Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Mondd, ami fáj...

2018. március 04. - Cardinalis

Rövidhír: Elitiskola. Problémás gyerekek. Problémás tanár. Panasz. Síró, megalázott "szerencsétlenek". Nem akarok iskolába járó gyerekek. Eljárás. Meghallgatás. Tankerületi igazgatóság. Iskolából távozik egy gyerek. Már nem fél, nem retteg... Itt még nincs vége...

Furcsa, vad és megdöbbentően agresszív világot élünk. Bár hivatalosan nincs háború az ország területén, de állandó csaták színtere az életünk. (Közhely...) És ezek a sokszor ölre menő csaták nemcsak a felnőttek lelkére veszélyesek. Észre sem vesszük, de az utánunk jövő nemzedékeket is megfertőzzük azzal az elemi gyűlölettel, ami igazából sporttá vált a politika és a társadalom egyes szféráiban.

Ma a totális megsemmisítés korát éljük. Az ellenfelek a legelképesztőbb eszközökkel esnek egymásnak és naponta dobják a másik félre a karaktergyilkosságok atombombáit. Zúdul és árad mindenfelől a gyűlölet visszhangja. Az ingerküszöb pedig mint valami égig érő paszuly a felhőkig emelkedik. Ordító emberek, fröcsögő vitázók, eltorzult arcok esnek egymásnak.  Személyeskedés, buta közhelyek, tájékozatlanság, érzelmek és valami elemi ösztön vezérli az ellenfeleket.

Miközben a felnőttek birokra kelnek, mindenütt ott egy kamera, egy mikrofon és az emberi elbutulás, az összes buta pofon a közösségi oldalakon köt ki.

A felnőttek elvesztek, úgy tűnik rajtuk már semmi sem segít, de ki figyel oda a gyerekekre??? Akik árgus szemekkel nézik, hogyan „csinálják” ezt a felnőttek. Hogyan vitáznak, hogyan veszekednek, miket mondanak, hogy esnek egymásnak és hogyan viselkednek a  gyengébbel és szerencsétlenebbel…

„Nicht vor dem Kind!”

– azaz ne a gyerek előtt, oktatja a német, de nekünk ez semmit sem jelent. Gyermekszoba nélkül felnőtt, de magukat irtó okosnak gondoló felnőttek nyüszítenek és vonyítanak habzó szájjal, éjjel és nappal képernyőn és az orrunk előtt…

Furcsa ez, hogy azt hallom soha ennyi frusztrált és agresszív gyerek nem járt még iskolába, mint mostanában. Soha ennyi gonosz, erőszakos kis törpével nem volt még gondjuk a pedagógusoknak…

Jut eszembe tanárok… nem irigylem őket, a klasszikus értékekre hiába is próbálnák nevelni a tanulókat, most nem fog menni. A gúny céltáblái lesznek, ha megpróbálják… Ma egészen más eszközök kellenek…

Vajon ismerik-e ezeket az új, hatásos eszközöket  a tanárok? Ismerik-e azok a pedagógusok, akik az elmúlt évtizedeket, tegyük fel, egyetlen iskolai falai között élték meg. Akik kezét a rendszerváltás után elengedte a politika, megtiporta őket a szabad verseny és sokáig a legrosszabbul fizetett társadalmi rétegek közé szorultak. Értik-e ezek a szintén rosszul szocializálódott, megviselt emberek, hogy a tekintélyelvűség, a verbális megalázás kora lejárt?

Máris hallom, hogy ismerik. Ordítják, üvöltik felém és a kezüket rázzák! Máris azt ordítják, hogyan képzelem, mit gondolok én??? Korszerű ismeretek, gyermekközpontúság és kompetencia alapú tanítás jellemzi az iskolákat…

Valóban? Akkor miért van az, hogy egy elitnek titulált iskolában az egyik tanárt most fogja éppen meg- vagy mondjuk erősebben, kihallgatni a tankerületi igazgatóság? Miért van az, hogy a módszereiről diákok tucatjai mesélnek elképesztő történeteket? Miért van az, hogy erre a tanárra sem kolléga, sem igazgató nem képes hatni? Rendjén van az, hogy egy tanár megalázza gyerekeket? Rendjén van, hogy ezt a többiek előtt teszi? Hogy a többiek füle hallatára nevezi nyomoréknak, bénának a számára alulteljesítő nebulót? Tudja-e ez a tanár, hogy ezzel lavinát indít el, hogy az agresszív gyerekek ezt követően úgy érezhetik, ők is céltáblának, bokszzsáknak használhatják az osztálytársukat? Van ennek a tanárnak egyáltalán szíve? Vannak érzései? Vannak gyerekei? Ő mit szólna, ha ugyanígy viselkedne velük egy „kolléga”?      

