcelona…!?!

Európa: széplányból, hermafrodita

A VB-t Putyin elnök nyitotta meg. Az a fenegyerek, akitől annak idején Habsburg Ottó bácsi, óva intette Európát. Most meg Frau Merkel azt mondja, csak elmegy Moszkvába meccset nézni, mert nem árt azért ezzel a Vladimir fenegyerekkel jóban lenni és a szünetekben esetleg óvatosan tárgyalni… Mert ugyan élnek az USA miatt elvárt korlátozások, de az orosz piac elvesztése a nyugat-európai gazdaságoknak örömet nemigen okoz.

A világ nagyot változott az elmúlt 15 évben. Iszonyú nagyot változott. A súlypontok áthelyeződtek. Most Ázsiának áll a  zászló. A tőke furcsán, bolond módra áramlik miközben életünk részévé vált a klímaválság és a migránsválság. A 2008-ban kezdődő világgazdasági válságról nem is beszélve, amiből kilábalva most ennek a gyermeke sompolyog a kertek alatt.

Európa asszisztens lett. Szakértőből, áru- és kultúrimportőrből kétbalkezes inassegéd. Európa herélt jószágként viselkedik. Ártány, ökör, nagy jóindulattal öregedő paripa az öreg kontinens, és fura módon már senki látja benne a Zeuszt is elcsábító széplányt,  de még az idős korára az egykori szépségét emlegető botoxdívát sem… Európa a német hegemónia alatt maszkulinba hajló vagy inkább átoperáltatott, hermafrodita lett. Zápnémet, vagy nevezzük inkább osztrákul Fraulein Conchitának (lógó, semmirekellő Wurst-tal a lába között). A német társadalom problémáit valami fura, valódi fundamentumok nélküli multikulti kirakattá próbálják kozmetikázni, holott inkább liberális kísérletezés ez, mint németes megfontoltság. 

Okosabb európai bevándorláspolitikát!

Pedig lenne itt még szufla. Lenne itt még erő, ember, akarat, szándék, vágy, remény…

Csak ne higgyük azt, hogy majd a szép, új világot kizárólag a migránsoktól kapjuk… Mert úgy érzem ezzel a virtigli „wilkommenskultúrával” főként a problémákat importáljuk. Ha valaki azt hinné, hogy migránsellenes lennék, az téved. Okos, alaposan átgondolt, jogszabályban rögzített, európai bevándorláspolitikára lenne szükség! Bármilyen hihetetlen, abban sem hiszek, hogy nyakas, kompromisszumképtelen nemzetállamok, laza, gazdasági érdekkapcsolata vezeti ki majd ki Európát a válságból…

Újabb világgazdasági válság előtt állunk!

Miközben ezeket a sorokat írom, zuhan a forint, a benzinár ismét az egekben, Törökországra és Olaszországra figyel Európa. De van itt iráni helyzet, közel-keleti válság, meg a jóég tudja csak micsoda.

Pedig az emberiség száma nem csökken. A fogyasztás nő, árú kell, termelés van, növekedés van csak éppen valahogy az egész nem áll össze. Valahol mindig kiderül, hogy kaki van a palacsintában, a számokat lufiként fújják fel, kozmetikáznak és a valóság nem csak kiábrándító, hanem sikeresen rángatja meg a törékeny, egymással soha nem látott pókfonalakkal kapcsolódó világgazdaságot.    

Valaki pénzt keres, mások válaszokat. Valaki álmokat kerget, más ábrándokat. A világ bolond hely lett. Bár Prof. Gerhard Steekamp, a Pretoriai Egyetem tanára, a minap azt mondta nekem, nincs az a pénz, amivel meg lehet fizetni azt, hogy itt Magyarországon „biztonságban” érezheti magát az ember…

Talán ebbe kapaszkodom. A következő évek ránézésre is nehezebbnek tűnnek, a 2012-2018 közötti konszolidált fellendülésnél. Trump elképesztő húzásait, kijelentéseit csak az Európai politikai elit meggondolatlanságával, naivitásával, tökkelütöttségével lehet párhuzamba állítani. Egy biztos a világ soha nem volt ennyire apró, forró, ennyire szennyezett, ennyire megkergült.

Van gyógyszer a bajunkra?

Hidegvér, munka, kitartás, állhatatosság kell hozzá, hogy sorsunk kerekén ilyen helyzetben is fordítani tudjunk. Kell hozzá az anyaországi, határon túl rekedt és az önszántából külföldön élő magyar összefogása. Kellesz te és én, ti meg mi is. Na meg az örök hármas; a hit, remény, szeretet.

Az Alaptörvénybe foglalás nélkül is ezeket az eszményeket kellene követni, ha a túl akarjuk élni a következő éveket. Mert könnyebb, most úgy tűnik nem lesz. A győztesek most talán meghúzzák a válluk, na und, majd többet fizetünk a jólétért! Én most a vesztesek oldalán szorongókat képviselve kérdezem; velük mi lesz? Még most kellene kitalálni, mert a válság alatt már magunkkal leszünk elfoglalva.

Magyarként, felelős értelmiségiként, az elmúlt évek pozitív folyamatai előtt meghajolva, most a jövőt firtatva kérdezem: hogyan, milyen eszközökkel erősítjük majd a nemeztgazdaságot, hogyan, milyen eszközökkel készülünk a válságra? Hogyan lehetünk majd szolidárisak, hogyan lesz egyáltalán tovább?

Az uniós forrásokat a gazdaság erősítésre, oktatásra és a gyermekvállalási kedv növelésre kellene fordítani. Ehhez ráadásul élhetőbb, társadalmilag igazságosabb országra van szükség, magasabb fizetésekkel, több nyugdíjjal, jobb szolgáltatásokkal, fejlettebb infrastruktúrával, könnyebb élettel. Ennek megteremtése a legfontosabb cél lehetne...

Ez a mi munkánk és nem is kevés!   

Angyal csenget a májusi napfényben. Most éppen nagyon ember akar lenni, legalább is erre utal kezében a vékony szálú cigaretta. Könnyű nyári ruha, egy flip-flop papucs és ötven kilogramm vegytiszta feszültség. A szeme fehérje, a barna haja, meg az alapból barna bőre tengernyi misét, sőt nászindulót érne. Úgy viharzik be hozzám, hogy a belőle párolgó feszültség a falhoz szorít. Bár ő szorítana, fut végig rajtam valami elektromossággal flörtölő vágy, de csak bambán mosolygok, mint egy megszeppent kisfiú az elsőáldozás után. A fényképezőgép előtt.

Megjött. Nem tudom mi történt, az elmúlt két nap alatt. Persze sejtem. Vannak viharok, melyek a nagy fa alá zavarnak két embert. Talán tudják, hogy ott egyáltalán nincsenek biztonságban, hiszen villámlik és dörög és bármikor belecsaphat az isten haragja a fába, de van az a jégeső, ami miatt muszáj az egyetlen védett zugot megtalálni.

