Angyal csenget a májusi napfényben. Most éppen nagyon ember akar lenni, legalább is erre utal kezében a vékony szálú cigaretta. Könnyű nyári ruha, egy flip-flop papucs és ötven kilogramm vegytiszta feszültség. A szeme fehérje, a barna haja, meg az alapból barna bőre tengernyi misét, sőt nászindulót érne. Úgy viharzik be hozzám, hogy a belőle párolgó feszültség a falhoz szorít. Bár ő szorítana, fut végig rajtam valami elektromossággal flörtölő vágy, de csak bambán mosolygok, mint egy megszeppent kisfiú az elsőáldozás után. A fényképezőgép előtt.

Megjött. Nem tudom mi történt, az elmúlt két nap alatt. Persze sejtem. Vannak viharok, melyek a nagy fa alá zavarnak két embert. Talán tudják, hogy ott egyáltalán nincsenek biztonságban, hiszen villámlik és dörög és bármikor belecsaphat az isten haragja a fába, de van az a jégeső, ami miatt muszáj az egyetlen védett zugot megtalálni.

Neki sem, nekem sem könnyű. Van az a viszontlátás, ami nyikorog, nyöszörög, amikor azt sem hiszed el, hogy nem álom-e. Hónapok óta ment a kötélhúzás és mondom egy vihar kellett hozzá, hogy egy fejünk fölé tartott pulóver alatt, a nagy fáig szaladjunk.

Május vége van. Manierista május. Az égre a leglehetetlenebb, legerotikusabb kéket rajzolja, köröttem kék madarak. A ház előtt magányosan ácsorgó, de sudár és büszke fenyő ágai közt úgy néznek ki, mint a szépen csomagolt karácsonyi ajándékok.

Pedig hol van még karácsony? Én a Tisza illatát hozom, ő a dívák büszkeségével kevert lányos kivagyiságot. Itt van. Vigyorgok.

• Mit vigyorogsz ? - próbál szigorú lenni, az ajkaira erőltetett fegyelmet szétfeszíti egy megbékélő mosoly. Mona Lisa. Az én (L)isám…

Lassú május délután ez. Nyarat ígér. Jövőbe lát? Aztán, ahogy a dolgozószoba félhomályában egymás mellett gépelünk, nehéz lihegő felhők érkeznek és kifakadnak. Ömlik az eső, de még a dörgés és villámlás is sokat ígér, mert közben valahol a távolból süt a nap. Nem látom, de tudom a Bujtos felett most szivárvány készül. A giccsméter meg szirénázni kezd.

 Minden romantikus, bódító és mosolyfakasztó mint az akácerdő mehzsongása néhány héttel ezelőtt.   

Nem kérdezem merre járt, honnan jött. Nem kérdezem, milyen ellenszelek fújták ide. Ott ül az íróasztal mögött. Eszembe jut, így álltam, földbe gyökerezett lábbal egy Botticelli festmény előtt Milánóban, pont egy évszázaddal korábban. A tavasz, Primavera, ez volt a címe és én nem tudtam megmozdulni. Néztem az aranyhajú lányokat abban a kimerevített pillanatban. Szívtam magamba azt az 500 éves tavaszt, Vénusszal, Flórával és a Khariszokkal. Most meg itt ül Vénusz. Egy méterre tőlem. Gépel. Szemüveget vesz fel, mint egy professzor és folynak ki a német betűk az ujjából…

Hát visszajött. Visszatért. Nem úgy, nem azért, ahogy én vártam… Nem fehérben, de feketében, nem megtörve, hanem megkeményedve. Nem hibátlanul, de erényesen. Hozta magával a fényt, Szent Iván havát. Hozott valami orvosvilág előírt feloldozást, jött, hogy szívem sírja elől elgörgesse a nagy követ. Jött hinni… Álmodni. Még nem velem. Még nem örökké. Csak most, csak akkor. Pillanatgyógyszer. Pillanatdoktor.    

Tegnap futás közben arra gondoltam, hogy néhány órára minden dráma, minden tragédia, minden szomorúság elpárolgott a könyveimből, a számítógépem gyomrából és a lelkemből. Tapsikoló jázminok, fecsegő rózsák, bolond madarak, élni akaró világ költözött belém. És tudtam, hogy ezt megírom, hogy világgá kiáltom, hogy a Mount Blanc csúcsáról fogom szétkürtölni, hogy isten kegyelméből…

Jézus a kánai menyegző után nézett fel így az égre, mosolyogva, elégedetten és  köszönetet mormolt az Úrnak. A vízből nagy bor lett. A kiböjtölt hónapokból, egy váratlan találkozás.

Szökkenő, bolond, kölyökkutya verssorokban bukdácsolok…