Álljunk meg egy pillanatra. Nem, nem hinném, hogy a mindig a gyereknek, a „helikopterszülőknek” lenne igazuk. Nem hinném, hogy egy kis fegyelem, konzekvens követelmény, szigorúság nem tenne jót a gyerekeknek. Tény, hogy tunyák, lusták, hogy éjjel-nappal a számítógépek és tabletek előtt töltenék szívük szerint az időt. Öntudatosak, gyorsan érnek, visszabeszélősek és egyáltalán… Tudjuk, látjuk és abban is egyetértünk, hogy nem csak az iskolának kellene nevelni, hogy néha a szülők egy része is megérdemelne egy komoly makarenkói pofont…

Ám vannak helyztek, amikor érdemes lenne elgondolkodni; valóban jól végzem a munkám? Valóban helyesen cselekszem?

Vajon valóban egy egyébként jól tanuló, de az egyik készségtárgyból bukdácsoló gyerkőcöt kell másik iskolába íratni, ahhoz, hogy megszűnjenek a rémálmai, hogy újra akarjon iskolába menni?    

Ismerek egy másik pedagógust. Tornaóra keretében edzőterembe vitte a felsős tanulóit. A fiúk „gyurmázhattak”, a lányok kipróbálhatták a spinninget, aerobicot és a trx-et… Azóta mindenki testépítő és fitness modell akar lenni és könyörögnek, hogy legközelebb is… Nem kell Jézusnak lenni, hogy megértsük, okosan, szívvel bármit meg lehet a gyerekekkel szerettetni… Még a mozgást is…

 

 

Noé hajót ácsol...

2018. február 26. - Cardinalis

Mindannyian Noék vagyunk. Egész életünkben egy hajót ácsolunk, mert tudjuk jön a vég. Kénkövek égből, negyven napos eső, özönvíz.  Ebbe a hajóba aztán bepakolunk minden kacatot. Visszük fel a fedélzetre. Visszük zsákokban, dobozokban. Ha ezeket az emlékeket valaki időközben kinyitja, talán el is szörnyed. „Atayég! Normális vagy? Ezt minek hozod, minek cipeled magaddal?” Azt mondta egy ismerősöm, hogy egy látó asszony szerint még halottat is hordok már a hátamon. Megmosolyogtam. Már hogyne vinnék, hogyne cipelnék halottakat, elhervadt szerelmeket. Be nem tartott kimerevített ígéreteket. Már hogyne vinnék magamban, kis alufólia galacsinba tekerve reményt, álmokat, szépen megszőtt terveket… És viszlek Téged is te lány… Mindenen át; hidegen, havas mezőkön, csillagtalan, éles éjszakákon, vérmezőkön, árva keresztek mellett. Viszlek, ruhát próbálni, egyedi mosolyt venni és viszlek, bólogatni…

Mondom, mindannyian Noék vagyunk. Hajót ácsolunk. Ahogy múlnak az évek egyre nagyobbat és nagyobbat. Visszük magunkkal a fedélzetre semmi kis életünk porszemeit. Ha a jóisten úgy akarja, néha még útitársunk is akad. Ritkán, nagy szerencsével. Ha lehunyom a szemem, téged látlak büszke vitorláim alatt...

 

 

Az igazi félelem...

2018. február 18. - Cardinalis

Naspolya pálinkát hozott, lehajtották. Nézték a tömeget és bólogattak, ez a tél is véget ér. Még két hét. Az egyik ráadásul kurta mint a vágott kutya farka.  Aztán amelyik a pálinkát szerezte, kaján vigyorral kérdezte öreg barátjától; - Na de hogy állsz a szerelemmel?

- Sokat tanulunk egymástól – kuncogott a másik és intett, kér még egy kupicával. – A fene se gondolná, hogy mi mindenből lehet pálinkát főzni - forgatta a kupicát a mutató és hüvelyk ujja között. - Bár én jól megvagyok a birssel, meg a barackkal, de azért a som, a kökény, galagonya, berkenye vagy éppen ez a naspolya megbolondítja az ember képzeletét. Furcsa ez, hogy a világ itt kínálja magát és szinte minden gyümölcsből fergeteges pálinka készül, ha egy kis odafigyeléssel képes az ember jó cefrét elővarázsolni, meg találni egy bolond főzőmestert, akinek az íz számít…   

- Terelsz, mellébeszélsz – állapított meg a cimbora, és olyan akkurátus arccal bámult rá, mint aki másik szívébe, veséjébe lát. – Én arról faggatnálak, hogy bekopogott-e hozzád az a nagy szerelem, amit szíved szerint az ablakba raksz, amit mutogatni is akarsz? Amaz összehúzta szemöldökét és hunyorogva dünnyögte; - Sose gondoltam, hogy kirakatba kellene tenni a szerelmet. Bármilyen szép dologról is legyen szó, bármilyen izgalmas kincsről, sose éreztem, hogy a magánéletem dolgait meg kellene megosztani a világgal. Attól éreztem intimnek, a magaménak, ha úgy találtam, ezt csak én tudhatom, ezt én rejtem el a világ otrombán kíváncsi szeme elől. A jó pálinkát is tartogatja az ember. Nem? Azt nem mutogatja, osztogatja, azt elteszi jeles napokra, ünnepekre – nagyon okosnak érezte magát ezektől a kimondott gondolatoktól.