Neki sem, nekem sem könnyű. Van az a viszontlátás, ami nyikorog, nyöszörög, amikor azt sem hiszed el, hogy nem álom-e. Hónapok óta ment a kötélhúzás és mondom egy vihar kellett hozzá, hogy egy fejünk fölé tartott pulóver alatt, a nagy fáig szaladjunk.

Május vége van. Manierista május. Az égre a leglehetetlenebb, legerotikusabb kéket rajzolja, köröttem kék madarak. A ház előtt magányosan ácsorgó, de sudár és büszke fenyő ágai közt úgy néznek ki, mint a szépen csomagolt karácsonyi ajándékok.

Pedig hol van még karácsony? Én a Tisza illatát hozom, ő a dívák büszkeségével kevert lányos kivagyiságot. Itt van. Vigyorgok.

• Mit vigyorogsz ? - próbál szigorú lenni, az ajkaira erőltetett fegyelmet szétfeszíti egy megbékélő mosoly. Mona Lisa. Az én (L)isám…

Lassú május délután ez. Nyarat ígér. Jövőbe lát? Aztán, ahogy a dolgozószoba félhomályában egymás mellett gépelünk, nehéz lihegő felhők érkeznek és kifakadnak. Ömlik az eső, de még a dörgés és villámlás is sokat ígér, mert közben valahol a távolból süt a nap. Nem látom, de tudom a Bujtos felett most szivárvány készül. A giccsméter meg szirénázni kezd.

 Minden romantikus, bódító és mosolyfakasztó mint az akácerdő mehzsongása néhány héttel ezelőtt.   

Nem kérdezem merre járt, honnan jött. Nem kérdezem, milyen ellenszelek fújták ide. Ott ül az íróasztal mögött. Eszembe jut, így álltam, földbe gyökerezett lábbal egy Botticelli festmény előtt Milánóban, pont egy évszázaddal korábban. A tavasz, Primavera, ez volt a címe és én nem tudtam megmozdulni. Néztem az aranyhajú lányokat abban a kimerevített pillanatban. Szívtam magamba azt az 500 éves tavaszt, Vénusszal, Flórával és a Khariszokkal. Most meg itt ül Vénusz. Egy méterre tőlem. Gépel. Szemüveget vesz fel, mint egy professzor és folynak ki a német betűk az ujjából…

Hát visszajött. Visszatért. Nem úgy, nem azért, ahogy én vártam… Nem fehérben, de feketében, nem megtörve, hanem megkeményedve. Nem hibátlanul, de erényesen. Hozta magával a fényt, Szent Iván havát. Hozott valami orvosvilág előírt feloldozást, jött, hogy szívem sírja elől elgörgesse a nagy követ. Jött hinni… Álmodni. Még nem velem. Még nem örökké. Csak most, csak akkor. Pillanatgyógyszer. Pillanatdoktor.    

Tegnap futás közben arra gondoltam, hogy néhány órára minden dráma, minden tragédia, minden szomorúság elpárolgott a könyveimből, a számítógépem gyomrából és a lelkemből. Tapsikoló jázminok, fecsegő rózsák, bolond madarak, élni akaró világ költözött belém. És tudtam, hogy ezt megírom, hogy világgá kiáltom, hogy a Mount Blanc csúcsáról fogom szétkürtölni, hogy isten kegyelméből…

Jézus a kánai menyegző után nézett fel így az égre, mosolyogva, elégedetten és  köszönetet mormolt az Úrnak. A vízből nagy bor lett. A kiböjtölt hónapokból, egy váratlan találkozás.

Szökkenő, bolond, kölyökkutya verssorokban bukdácsolok…  

But now It has happen - no use in talking - the silence between me and you has never had meaning. It was. Love it, that was all that was asked. But now it has happen - no words for the foretime, the desperation has made me the same, has made me another. Who looks at the shape of a fish grow giant on the side of his bowl? Who walks on the terrace observing foliage from above? Who hears the snapping of plastic that wraps like cellophane bare branches of climbers, you don't know. And i who descend the stairs, neither I am the same, I am another.

Van az a péntek délután, amikor az élet egyetlen gyufásskatulyába vonul vissza. Mint egy tücsök, amit egy vásott gyermek szorít apró papírdoboz falai közé. Csak éppen úgy tűnik az élet innen ki sem akar bújni. Fáradt, álmos. Meggyötörte, felemésztette ez a forró tavasz és a későn jött, nagy esők, csak párás gyolcsokkal enyhítették lázas szívét.

A legdurvább cardio a szerelem… Mint egy bolond marhahajcsár nem kíméli, nem félti a szívet.

Aztán, amikor kifulladva, levegőért kapkodnánk, kiderül az élet újra az értelmetlen oldalát mutatja felénk. És ezzel sem szív, sem ész nem birkózik. Az üresség kintről és bentről nézve is félelmetes. Mintha maga az elmúlás, a sors törvényszolgái jelennének meg az élet ünnepén. Lekapcsolnák az áramot, elzavarnák a zenészeket és hazaküldenék a tisztelt ünneplőket.  

Ha szerencséd van, él benned egy optimista prédikátor. Aki mosolyogva parancsolja; kelj fel, járj. Higgy, remélj, szeress… A rögtönítélő bíróság azonnal talál értelmet, lehetőséget, kínál fel színes, szivárványos, szinkronizált és szélesvásznú jövőt. Jönnek a mondatok, hogy ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Jönnek az grafikák, melyek elhitetik velünk az élet sokkal több attól, hogy a boldogtalanság meleg pisijében kellene wellness-eznünk.

Amit elvesz, ezerszeresen adja vissza, ha hiszel… Ha kopogtatsz, ha zörgetsz, ha sírsz…

Mondom, ma délután, amikor tisztulni kezdett a haragos ég, egy gyufásskatulyába bújt az élet. Apró párnát, takarót vitt magával. Hosszú álomra készült. Egyedül volt. Karikás szemeiben magam láttam meg…

Kérjetek tanácsot és megadatik. Kopogtassatok furcsa, korhadó ajtókon, nyikorogva, de kinyílnak. Térjetek meg és megtanultok az Istenhez beszélni. Félelem és kételkedés nélkül. Legyetek egyedül. Álmodjátok, hogy egyedül vagytok. Rettegve ébredjetek, minden éjjel pontban fél háromkor, hogy mikor múlik már el a horror, mikor ér véget ez a kegyetlen sci-fi, aminek ti lettetek a főszereplői.  

Szeressetek. Szeressetek végtelenül. Semmit sem várva, semmit sem remélve. Csillagnak születtél. Csak éppen a térkép szélére szorultál? Van, ahová fel sem rajzolnak? Fényed, remegő, távoli és hideg?

Kacsintsatok rám, aprók, törpe napok! Küldjetek egy sugarat. A következő egymillió évemben felkereslek bennetek.

Addig még a Tisza-Amazonas deltában élek még egy kicsit, aztán nekiindulok. Neki én! Összecsomagolok. Nem marad utánam, csak egy álom. Zsírpapírban. A hűtőben. Nem. A lámpát sem oltom el. A lámpát is úgy hagyom.