- Annak az ünnepnek, hányszor kell megjönni az életedbe, hogy végre felbontsd azt a sokáig tartogatott pálinkát? Mindenki arról beszél, hogy elmész az ünnepek mellett, hogy elfelejtettél mulatni, élni. Kispolgár lettél. Már az éjféltől is félsz, rettegsz attól, hogy mi lesz holnap, ha nem alszod ki magad, ha nincs meg a nyolc óra éjjeled… Hát mi számít az életedben!?! Felelj! Mi számít, a jól végzett munka? A pénz? A dicsőség? Kitüntetések és hátba veregetések? Vagy valami egészen más – kérdezte izgatottan.

- Egy jó ideje nem felel nekem az isten. Gyerekkoromban nem volt óra, hogy ne beszélt volna hozzám és még tíz évvel ezelőtt is nálam lakott. Reggel a konyhámból indult, teát vagy kávét ivott. Ha nem is beszélt, de legalább rám mosolygott. Egy ideje meg semmi. Üzenet sem hagy… Hiába nyitogatom találomra a bibliát, csak értelmetlen sorokat találok – hangjából elfogyott az erő, fátyolossá, lagymataggá változott.

- Nem az isten hagyott el, barátom. Te hagytad el az istent. Az most is beszél hozzád. Az most is iránytana. Segítene. Te nem figyelsz. Nem koncentrálsz. A megszokásnál rosszabb füldugó a világban sincsen. Amikor elfelejted a csodákat, amikor a megélt napok szennyeséből már csak a szürke lé folyik… - ahogy beszélt egyre feljebb húzta a szemöldökét, mintha azt várná a másikat mikor sikerül kihozni a sodrából. Az ellenben szenvtelen maradt. Maga elé bámult és így folytatta; - A jóistennek van humora. Elindítja a bűnbánót a megtisztulás útján és minden állomáson a képébe nyomja, hogy hol hibázott. A lecke addig ismétlődik, míg végre egyszer hibátlanul mondod ki; szeretek. Mindenek felett szeretek. A szentté válás akkor kezdődik, amikor megbékélsz istennel…

- Nézd van egy ismerősöm – az egész beszélgetés alatt, talán most csillant meg az jól ismert, adomázó kedvű fény a szemében – egy ügyvéd.  Most Indiában él, valahol a Himalája lábánál. Ahol Kőrösi sírja lehet. UNICEF önkéntesként dolgozik. Pedig néhány éve még úgy tartották számon, mint a város sztárügyvédjét. Nem volt olyan sötét maffiózó, akinek ne vállalta volna el még a legpiszkosabb ügyét is. Erről volt híres. Bármikor lehetett hívni. Az éjszaka kellős közepén vagy éppen szenteste mindegy volt neki. Ment, húzta mint egy ökör. Érzelmek, elvek nélkül. Persze iszonyú sok pénzt keresett. Szerette a szép autókat, nőket, szeretett jókat inni és pókerezni. De még abban is szerencséje volt. Valahogy mindig megőrizte a hidegvérét és elment a végsőkig. Odáig, ahol az ellenfele már belebolondult a veszteség nyomasztó súlyába. Azt is mondták róla, hogy képtelen izzadni… - itt aprókat bólogatott. -  Amikor már tényleg annyi pénzt keresett, hogy nem tudta hová tenni, festményeket kezdett vásárolni. Sőt kiment Amerikába és ott egy kortárs festőművésszel, horribilis összegért készíttetett magáról egy portrét. Iszonyú büszke volt erre a képre. A barátainak előszeretettel mutogatta és azt sem rejtette véka alá, hogy egy komoly ház árába került.  A nappalija falát díszítette. Ahová más lapos tévét szereltet, ott apró reflektorokkal megvilágítva ő nézett le a falról, a világra... Aztán egy éjjel telefonhívást kapott. Ahogy addig is, azonnal felöltözött és odahajtott, ahová hívták. Ekkor kapta az első igazán nagy pofont. Csúnyán megverték. Nem tudta kik voltak, a vallomása szerint négy álarcos baseball ütőkkel felszerelkezve… Nem mondtak semmit, csak püfölték.  Aztán, amikor hazavergődött, akkor érte a második pofon. Betörtek a házába. Mondanom sem kell, egyedül élt. A riasztót kikapcsolták. Az összes értékes festményét összekaszabolták. Késsel. És most jön a  legdurvább. A portréját azonban nem. Azt nemes egyszerűséggel levették a falról. A padlóra helyezték és rászartak. De nemcsak rászartak, jól szét is kenték rajta… - most ingatta a fejét. - Két foga kiverve, kék-zöld foltokkal tarkítva, taknya-nyála egyben és nézte a portréját, amit leszartak… Ekkor döntötte el, hogy nem csinálja tovább. Feladta. És tudod, én meg vagyok győződve róla, hogy nem a félelem miatt. Nem attól félt, hogy legközelebb megölik. Hanem attól, hogy egyszer már nem fog tudni nevetni. Mint régen, őszintén, önfeledten...    

Isten éltessen Magyar Kultúra!

A kultúra apámmal kezdődött. Mindig könyvet láttam nála. Esténként, reggel, a WC-én ülve. Mindig. Falta a könyveket. Karácsonyra is mindig könyvet kért. Egyszer az asztalomon hagyta a Sehollakókat, majd A psziborgok álmait. Később miatta olvastam el James Jones Most és möndörökkéjét. Akkor lettem nagykorú, pedig talán 16 sem voltam. Aztán Turgenyev, Tolsztoj, Bulgakov, Marquez és Ottlik költözött be a szobámba tanítónak. Ott ücsörögtek. Reggeltől-késő éjjelig. Mondom, apám mutatta be őket, ő invitálta mindegyiket a házba. Még kisiskolás voltam, amikor reggelente a májkrémes kenyér vagy a rántotta mellé Arany balladákat olvasott. A gimiben mindent megettem, ami könyvből volt. Biológia órán is olvastam. Akkor éppen Merlét. Mesterségem a halál... Kósa tanárnő persze a padok között sétált. Elvette. Azt mondta, ez egy borzasztó könyv. Igen, mondtam és alig vártam, hogy tovább menjen. A táskámból elővettem egy másik példányt belőle. Készültem, hogy valaki elkobozza… A főiskolán Hajnóczy, Esterházy, Kundera, Hesse, Kazantzakisz, Szerb, Eco, Semprun, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Orwell, Thomas Mann beszéltek hozzám. Na meg a költők… Minden lánynak verset mondtam. Volt, akinek még a beépített szekrényekben is. Oda bújtunk a buli hevében és én akkor csak annyira voltam szűz nyűvő, hogy verset mondtam neki…        

A kultúra anyámmal kezdődött. Esti mesékkel. Édesen csilingelő hangján olvasott nekem. A paplant a nagy cserépkályhához szorította, majd rám terítette. Befeküdt mellém és álomba olvasott. A kultúra akkor kezdődött, amikor én lettem a legkisebb királyfi…

A kultúra Pintye nagyanyámmal kezdődött. Ültünk a tornácon. A Sóhordó utcán. Mellette Rakéta regényújságok. Feltette a szemüvegét és olvasott nekem. Pici voltam. Babszem Jankó. Emlékszem az irodalom hangjára. Olyan, mint az övé… Kérte, hogy legyek első áldozó.

A kultúra Kodácsi nagyanyám Bibliájával kezdődött. A tiszta szobában az asztalon feküdt. Mellette szemüveg. Kicsi, kék Biblia. Irgalmatlanul apró betűkkel. Ma tele van aláhúzott sorokkal és Mózes könyvére nagyon kell vigyázni, mert ott hullani kezdtek belőle a lapok. Pedig azt hittem, a Példabeszédek és a Zsoltároknál fog. Vagy Jánosnál. A kultúra a kis, kék Bibliánál kezdődött. Nagyanyámtól kaptam. Kölcsönbe. Soha nem kérte vissza…

A kultúra, Andi unokatestvérem szobájában kezdődött. Nagy, fekete zongora élt benne. Lemezjátszó, rock and roll és V'moto rock, meg a Bal négyes páholy, Rátonyi Róberttől... A szoba falán grafikák, sci-fikből. Robotok, űrhajók. A polcokon Metagalaktikák. Kincses paradicsom volt egy kalandos képzeletű pulyának... 

Ma  a kultúra napja van. A Himnuszt nem, de a Szózatot sokszor mondtam gimnáziumi, és főiskolai rendezvényeken. Évzáró, diplomaosztó... Emlékszem negyedéves koromban a ballagáson, osztályfőnökünk, a nagy hírű Szták Tanár Úr napszemüveget tett fel. Nyelvvizsgát, német kultúrát, németes műveltséget és persze bepillantást a klasszikus latin és görög alapokba, mindent tőle kaptunk.

 – Légy híve rendületlenül...

– rikkantottam a tizennyolc, zsenge évem minden öntudatával… Neki pedig a szemüveg alól nagy kövér könnycseppek gurultak le, ahogy végignézett rajtunk… Akkor engedte el az osztályt…nem akarta, hogy gyengének lássuk, de a könnyek árulkodtak..

Ma az M1-nek forgattunk. A Kölcseyben. Az egyik negyedéves lány mondta a Himnuszt.