A hőscincér az én hősöm. Három évig él egy korhadt tölgyfában. Aztán bebábozódik. Hatalmas bajusszal bukkan elő. Méltóságteljes bogárként. Az angolok nagy bakbogárnak hívják. Néhány napja marad, hogy megtalálja a párját. Szeresse, ölelje, petét rakjanak és végelgyengülve három héten belül, boldogan elpusztuljanak…

Három hét. Jut-e három hét boldogság egy emberöltő alatt? Jut-e három nap, három óra, három perc?

Már művészi szinten káromkodtok, már fura interaktív kiállításokon mutatják be a veszekedéseiteket. Szívjátok egymás vérét, tiportok és amikor magatokra maradtok, megrettentek amikor a tenyeretekbe rajzolt árkokban alvadt vér szárad. Pedig jönne még, aki repülni tanítana! Aki száz, ezer szót tud a tenger kékjére, aki merülni tanít, aki felhozza a kövek közé ragadt horgonyokat. Jönne még, akinek a pegazus volt a jele az óvodában. Jönne még, akinek a tenyérben nyugodtan elaludhatsz. Jönne még, aki életed lehangolt, poros zongoráját addig bütykölné míg az magától kalimpálva játszaná a Nászindulót…  

Ha hát a hű szerelmet akadály

Gyötörte mindig: úgy sorsvégzet ez;

Azért tanítson tűrni e kisértet,

Ha már ez oly szokott szerelmi baj,

Mint álom, ábránd, vágy, könnyek, sóhaj,

Szegény szerelmünk útitársai. 

(W.S.:Szentivánéji álom)

Ma este William mesternél vacsorázom. Tokajit viszek neki, nézzük majd csendben, hogyan megy le a Nap és rólad fogok beszélni; Kiscsillag-Nyuszóka. Elmesélem, milyen a barna hajad, a huncut szemed és azt is micsoda sárkány lakik egy ilyen nővé változott csodában…  

Három hónap után recsegve kezd mosolyogni. Pedig egyetlen poénra sem emlékszik. Hosszú álom volt. Csipás szem. Egy sárkány egyfolytában kiabált vele. Lángot fújt, sakkban tartotta. Majd egy fura májusi délután kábán, kócosan, ólomból öntött végtagokkal ébredt. Pulyaként zokogott, ha egy ilyen letaglózó, csirizes álomból magához tért, most azonban csak néz maga elé és sokatmondóan mosolyog. Ücsörög az álmos napfényben, mint egy boldog öregember. A május tanítja élni. A békáktól mindig irtózott. Most éjjel a nyelvüket tanulja. Kecske, varangy, leveli, egyre megy. Csak tájnyelvi változat. Csókolva mindből erényes királyfi lehet. Amikor gyerek volt a levelibékák még a meggyfára is felkapaszkodtak. Most ő ülne a fehér nyár tetejébe. Mint egy matróz kémlelné a pontot, hol fészekrakó vágyait kibonthatná. A világ szíve a lába alatt dobban. Szélesedik a mosoly, benne egy vásott gyerek dörömböl. Egy gyerek, aki a vizek láttán ismét kapitánynak érzi magát. Álmában királynőknek tiszteleg és fehér egyenruhája makulátlanul feszül büszke mellkasán. Hajóját komoly bálnák és bölcs teknősök kísérik. Csak a fontos kérdések izgatják...

Lehet-e Jónásból tengernagy? Saulból hiteles ember és a tékozló fiúból jó apa?

Egy hét után visszatért belém az élet. A huruttengeren lassan beáll az apály, és a lázig kínzó nátha is elhagyni készül. Így ma reggel már nemcsak látni engedte magát a tavasz, hanem képes voltam beszívni is. Illatok, álmok szálltak a levegőben és észrevettem, hogy a tavasz olyan, mint a pünkösdi királyságért folyó, bolond küzdelem: mindenki meg akarja magát mutatni, szép, fiatal, kivirult és energikus akar lenni. A bezsongott madarak úgy muzsikálnak, mintha a világ koncertterem lenne, a tulipánok giccsbe hajlóan, erotikusan pattintják szét szirmaikat és a könnyű szélben magukhoz édesgetik a felajzott méheket.

Csupa izgalom, csupa remegés lett világ. Bugyborékolnak a tavak, beszélni akarnak bennük a némának született halak. Jajj, ez az andalgás. Jajj annak, aki ilyenkor vágyat palántáz a lelke tavaszi ágyásaiban.

Egy hét után visszatért belém az élet. Nem tudom megfékezni. Megbokrosodva ránt magával, dobál, de le nem ejt. Közben nevetést hallok. Csilingelőt, ismerőset. Kapkodom a fejem. Még nem látlak. De valami azt súgja, valami azt mondja, egyre közelebb vagy hozzám.

Néha leül mellém a jóisten. Váratlan helyeken, napszaktól függetlenül. A jóisten nekem mindig igét ragoz a fülemben. Hol az alanyi, hol a tárgyas ragozást veszi át velem. És mindig mosolyog, amikor a főnévi igenevekhez ér. Szeretni fogsz. A segédigék ilyenkor angyalok. Szeretni kell. Őt szeretni kell. A csendben, a kísértések között, napsütésben, víz alatt, viharban, és akkor is, ha dühösen összepakol és égre, földre megesküszik, soha, de soha rám sem néz. Szeretni kell. Amikor ordít a telefonban, amikor sír és amikor a formás fejét a mellkasomra hajtja.

Ez a blog meg olyan régi, hogy amikor elkezdtem idevésni életem betűit, még nem is volt magyar nyelvű Facebook... Még az is lehet túlél engem. Persze rajta vagyok az ügyön, hogy mégse így legyen. Végül is van még néhány befejezetlen sor, néhány meg nem írt regény, néhány el nem csókolt csók. Van még néhány nagy terv. 

Néha elhagy a hitem. Azokat az éjszakákat gyűlölöm a legjobban. Démonok kocsmája lesz a szobám, rettegve várom, hogy csak a hajnal jönne már. A félelem minden pasit gyerekké tesz, olyankor még inkább szeretném magamhoz ölelni az álomba zuhant gyémántfényű tested. 

Sokszor azon mélázok, mi van, ha te vagy az Ébredés, te vagy a Napfény, te vagy minden Erő, Energia és Hit, amit életem hátralévő részére kaptam. Amikor idáig jutok a számolásban jobban félek, mint bármikor az életemben. 

Persze az is eszembe jut, ha ilyen soká bírod nélkülem, akkor mennyire semmise voltam én az álmaid kispadján. Mennyire senki... Vagy, ha mégis, honnan kap ekkora mérhetetlen erőt a haragod, a dühöd... Édes istenem... A kétségek ventillátora lettem. Megvizült inggel rohanok a mostoha jövő felé...

A hatodik péntek... A hatodik pénteken már lezárul a nagyböjt, mivel az azt követő Lázár-szombat és virágvasárnap egy külön kis szigetet alkotnak a nagyböjt és a még szentebb nagyheti napok között. Lázár szombatja már elő...

Lázárszombat

"Jöjj ki!"- szól ellentmondást nem tűrve, mégis türelemmel. Jöjj ki... Jöjj... Visszhangzik a sziklasírban. És egyszer csak feltűnik Lázár megkötözve, kendővel leborított arca. Aki látja el sem hiszi! Visszafojtott lélegzetek, hitetlenkedés, álmélkodás. A félelem hangján zsibong, fecseg a nép. A négy napja elhunyt Lázár pedig ott áll köztük. A bátrabbak tapogatják, rángatják, megérintik, ölelgetik. Mások a félelemtől egyszerűen visszahőkölnek...

- Csak a bűnbánó ember juthat túl. Csak a bűnbánó. A bűnbánó ember pedig letérdel - mondja Indiana Jones miközben a Szent Grál felé indul.

Milyen is a bűnbánó ember? Ezen gondolkodom, miközben két hatalmas démonnal is megküzdök. Két hatalmas sárkány állja utam és hiába van kard a kezemben, hiába érzem magamban az erőt, ismét azt látom, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség… Nem azé a győzelem, aki méltó, nem azé aki bűntelen vagy éppen bűnös, és még csak „nem (is) azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

 Hát akkor mire való a bűnbánat, mire való a hit, az imádság? Mit tanít nekünk a Jóisten?

Először is rendre nevel. Bölcsességre tanít, türelmet vár el. Amikor 20 centiméter hó alá kerülnek, - a naptár szerint jogosan- valódi tavaszt váró földek, akkor tőlük kell megtanulni, hogy panasz, jajgatás nélkül ki kell várni a csodát. És igaza van Szabó Tamás, görögkatolikus parókus barátomnak. A tavaszra várni kell, és bizony ez nem ugyanaz a tavasz lesz, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti. Ez egy másik tavasz lesz, de biztosan remélhetünk benne napsütést, nehéz bimbóban bóbiskoló virágokat, rövidülő éjjeleket, rigóéneket, sárga túrót, a feltámadás és a megváltás ígéretét.

Ma még Jób vagyok. Ma úgy tűnik, hogy hiába nézek fel az égre véletlenül sincs senki, aki biztatna, felemelne, magához szorítana… Nincs senki. Csak a behavazott táj fekszik itt előttem bénultan. De éppen ez a behavazott  táj várandós a reménnyel, hogy már néhány nap múlva megindul az eresz, megolvad a hó és ismét a tavaszi vizek mutatnak tükröt a március 15-e óta nem látott Napnak…

Két emberre figyelek most. Az egyik éppen kórházban küzd és nagyon remélem, hogy fiatalsága, energiái, álmai, vágyai és a körötte lévők végtelen szeretete meggyógyítja. Rengeteg feladata lenne. Rengeteg befejezetlen szimfóniája. Még meg kell írnia, még nem végzett. Még dolga van itt!

A másik ember, most elrejtőzött előlem. Egy sündisznólány, egy feltörhetetlen dió, egy konok kagyló. Azt játssza, hogy haragos és süket. De azt remélem, hogy olyan szíve van, ami a legnagyobb csendben is meghallja, a legapróbb neszem is.

Mondom Jób vagyok ezekben a napokban. Tisztes szerep, de nehéz. Persze sosem volt könnyű. A bűnbánó ember meghajtja a fejét… A bűnbánó ember, meghajol a kiosztott szerepe előtt. Nem panaszkodik, nem perel… Még ha az az út sokkal könnyebb lenne is… Virrasszatok, higgyetek, reméljetek és a szeretet talán harmóniát hozhat, ebbe a most még jégbe szakadt világba...    

- Hozzon egy feketét. Cukor, hab ilyesmi ne legyen! – mondta a férfi fél foggal a mademoiselle-nek. A Gerbeaud-ba tért be. Ritka pillanat. Itt nem valószínű, hogy ismerősökkel fut össze. Most nem szívesen találkozott volna bárkivel is. Fáradt volt és hervatag. Az összes újságot maga elé halmozta. Néhány hét Párizsban, a városok városában és most vissza az ódivatú, őszülő Pestre. Először Hatvanynál lesz jelenése. - Lajosnak mindig hatalmas ötletei vannak. Világmegváltó, a világot a sarkából kiforgató – és barátjára gondolva egy szendergő kis mosolyt is megengedett. A kávé forró volt és méregerős. - A jó fekete… és a kislány is formás… Magyarország… Hátradőlt a székben jobb kezét maga mellé lógatta, balban pedig hányavetin tartotta a hírlapot. Egészen közel az arcához, így falta a betűket… Amikor Tisza István nevéhez ért egy-egy cikkben, mindig ciccegett egyet. Majd kibámult a Vörösmarty térre. Pest a nyár végi langymelegben olyan volt, mint egy mézes melange… Konflisok, homokfutók, vesszőkosárral közlekedő nők, taknyos kölykök és sétapálcás urak. Néha egy-egy félénk, lesütött szemű fehérnép is elment az ablak előtt. Egy hete ilyenkor még a Bois de Boulogne-ban csónakázott. Persze nem egyedül. A lány jó családból való. Párizsban tanul. Nyelveket. Angolt is a francia mellett. Az egyetemen. A költészet a mindene, de rímeléssel nem foglalkozik, inkább festeget.

- Már vagy tízszer végigsétáltam Paál Lacink fontainebleau-i útján. Tudja, amikor fúj a szél lehet hallani, ahogy a fák erősen törve a magyart azt sóhajtják: Löaszlo… - mondta a férfinak, amikor az apró kávézóban kiderült mindketten magyarok. -  És nem is mondtam,  hogy a nevem Jablonczay Bella! – nevetett és megvillantotta apró, szabályos fogait. Felismerte a férfit. Ő szólította meg. Már amikor megismerkedtek szavalni kezdte neki a Gare de l’Esten-t. – Természetesen tudom kívülről!  Tudja, hányszor mondogattam a vonaton. De, hogy a szerzővel is összefutok, azt meg sem álmodtam. Amikor kimentek az ajtón belekarolt a férfiba és nem is mondta, inkább búgta, mint egy szomorú galamb;

„Csipkésen, forrón, illatosan

Csak egyszer hullna még reám

S csókolná le a szemeimet

Egy párisi leány.”

 A férfi ereiben sűrűbben járt a vér. A lány lehelete mintha levendulára emlékeztette volna, vállához érő karja forró és bársonyos. Haja barna, szeme kacér és amikor nevetett egy-egy apró, boldog félholddá szűkültek össze. Orra egyenes, az arca ovális –  gyerekkorában így képzelte el a királylányokat. Előkelő és blikkfangos, van benne valami a szittyák királylányaiból, de keveredik hozzá egy kis rátarti, kevély sváb vér is. Naponta találkoztak. Órákig tudtak ülni gyűszűnyi kávézókban. A lány mindig kókusztejjel kérte a kávéját és mellé croissant-t. – Tudja, furán néznek rám, de én vajat és vékonyra szeletelt füstölt sonkát szoktam kérni a rongyoskifilhez. Ezek meg itt csak lekvárral tudják elképzelni. No, de én magyar lány vagyok – mosolygott, a porcelánfehér fogsorával. Aztán a világgazdaságról mesélt neki. Az volt egy fixa ideája, hogy nemsokára háború lesz Európában. Nagy háború. A férfi csak mosolygott. – Ugyan – válaszolta mélán. -  Csak nem lesz az olyan nagy…   

- Maga nem hisz nekem – mondta a lány, miközben jóízűt harapott a sonkával bélelt corissantból. – Majd meglátja. A németek nem bírnak magukkal. Amit meg az angolok, franciák, hollandok a gyarmatokkal művelnek, az tarthatatlan. És akkor még Oroszországról nem is beszéltünk. Az egy puskaporos hordó. Ki tudja mi történik Moszkvában 5-10 év múlva!?!