Szánd meg Isten a´ Magyart…

- szavalta és akkora gombóc ugrott a torkomba, hogy intettem Feigel Lórinak, az operatőrnek, siessünk. Nem akartam ott elbőgni magam. Úgysem értették volna. Érzelgősség. Semmiség. Marhaság.

Hiába magyaráznám, hogy a kultúra már átjárta a szívet, feltöltötte a szöveteket, sejteket. Hiába magyaráznám a magyarságom. A mögöttem álló évtizedeket sem értené senki. Hiába kiáltanám; hogy még mindig én akarom átvinni a szerelmet a túlsó partra, talán senki sem értené…  

Isten éltessen Magyar Kultúra!

 

Kísértsétek meg magatokat, ha a hitben vagytok-é?

Már nem divat okosakat mondani. Valami könnyű sziával kell mindent megoldani. Valami egyszerűvel, valami dicstelennel, néhány közhellyel, meg vállrándítással. Legyetek jók, legyen jó, nevessetek, meg élvezzetek. Éljetek, boldoguljatok. Fogyasszatok… 

Már nem divat istent dicsérni. Csak ezerszer mantrázni valami központi kommunikációs maszlagot, előre megírt, felbüfögött sorokat.  Pedig, ha nincs isteni látás, elvadul a nép. Ha nincs remény, akkor holnap sincsen. Nincs napfelkelte, nincsenek hosszabbodó napok, akkor hazudnak a kánonban éneklő, belvárosi feketerigók. Akkor nyögvenyelős, fáradt kelés van, nem jóízű ébredés.

Ha nincs szeretet benneteket, neki se induljunk az évnek. Maradjon minden, ahogy volt. Télben, sárban, setétségben. Mámoros, kifacsart ünnepek után szótlan maradjon, a magának való, hallgatag szív. Valami morcos, morgó életet csúfoló böffentés legyen minden másodpercünk szeretet nélkül.

Ha nincs bennetek hit, üljünk le az árokpartra. Oda hová, Vladimir és Estragon ült egykoron. Várjunk, de életkedvünket nyomjuk le a torkunkon. Csak nézzünk ki a bódult fejekből.

Olvaslak, látlak benneteket régi harcosok. Feladtátok. A szavakat lezavartátok a pincébe és nagy rozsdás lakattal bent is tartjátok őket a vaksötétben. Ki ne találjanak. Ki ne jöjjenek ide forradalmat csinálni, ki jöjjenek ide kifordítani a világot és hirdetni az embert. Rühes, ótvaros kutyák közé zártátok a legszebb verseket, csak mert se remény, se hit nincs bennetek. Tudok még úgy szeretni, ahogy magatok szeretitek? Tudtok még úgy imádkozni, ahogy édesanyátok, édesapátok tanította? Tudtok még úgy könyörögni, kopogtatni, zörgetni térden, fejet porig hajtva, ahogy nagy, de kétséges győzelmek előestéjén egykor minden fegyverforgatónak kötelessége volt?

Már nem tudtok.

Itt az új év, néznek ránk a gyerekek, a mindig újak. Néznek ránk, hogy miért hagytuk kihűlni a tüzes szív kohókat? Ki fogja a győzelmek és fagyos kamrák kilincsét felszaggatni?  Meleg magvető hitünkről, már nem gondolkodnának a földek? Fölöttünk már nem énekel csengőn, tisztán az ég? Elmúlt minden, amiben hittünk. Meghalt minden, amit szerettünk? Ez lenne az újév keserű feketéje? Ez lenne a kijózanodás? Ez lenne a tegnap még csalogató holnap? Ez lenne az álmok keserves határa?

Nem.

Ne nyújtsd a bajt, ne nyögd a jajt! A nyár nemsoká kivirít, lomb kihajt… S lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. Krisztus urunkat mennyekbe emelő Húsvét, királyokat nevelő Pünkösd, parfümillatú május, akácmézet csepergő éjszakák.

Adjon isten hát hitet, reményt, szeretet Nektek. Adjon széles, nagy mosolyokat, hazatérő, veletek örvendő barátokat. Adjon az isten egészséget, hosszú életet. Adjon, ahogy bőkezű uraságok szoktak, számolatlanul boldog perceket, célokat, álmokat.

mellékzönge: kik hozzám tartoztok, kiknek mindent köszönhetek, Nektek adjon mindent, mit csak ember képzelhet!

Istentől megáldott, boldog új évet Mindenkinek!

 

Nagykarácsony!

2017. december 24. - Cardinalis

A Sparban délelőtt egy nyugdíjas néni egy kis doboz Ferrerót, egy kiló lisztet és cukrot tolt a kosarában. A drága csokit nagy gonddal választotta ki az unokájának. Majd levett egy doboz tejet. Megnézte az árát. Visszatette. A Ferrero nyert. Az unoka kedvence... Ez is a szeretet.

Egy 50-es hölgy egy apró plüssfigurát simogatott. "De örülne neki a szomszéd kislány!" - gondolta magában. Megnézte az árát. Felhúzta a szemöldökét. Kivett egy kólát a kosarából, visszatette a helyére. A plüss maradt. Ez is a szeretet. Három napja egy hölgy, egy ezrest nyomott a „kisteszkó” előterében melegedő hajléktalannak. Áldott ünnepet kívánt. Az meg sem tudott szólalni, csak a szemében tükröződött a szeretet. A pirosnál most mindenki lehúzta az ablakot és néhány apróval megörvendeztette a kéregetőt. Balogh Béla barátom a Sunshine nevében ma láthatóan lázas igyekezettel ajándékokat vitt rádióhallgatóknak.

És ma az is kiderült, még a politikus is ember. Szabó Tünde a csinos karácsonyfa mellett állva üzent a facebookon; boldog karácsonyt.

Láttam boldog gyerekeket, izgatott felnőtteket, láttam nagy és kis ajándékokat. Láttam a várost ünnepi díszeben, várakozásban, Advent finisében. Láttalak benneteket barátaim. És az a fura, hogy 3 nappal az Úr születésnapja előtt, amikor azt gondolom, mindenki készül és már ideje sincsen, még közel 600 üzenetet kaptam az én évfordulómra… 

A kedvenc karácsonyi filmemben, Hugh Grant szájába adják, hogy bármi is történjen a világban, ezt a sárbolygót valahol mégiscsak a szeretet irányítja… Elég csak kimenni egy forgalmas reptérre - teszi hozzá -, szétnézni, hogy árad a szeretet. Vagy felidézni, amikor az ikertornyok leomlottak New Yorkban, az utolsó üzenetek nem a bosszúról, haragról szóltak, hanem a szeretetről...

Lehetsz depressziós, lehetsz beteg, kiábrándult. Lehetsz boldogtalan, magányos vagy éppen ateista. A szeretet ott áll melletted. Fogja a kezed és arra kér, kövesd, járj a nyomában. 

Nehéz, hosszú esztendő volt ez. A világ, a világom kifordult a sarkából, de ahogy Kosztolányi a Hajnali részegségben, idén is megéltem, hol a lelkek és göröngyök között botoltam, mindvégig egy ismeretlen, nagy úrnak a vendége voltam.

Ez a nagy Úr ma tartja születésnapját. Ez a nagy Úr, ma elhozza a fényt, elhozza a szeretetet, elhozza a reményt. Ha pedig így van, akkor nekünk nem marad más, mint szeretni, élni és ünnepelni.

Áldott, békés karácsonyt mindenkinek!

My way, avagy ma van a szülinapom...

2017. december 21. - Cardinalis

'98-at írtunk. Nagy május volt. Akkor még csak néhány éve vallottam; minden megélt május, minden napját egy csatos, aranyozott naplóba kellene beleírni. A KSH szerint egy átlagembernek hetvenakárhány május jut. Ebből talán legfeljebb 20-30, amikor önfeledten, úgy élhet, mint egy isten, aki azokban a feledhetetlen, szerelmes pillanatokban, órákban úgy érezheti, soha nem hal meg, aki mindig, örökké szerelmes lesz. Mert az életének, a boldogságának, a májusainak sosincs vége, Aki akácvirággal él, aki barackpálinkával mos még fogat is. Szóval a vizsgaidőszak éppen csak elkezdődött, amikor jött a hír; Mr. Sinatra itt hagyott mindent. Itt hagyta az élőket, a mikrofonokat, színpadokat. Rajongókat, emlékeket és elment. Nincs tovább... Nincs tovább Strangers in the night, My way és New York, New York. '98 május 14-én fejezte be a földi pályafutását és hiszem, vallom odafent folytatja tovább... My way, énekeli az égi kaszinóban... Paul Anka hangszerelésében. Fura ez a dal. Már egészen fiatalon megéreztem a súlyát. Ritka testhezálló dal volt Frank bácsinak. Akit ugyan a Keresztapában picsogó ficsúrként idéznek meg, de ez legyen Coppola baja... Én Maggióként őrzöm a Most és mindörökkéből. Szóval itt ez a dal. Itt ez a nehéz, sokatmondó dal. Nekem meg ma van a születésnapom. Már nem kevés gyertyával a tortán. Nem tudok énekelni, de azért odatolom;

For what is a man, what has he got?

If not himself then he has naught

To say the things he truly feels

And not the words of one who kneels

The record shows I took the blows

And did it my way

Yes, it was my way...

 

Áldott karácsonyt mindenkinek!

„Ha még egyszer hozzám szólsz, megöllek!”