- Bellácska… Tudja egy ideje nézem, ahogy az ajkai mozognak, még talán hallom is mit mond. De maga olyan szép, hogy a maga szájából még az a szó is egy ária, hogy háború… - felelt nyájas mosollyal.

- Endre… Nem is figyel rám. Meg sem hallgat – méltatlankodott. - Én itt már egy órája fejtegetem magának a világhatalmak viszonyát meg a világgazdaság állapotát és maga csak annyit tud felelni, hogy az én számból a háború szó operarészlet? Hát nem is érdekli, mit papolok! Magának láthatóan élmény velem lenni, de úgy ül itt, mintha mutogatni akarna. Mint aki egy kávézóban teszi közszemlére a gyémántjait – egyre jobban belemelegedett, arca kipirult. - Kellék vagyok én magának, legyezgetem a hiúságát! Ha megkapna nem is udvarolna már nekem. Beleírna valami versbe, aztán ennyivel letudna. Visszamenne Pestre. Abba a dzsumbujba. Elfelejtene. Elmúlna a nagy lelkesedése.

- Bellácska – úgy válaszolt, mintha verset írna, komolyan és méltóságteljesen - Emlékszik, a németek nem is olyan régen már jártak Párizsban? Talán megint itt lesznek. Benne van a pakliban, de az angolokkal nemigen tudnak mit kezdeni. Londonig sose jutnak el – ekkor a plafonra nézett, mint aki onnan akarja kiolvasni a jövőt.

- Tudja Endre, a baj az, hogy ebben a háborúban benne leszünk mi is. Nyakig… - bólogatott, majd egyetlen mozdulattal felhörpintette a kávéját.

"Az én menyasszonyom..."

 A férfi szerette, ahogy a lány beszélt. A széles gesztusokat, az átélést. Jó volt látni egy falatnyi, édes és okos Magyarországot, ebben a színes, karneválszerű őrületben, aminek Párizs a neve. Könnyű volt megszeretni a lányt, mert ugyan elámult a várostól, de el nem ájult. Két lábbal járt a „szent utcákon” és, amikor a férfit elragadta a költészet, csacskán ennyit mondott; - Endre maga csak költögessen…

A lány hangosan nevetett. Egy-egy alkalommal, amikor egy kávézóban utat engedett a jókedvének, a pult mögül fura tekintetek meredtek rájuk. A férfi ezt is élvezte. Meg azt, hogy megfigyelheti, milyen tökéletes, makulátlan a bőre. Nagy nyarak idején, Mindszenten van ilyen színük a fehércselédeknek…

Montmartre-on érezte meg először. Pedig napok óta benne volt a levegőben. Mint valami erős elektromosság-kígyó úszott felé. A lányt édességillat lengte körül. Új parfüm. Ebben a franciák felülmúlhatatlanok. Hófehér ruhában jött elé. - Az én menyasszonyom… - mosolygott a férfi és érezte, hogy nem az emelkedők miatt veszi szaporábban a levegőt.

- Látja Endre! A mi Országházunkat tíz évvel később kezdték el építeni mint a Sacré Cœurt. Na de nálunk már lassan 10 éve üléseznek benne a méltóságok, ez szépség meg talán soha nem lesz kész… - mutatott a lány a templom felé.

- Erről a régi bonmot jut eszembe. Tudja miért van kupolája az Országháznak? Nem? Mert ki látott már lapos tetejű cirkuszt… - kuncogtak. – Tudja – folytatta  férfi – ez egy poén! Mert mi kell a népnek? Panem et circenses. Ha már a kenyér kevés, akkor legalább a cirkusz meglegyen. Templomunk minden faluban van……

A felfedezők

Hetek teltek el, hogy a grand cru-k és pezsgők világából kiszakadva esténként sétálni indultak. A férfi ekkor jött rá, hogy nem is ismeri Párizst. Hogy eddig csak és kizárólag ugyanazokra a helyekre járt el, ugyanazokat a macskaköves utcákat koptatta. Sokadjára lakott a Hôtel de l’Europe-ban. Apró szoba. Egy sokat nyögött ágy, egy kopott szék meg egy árva íróasztalféle. Alvásra persze megtette. Majdnem egyforma távolságra a Montmartre-tól és a Tuileriák kertjétől, ahol mindig történik valami. Sose látott még olyan divatosan nyírt uszkárokat sétáltató, beképzelt nőket, annyi bohém italtól és szerelemtől izzadt homlokú fiatalt, min ott. Verklik, és kiszenkarok dallamai keveredtek. Koccintó boldogok kacagtak a pavilonok mellett, és mindenfelől sanzonok, dalok szálltak a könnyű szélben.

A lány azonban egészen más, ismeretlen utakra csábította. Apró, zsolozsmázó terek, sokatmondó utcák fogadták be és feltárult előtte egy másik Párizs. Egy finomabb, nőiesebb. Élvezte ezt az örvénylő beavatást. A férfi hagyta, hogy először az életében valaki vezesse. Így lett minden találkozás, beszélgetés és séta valódi meglepetés számára. A lány olyan egyszerűen szerette az életet. Míg ő filozofált, morfondírozott; istenről, szerelemről, világról ő csak nevetett és arra kérte, hagyja a papírokat, meg az ólmos gondolatokat. Sétáljon, éljen, kacagjon. Szívja be Párizst. Jó mélyre, és hogy bizonyítsa nemcsak konok tekintettel lehet andalogni, mindenkire rámosolygott. Kislányos arca, szűzies bája elvarázsolta az egyébként közönyös járókelőket.