2017. december 13. - Cardinalis
  • Nem eszed meg az ebédet? - kérdezi az ápolónő, miközben a kislányhoz hajol. A kicsi meg sem mozdítja a fejét. Arcát az asztallaphoz szorítja, a falat nézi, miközben mutatóujjával a tálca szélét simogatja. A tálcán kihűl a leves. Hiába pironkodik a rántotthús,  megmered a krumplipüré.
  • Egyél már egy keveset – kérleli a nő, miközben esetlenül megpróbálja átölelni a sündisznópózba merevedő gyereket. Az hang nélkül, meglendíti a karját. Majdnem arcon csapja az ápolót. Egykedvű üzenet; hagyjál békén. De nem hagyja magát. Hízeleg neki. Kedvesen noszogatja. Amikor a lány felegyenesedik a szeretet koszorújából, ennyit sziszeg; - Majd megeszem a szobában! Később!
  • De valamit most is enned kell! – jön a válasz. A nővér elővarázsol valahonnan egy zsömlét és egy szalvétán az asztalra rakja.
  • Jó. Majd megeszem. Később… - és ezzel részéről le is zárná a vitát.
  • A reggelit sem etted meg - próbálkozik még egyszer az ápolónő. A kislány azonban újra az asztalra hajtja a fejét és a hűvös némaságot takaróként borítja magára.

Egy tolószékben ül. Pizsamában. Lábait magá alá gyűri, mint egy jógi. Az újságíró néhány méterre már percek óta figyeli, meg szembe vele az asztal túloldalán a kisfiút is, aki egy idősebb hölgy társaságában éppoly egykedvűen ücsörög, mint az asztalt ágynak használó kislány. A fiú előtt azonban katonás rendben markolók és kisautók sorakoznak és ahogy ránéz a bácsi, egy röpke mosoly, árnyéként átfut az arcán.

Az újságíró a „vendégre” vár. Az államtitkár rövidesen érkezik. Karácsonyi ajándékokat hoz a „kis hősöknek”. A meghívóban így nevezik az ünnepek alatt is a kórházban küzdő gyerekeket…

  • Nem ízlik az ebéd? – kérdezi az újságíró. Nem bírja tovább szótlanul. Nézte egy darabig a kislányt. Megesett rajta a szíve. Meg azt remélte, ő majd jobban ért a nyelvén.
  • Csak akkor ne edd meg, ha itt akarsz maradni a kórházban. Ha haza szeretnél menni, akkor meg kellene próbálkoznod vele.

A kislány újra felegyenesedik. Úgy néz a szélesen mosolygó férfira, mint aki nem akarja érteni, hogy mit magyaráznak neki. Két kis kezébe fogja a vizes zsemlét. Ujjaival nyomogatni kezdi. Dühösen, indulatosan. Majd körmével hámozza. Nagy lapos, szomorú morzsák hullanak az asztalra.

  • Legalább azt a zsömlét puszild be! – kacsint a férfi és hogy noszogassa le-fel járatja a szemöldökét. A kislány nem szól semmit, de most a szemébe néz. Hosszan, karcosan, valami mélyről feltörő, gyermeki daccal. Majd cicceg egyet és újra a falat bámulja.
  • Így sose gyógyulsz meg… – kérleli a férfi. Erre a kislány újból ránéz, lángot vet a szeme és a jobb keze ökölbe szorul.
  • Ha még egyszer hozzám szólsz, megöllek! – rikkant egyet a lány, amitől az újságírónak elkerekedik a szeme és majd a földre esik az álla. A férfi a kisfiú mellett ülő nőtől vár segítséget. De az rá sem néz… Kényelmetlenül oldalog el… A folyosón közben visszatér az ápolónő. Tőle kérdezi meg, hogy a kislány, mindenkivel ilyen barátságtalan-e.
  • Laura? Ő ilyen – mondja a vállat megrántva a kipirult arcú nő. – Régi vendégünk itt a gyerekosztályon. Minket időnként elküld az anyánkba is…  Hozzászoktunk - s ezzel a mondattal faképnél hagyja az újságírót.

Az államtitkár csak nem érkezik. Közben Laura dühösen meg-megrántja az asztalt. Az egyik ápolónő felfigyel és úgy dönt betolja a lányt a kórterembe…

  • Az úrfi megette az ebédet? – próbálkozik a kisfiúnál a férfi. Az bólint egyet és tovább tologatja az egyik markolóját. – Sokáig lesz bent? – fordul a fiú anyjához. Azt szeretné hallani, hogy már csak a zárójelentésre várnak.
  • Sokáig… mondja elcsukló hangon a nő.
  • Baj van? – próbál bizalmaskodni a férfi.
  • Hosszú – motyogja a nő, miközben egy kövér csepp formálódik a szemében…
  • Karácsonykor is itt lesz a kisfiú? 
  • Itt… - és a nagy könnycsepp végigkúszik a nő arcán. – A kislányra meg ne haragudjon - folytatja. Vesegörccsel hozták be, két napja. Nyolc éves és már kétszer állt le a veséje… Magának volt már vesegörcse? Tudja maga milyen az? Mit kell akkor elviselni – szegezi a kérdéseket az újságírónak. – Tudja milyen az? Én tudom, mert nekem volt. Tudja milyen lehet nyolc évesen folyton szembe nézni a halállal? Tudja? Erről írjon! Ne csak arról, hogy milyen jól néz ki a gyerekosztály, meg hogy itt ajándékot kapnak a gyerekek… Hanem erről…

Az államtitkár megérkezik. Játékokat hoz. A kis hősöknek. Társasjátékokat. Egy nagy szemű 3 éves forma kislány rámosolyog. Két napja lázgörccsel érkezett, öntudatlanul. Most apró kezeivel, remegve bontja a játékot…

Legyetek jó, ha tudtok! Az állatokhoz is...

2017. november 29. - Cardinalis

„Szeszély”, így hívták a legenda szerint Néri Szent Fülöp kutyáját, akit nagyon kedvelt és ha tehette mindenhová elvitt magával. A történetírók ráadásul azt is feljegyezték, hogy a pap nemcsak az ebeket, hanem a macskákat is rendkívüli módon szerette és nagy becsben tartotta. Fülöp atya az emberek emlékezetében azonban nemcsak állatbarátként, hanem a humoros, bolondozó egyházfiként maradt fent. A Legyetek jók, ha tudok című film sírva-nevetve mutatta be, micsoda filantróp lélek lakozott az ebben az egyáltalán nem hétköznapi emberben.

500 év távlatából is jól látszik, hogy Néri Szent Fülöpöt a végtelen szeretet vezérelte. Az a szeretet, ami pontosan tudja, minden élőlénynek szüksége van ölelésre, simogatásra, támogatásra. Mindenki, ember, állat egyaránt igényli, hogy foglalkozzanak vele, hogy legyen akihez hozzábújjon és megérezze a biztonságot.

Csak elvadult, elhanyagolt emberek képtelenek megérteni, átérezni mások fájdalmát. A szakemberek ilyenkor azt mondanák, ők azok, akik híján vannak az érzelmi intelligenciának, nincs bennük empátia és a saját nyomorúságos életükben képtelen felfogni, mit cselekszenek.

A szerencsétlen sorsú, nagycserkeszi kutya, aki rövid földi pályafutása során éppen a Fülöp nevet kapta, már nem érte meg az elégtételt. Nem érte meg, hogy a bíróság  „gazdáit” ma letöltendő fogházbüntetésre ítélje. Nem láthatta, hogy milyen sok állatbarát gyűlt össze és követelte a kínzók megbüntetését.

Fülöp azért pusztult el, mert gazdáinak soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszükbe, micsoda kínokat élhet meg náluk a négylábú. Azt már feltételezni sem merem, hogy direkt, sőt nevetve nézték végig, hogy a kötél miatt egyre nagyobb és nagyobb lesz az állat feje és egyre csökevényesebb a teste…   

A nagycserkeszi kutya ügye vészcsengő és látlelet. Látlelet egy olyan társadalomról, egy olyan vadkeletről, ahol állatokat kínoznak, ahol élve született csecsemőt hagynak a kuka mellett.  Közös bukásunk ez, amikor a kutya gazdáit elítélik és a csecsemő anyját meg nem találják. Így ma minket is elítéltek. Pedagógusokat, papokat, szociális szakembereket és igen az újságírókat is… Minket mindannyiónkat, akik nem vagyunk képesek annyi szeretetet sugározni a világba, hogy az egy jobb, élhetőbb, kedvesebb hely legyen.

Fülöp atya talán nem lenne ilyen szigorú. Fütyülne "Szeszélynek" és együtt jönne a fogházba, hogy imádkozni tanítsa az állatkínzókat.

 

Eszpresszós gyónás

2017. november 24. - Cardinalis

- Én kávé mellett szeretek gyóntatni – mondja a "görög" pap komolyan, de azzal a tekintettel, amiből nem lehet kiolvasni, hogy viccet akar mondani, vagy prédikációt. - Nem feltétlenül kell a templomi környezet - folytatja és egyből kiderül, nem tréfál. - Jön az emberem, elkezd beszélni, közben lefő a kávé. Gőzölögve teszem elé. Még a beledobott kockacukor fel sem olvad, már tudok mindent. A házassága romokban, a gyerekei nem beszélnek vele. Legszívesebben a vonat elé ugrana. Mondom neki, van egy kis pálinkám is. Többet ér, mint a vonat elé ugrani. - Igaz - feleli és lesüti a karikás szemét. Lehjatjuk a pálinkát is. Még jobban dől belőle a szó. Amikor már csak néz maga elé, feloldozom. - Akkor ez most ért? - hitetlenkedik. - Ért - felelem. - Biztos? - kérdez vissza. Biztos. Megnyugszik. Elmegy. Valahogy azt látom, már nincs az az irgalmatlan súly a vállán, mint amikor megjött. Elindul haza. Pont háttal a síneknek…

espresso.jpg

süti beállítások módosítása