- Párizs nekem sokszor nyomasztó – mondta egyszer nagy komolyan. - Tudja Endre, hogy ekkora különbség ember és ember között, igazán csak itt érezhető. Pesten a nyomor csupán pokol. Itt, Párizsban büntetés. Látni ezeket a fényben úszó utcákat, házakat, érezni ennek millió embernek a leheletét. A bimbózó és haldokló szerelmeket, az emberi közönyt és mellette pedig a farkaséhséget. Éhséget ételre, italra és persze mellett a művészetekre is. De emellett tisztán látni a mulatók, színházak hátországát. A selyemfiúkat és pillangókat, az italt, és a nagy rémet, a kábítószert. Nappal péksüteményt és virágillatot ígér a város, de éjjel minden kapualjból ópium és abszint tör az emberre. És látja ezt az örök rohanást, sietséget, érzi a vásárcsarnokok mindig erjedő bűzeit? Rajongok Párizsért, de sokszor felfordul tőle a gyomrom… - miközben beszélt egyre közelebb bújt a férfihoz. Jobb karját két kézzel ölelte át és vállára tette formás állát. - Úgy néz ki, mint egy görög királynő. Úgy néz ki, akiért néhány percen belül kitör a Trójai háború – gondolta a férfi és nagy levegőt vett a boldogságtól. Aztán a lány heves köhögésbe tört ki. Mindketten meglepődtek, mert a lány majdnem elesett, összegörnyedve köhögött… Kis zsebkendőt vett elő, azzal próbálta tompítania a tüdöjéből érkező furcsa, vészterhes hangokat. Szemeit könny öntötte el, de aztán kisvártatva jobban lett.

- Ez… Ez normális? – kérdezte meglepetten és aggódva a férfi? – Ne hívjunk orvost?

- Csak azt asztmán – suttogta a lány – néhány éve komolyabbra fordult. Eleinte csak a por és füst. Most már szinte minden. Az orvosok nem tudnak segíteni. Azt mondták ezzel együtt kell élni… – tette hozzá vékony, esetlen hangon, a kezében még mindig a zsebkendőt szorongatva…

A férfit megrémisztette a lány baja. Nem fért a fejébe, hogy egy ilyen ragyogó bogárkát bármilyen betegség is eméssze.  Olyan üdének, egészségesnek tűnt. Olyan életrevalónak.

- Legutóbb két hétig voltam a Tátrában. Emiatt. Ott elmúlik. Aztán hetekig kutya bajom. El is felejtem a köhögést, hogy aztán a leváratlanabb helyzetekben törjön rám. De ne ijedjen meg. Ez még nem a morbus hungaricus – mondta a köhögéstől vörös fejjel és kényszeredett mosollyal. A férfi két tenyere közé fogta az arcát. Hogy egy picit lejtett az utca, most pontosan egyforma magasak voltak. Mélyre igyekezett a férfi tekintete, olyan mélyre, ahol egyszer csak elhúzzák a szíveket rejtő, szemérmes függönyöket és kiderül, hogy elrejtve a világ kíváncsi pillantásitól, laknak-e gyöngéd érzések. Valódi zsarátnok, beszédes izzás. Vagy egyáltalán valami, amibe lehet kapaszkodni, ami hihetővé és feledhetetlenné teszi a pillanatot, valahol félúton a testi vágy és az álom-élet között. A lány riadtan nézett vele farkasszemet. Aztán egy pillanat alatt a két tekintet úgy egybefonódott, mint valami párzó siklók…

- Vigyázzon magára, Bella. Vigyázzon magára. Kérem… - mondta és kiskamasz énje lemondott arról az egyébként felettébb kívánatos pimaszságról, hogy ott az utcán, hosszan, lehunyt szemmel megcsókolja.

Színre, szín..

A lány egy idő után feljárt a férfihoz. A portás eleinte gúnyosan nézett végig rajta, majd hozzászokott.

- C'est ma nièce.. -mondta egyszer, mikor felfelé indultak a lépcsőn.

- Bien sûr, je comprends, monsieur – válaszolta cinkos mosollyal a kopaszodó, kerek arcú, szemüveges portás, aki egy éjfeketére szívott, aprócska pipát szorongatott a rossz, sárguló fogai között.

Egyik nap a férfi csomagot kapott. Lement a földszintre érte. Bella a szobában maradt. Hosszan nézte az ágyat. Megtapogatta, hogy őrzi-e még a férfi melegét. Aztán a szeme megakadt egy levélkén, amit a férfi nemrég bonthatott fel. Fel sem állt az ágyról, csak megemelkedett és csipkekesztyűs kezével maga elé rántott az irományt…

„Bandim! Napok óta nem látom. Napok óta rám sem néz. Napok óta nem versel. Maga büntet engem.  Nem tudom merre jár, kivel van. Nem érdemeltem meg, ahogy beszélt velem, de nem haragszom. Maga nekem mindig hiányzik, Bandi. Az a bolond, ábrándos barna szeme. A hangja. A jelenléte. Most pezsgőt iszom és magára gondolok. Ödön mulatni ment. Egyedül vagyok. Magának mellettem a helye… Valami hetyke kisasszonykával látták az ismerőseim a Bois-ban… Hát ez kell magának?  Örökké öleli és csókolja: egyetlen Lédája”

 Bella, mint valami forró vasdarabot dobta vissza az asztalra a levelet. Arcából kifutott a vér, mészfehéren, szinte mozdulatlanná válva ült az ágyon. Két dolgot érzett meg ebben a pillanatban. Beleszeretett egy olyan férfiba, akinek rajta kívül még lehet valakije. Ült. Nézett ki az ablakon. A szomszéd ház tetejére látott. Ott egy felfuvalkodott galamb roppant peckesen és ellentmondást nem tűrve kezdett udvarolni egy félénk, megszeppent tojónak. Bella lehajtotta a fejét és zokogni kezdett.  - Csak egy bolond ikrek vagyok. Mit mond a nagy asztrológus könyv: könnyen lesz szerelmes. Keresi a nagy kalandokat, és felületessége, gyors, meggondolatlan döntései miatt gyakran csalódik is. Hát tessék, bejött… Lépéseket hallott a folyós felől. Ridiküljéből zsebkendőt és egy apró tükröt vett elő. Megnézte magát. Megnyálazta a zsebkendőt és villámgyors mozdulatokkal dolgozott. Mire a férfi belépett, már nyoma sem volt a könnyeknek és egy még egy mosolyt is az arcára erőltetett… -

- Képzelje jóanyám aggódva küldött utánam egy-egy üveg barack- és málnalekvárt. Hosszú levelet mellékelt. A pöttyökből az is kiderül, hogy sírt, amikor írta – mondta a férfi és a hangja megbicsaklott.

- Van egy kiskanala? – kérdezte Bella hűvösen.

- Nekem nincs, de kérünk a portástól. Egy kis borravalóért még a Napkirály eszcájgját is előteremti – próbált bolondozni a férfi… Ismét eltűnt, de két percen belül már egy kiskanállal tért vissza. A nő lerántotta a kis textildarabot az üvegcséről és csak úgy magában elkezdte kanalazni a lekvárt.

- Ugye tudja, hogy én megszerettem magát? – mondta a szájában a kiskanállal. Majd így folytatta; - Ne menjen vissza Pestre! Keressünk egy kis kiadó szobát. Azt szeretném, ha nekem írna verseket, ha úgy udvarolna, mint még soha senkinek… Azt akarom, hogy csak rám figyeljen. Észre se vegye a többi nőt!

- Bella… - válaszolt a férfi meglepetten – én öreg vagyok magához. A francia sem megy jól, és azt sem tudom mihez kezdenék itt…. – felelte a férfi zavarodottan.

Egyik tüske a másik után. Jó mélyre. Bele a szívbe. Bele a szívembe – gondolta a lány és nevetségesnek, gyávának érezte a  férfit, meg a helyzetet is. Most ő térdel le? A 24 éves, szép, művelt és okos, talpraesett nő? Hát még ezt a mamlaszt is el tudnám tartani és ez meg itt hezitál előttem! Hát én térdeljek elé? Majd, ha piros hó esik…

- Igaza van Bandi… Igaza van – a kanalat és a kis üveget is letette az asztalra. - Magának mindig igaza van. Most megyek. Ne kísérjen le. Kitalálok egyedül is… – és mire a férfi felocsúdott volna lány már elsietett.

Nyomtalanul...

A férfi napokig járt utána. Bella azonban eltűnt. A szállásán semmit sem tudtak róla. Persze sejtette, hogy csak letagadja magát. Hiába járt a Bois-ban, a Montmartre szűk utcáin, soha nem jött vele szembe, soha nem érezte meg a jelenlétét, az illatát. Ahogy teltek a napok egyre kétségbeesetten kereste a lányt, egyre hevesebb szívveréssel rohangált az utcákon és nemegyszer szólított le olyan ismeretlen hölgyeket, akik hátulról csak egy picit is hasonlítottak a Jablonczay lányra… Esténként nagy magányáéban verseket, leveleket írt neki. A lány szállásadóját többször is kérlelte, hogyha megjönne, akkor feltétlenül adja egytől-egyig az édes kis kezébe, a virágokkal együtt. Hogy biztos legyen a dolgában, még egy kis borravalóval is igyekezett megvesztegetni az 50-es, tüchtig hölgyet.

Bandi a levelek többségében esküdözött. Égre, földre. Szerelmet vallott. Leírta, hogy átgondolta, marad még Párizsban. Talán nem örökre, de marad. Amíg mindkettejüknek jólesik. Amíg szerény keretei engedik. Bella miatt marad és, hogy át sem gondolta, mit jelent neki a lány. Csak most jött rá. Hogy veszítve tanult szeretni. Hogy vele akar élni… Ám a levelek vagy nem jutottak el Bellához, vagy az haragjában eldöntötte, juszt sem fog ennek a szamárnak válaszolni.       

Mohamed elindul...

Bandi Bellát ostromolta. Bandit pedig Léda. A nagysága egyre türelmetlenebb vággyal kötözte volna magához a férfit. A férfit, aki testi-lelki jóbarátként kárpótolta elvesztegetett fiatalságáért. Elrontott házasságáért és a magányért, amivel nap mint nap ajándékozta meg a léha, iszákos férje. Aki ráadásul még a szerencsejátkékok rabja is. Utálta Ödönt. Szívből gyűlölte. Minden nap azért imádkozott, hogy szippantsa be az éjszaka, valamelyik istentelen mulat és a rulettasztal. Tekeredjen fel rá és soha ne térjen haza. De Ödön lelke olyan fekete volt, hogy még a szerencsét is megbabonázta és legtöbbször nyereménnyel tért haza. Büdösen, ittasan. Ilyenkor erőszakos lett. Magához rántott az asszonyt. Az ágyra döntötte, belefúrta fejét a felesége dús kebleibe és hortyogva aludt el…

 Az asszony alig várta, hogy Ödön eliszkoljon otthonról. Kicsinosította magát. A szolgálólányok felöltöztették, megmasszírozták az arcát, krémeket kentek rá, gondos frizurát kreáltak neki. Amikor a kegyetlen éjszaka után ismét „régi” fényében pompázott, hívatta Bandit. Megnyugodott, amikor a férfi belépett hozzá és nagy barna szemével úgy nézett rá, mint egy pogány istennőre…

Csakhogy Bandi megunta a szerető szerepét. - Nyolc év, te jóságos úristen – ingatta fejét, miközben Lédára gondolt. - Nyolc éve már. Nyolc éve járok hozzá. Életem talán legszebb nyolc évét áldoztam egy olyan nőre, akinek én csak a Bandikája vagyok. Akit én úgy csókoltam… Akinek én pincsikutyája, szeretője, irgalma, kegyelme voltam… Elég. Elég volt ebből a keserédes, rossz operából. Elég Lédából és Ödönből. Elég a színjátékból, a megalázottságból, a másodhegedűs létből. Elég a magyarázkodásból, veszekedésből, a rosszallásból, a számonkérésekből! Elég legyen…

Nyolc év után döntött így. Nem érdekelte, hogy egyedül marad. Nem érdekelte, hogy alig ismeri a várost. Hogy innentől kezdve magára van utalva. Fellázadt és összetörte élete méregüvegcséit. Nem volt könnyű döntés. Majd belehalt. Valami cinkos szövetség fűzte a szépen szomorú naccs’ágához. Volt ebben a nőben valami delej, amivel az ujja köré tekerte. Valami felsőbbrendűség, ahogy tudatta vele nem az érzékiség, a jéghideg hitvesi ágy vezeti hozzá. Eleinte csak megtűrte a férfit. Valamiféle udvari költőt látott benne. Inkább a férfi ragaszkodott hozzá. Udvarolt. Szédített és olyan távlatokat ígért a szépasszonynak, hogy azon vagy mosolyogni kellett vagy elhinni és felcsatolni poros szárnyait, hogy ismét repülhessen. Hogy ismét szárnyaljon. A kapcsolatot azonban megrágta és kiköpte a férfit. De túlélte. És nem akarta már tovább. Nem akarta ezt a bolond héja nászt. Se Párizsban, se otthon az avarszagú Budapesten…   

Aztán mit ad isten, néhány nap múlva ott ült előtte Bella. A szépség. A fiatalság. A lenyűgöző egyetemista. Ott abban az apró kávézóban. - Talán az égiek is ezt akarják – forgatta magában szerencséjét…       

 Mohamed indult el a hegy felé. Bandit ott találta a Hotelszobában. A nyitott ablaknál cigarettázott, mellett egy üveg bor és egy üveg konyak, mindkettő megkezdve. 

- Korán kezdte a napot? Vagy még be sem fejezte a másikat? – gúnyolódott a szépasszony.

- Maga mit keres itt? – kérdezte meglepetten a férfi, minden udvariasság nélkül.

- Magát! Gondoltam, ha maga nem jön, hát jövök én. Jövök én hozzád, Bandim – mondta a nő és kérlelhetetlen vágya a hűvösen erotikus magázódat, az intimebb, test- és szívközeli tegeződésre váltotta néhány szempillantás alatt. 

A férfi nem kínálta hellyel. A nő leült az ágyra. Nézte a cigarettázó férfit. Egyik keze a párkányon. Abban tartotta  félig leégett szálat.  A másik keze az ajaki között. Hüvelykujja körmét a szemfogai közötti résébe nyomta. – Ideges. Feszült. Zavarodott – gondolta a naccs’ága.  

- Bandi… - szólt szelíden. – Nem kell ez magának. A maga szíve nem szereti a nagy izgalmakat. Egyik nap még ott a torony tetején örök szerelmet esküdözni csókokkal, másnap meg belehalni abba, mert mindennek vége. Ne legyen kisfiú! Az én ajtóm mindig nyitva áll maga előtt – csalogatta mézzel-mázzal, miközben szemrevaló dekoltázsát simogatta ujjaival. – Ha meggondolná magát… tudja hol talál – csöndben állt fel. Megérintette a férfi vállát, de az meg sem fordult. Puha léptekkel hagyta magára. Azt ajtó résnyire nyitva maradt mögötte. A cigaretta hosszúra nyúlt hamuja a szoba deszkapadlójára pottyant.

Zavarosban...

A férfi sokáig hadakozott az érzéseivel, azonban mivel úgy tűnt Bellát elnyelte Párizs, egyre többször kopogtatott be Lédához. A nő úgy tett, mintha semmi sem történt volna köztük. Hozzá volt szokva ezekhez a kisebb nagyobb szakításokhoz. Számtalanszor vesztek már össze. Volt, hogy hetekig, hónapokig egy szót sem váltottak. Pokolra kívánták egymást. A férfi gyűlölte a nő tehetetlenségét. A pénzhez, biztonsághoz való remegő kötődését. A nő pedig időnként agybajt kapott a férfi okoskodásától, önhittségétől és végtelen egoizmusától. Azt sem bírta elviselni, hogy a költője figyelmét minden felkelti. Mindenre válaszol, minden flörtbe belemegy.  

Hetek teltek el. Minden a régi lett. Ödön ment, Endre pedig megérkezett. Kettesben maradtak. Mint két cellatárs. Ki csak ritkán mentek a lakásból. Akkor lehetőleg olyan helyekre tértek be, ahol biztosan nem futnak össze ismerősökkel. Kis, apró éttermek, cukrászdák, kávézók fogadták be őket. Két menekült. Két elveszett lélek. Egyetlen csónakban lebegett Párizs végtelennek tűnő, zavaros csatornáin…

- Earl grey – ahogy szereti, egy kis citrommal és barna cukorral – töltött háziasszonyos gondossággal egy kis teát Léda a férfinak.

- Köszönöm – mondta amaz halkan. Napok óta egy sort sem tudott írni. Valami bénültság ült rajta. Most először unta Párizst. Vagy inkább haragudott rá, de ezt bevallani sem merte, magának sem. Haragudott, hogy ilyen nagy és hatalmas. Hogy tehetetlen vele szemben. Egyszerre aprónak, semminek, szerencsétlennek érezte magát és fogalma sem volt, mit tegyen, merre induljon. Vagy egyáltalán induljon-e, maradjon-e itt a „gyermekjátékok” között ezzel a szépasszonnyal. Féltékenység, féltés, izgalom cikázott rajta. Ám kívülről nézve csak annyi látszott rajta, hogy lassabb, mélább a megszokottnál.

Csak a csészék fecsegtek, amikor kopogtat a szállodai szoba ajtaján. A férfi kérdőn nézett a nőre; - Vár valakit? – volt a tekintetében, de egy szót sem szólt.

- Fogalma sincs ki lehet. – válaszolt Léda és elindult az ajtó felé. Egy lepést, alig tett, amikor a kilincs megmozdult, az ajtó pedig fájó nyikorgással kivágódott. Léda meghökkent, Endre pedig még a száját is eltátotta. – Ez nem lehet… suttogta és észre sem vett, hogy fennhangon teszi.

- De lehet! Bizony, hogy lehet! – rikoltotta a nő az ajtóban. Egy apró, Steyer Pieper pisztolyt szorongatott a markában. Márvány ujját a ravaszon tartotta. – és az is lehet, hogy az elmúlt hetekben mindenhova követtem. Az is lehetséges, hogy minden szeretője nevét kívülről tudom. Itt Párizsban és Pesten is. Az is lehet, hogy minden levelét elolvastam. És most már abban is biztos vagyok, hogy maga egy beteg ember, Endre. Magának orvosra lenne szüksége!!! Mag egy féreg! – egyre hevesebben, egyre hangosabban beszélt. - És magáról is mindent tudok Diósyné! Álszent dekoltázskirálynő. Minden férfiről tudok az életében! Megérdemlik egymást. Megérdemlik ezt bűzlő boldogtalanságot – hol Endrére, hol Lédára célzott, másik kezével pedig hadonászott. A naccs’ága két kezét a melléhez kapta, Endre pedig mint aki mondani akar valamit, de egy árva szó sem jön ki a száján, széttárt karokkal tátogott.

- Mit tátog Maga elfuserált! – ordított Bella. – Nekem ne tátogjon, mondjon valamit, még most utoljára, hogy legyen min nevetnem. – Mert én most lelövöm magát, meg ezt a némbert is. Lelövöm magukat, mint a kutyát! Aztán kimegyek a Bois-ba és eresztek egy golyót a saját fejembe is… - már húzta is ravaszt.

- Bella az isten szerelmére! – jött meg a hangja Endrének.

- Mit képzel maga, azonnal tegye el azt a pisztolyt! – rikácsolta Diósyné.

- Na! megjött a hangjuk!?! – válaszolta hetykén a lány. – Hát féltik a tyúkszaros, semmirevaló kis életük? – a gúny még a szoba tapétáját is marni kezdte és abban a pillanatban szörnyű köhögőroham tört rá. Véres lett az ajka. A pisztoly kiesett a kezéből. Elsült. Léda összeesett. Endre azt sem tudta, hogy melyik nőhöz ugorjon oda. Bellát felkapta az ágyra ültette. Egy pohár vizet adott a kezébe. Gyorsan megvizsgálta az ájultat. Kutya baja. A golyó az ágy keretében éktelenkedett.

Az ajtóban feltűnt a Conciergerie, egy boy és két szobalány. Ledermedve bámulták a földön fekvő naccs’ágát, a füstölgő pisztolyt és az ágyon köhögő fiatal szépséget…

- Rien de mal! – mondogatta Endre! – Accident! Rien de mal!

Jablonczy Bellát letartóztatták. Megúszta egy kiutasítással. Bár Diósyné mindent megtett annak érdekében, hogy börtönbe kerüljön. A lánynak jó ügyvédet szerzett a családja. Felmentették. Endre összepakolt és hazament.

„Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem…”

Forgatta a nyelvén az új verset. Bevégeztetett. Soha többé nem látta Lédát. És Bellát sem. Hiába kérdezősködött, mintha az egész világ esküdött volna össze ellene, mindenki csak a fejét rázta. Aztán egyszer valaki azt találta mondani, hogy Amerikába ment. Egy orvos felesége lett. Két szép gyerekük van…

Reggelre...

- Bella – mondta az ápolónak. – Bella. Örülök, hogy megjött, hogy itt van – suttogta a lánynak, aki megigazította párnáját a kócos feje alatt. Fáradtan mosolygott. Puffadt arccal, lázas tekintettel.

- Anna – válaszolta a nő. – Anna a nevem - és megsimogatta a nagybeteg kézfejét.

Reggelre megszűnt  a szíve dobogni…