Néha leül mellém a jóisten. Váratlan helyeken, napszaktól függetlenül. A jóisten nekem mindig igét ragoz a fülemben. Hol az alanyi, hol a tárgyas ragozást veszi át velem. És mindig mosolyog, amikor a főnévi igenevekhez ér. Szeretni fogsz. A segédigék ilyenkor angyalok. Szeretni kell. Őt szeretni kell. A csendben, a kísértések között, napsütésben, víz alatt, viharban, és akkor is, ha dühösen összepakol és égre, földre megesküszik, soha, de soha rám sem néz. Szeretni kell. Amikor ordít a telefonban, amikor sír és amikor a formás fejét a mellkasomra hajtja.

Ez a blog meg olyan régi, hogy amikor elkezdtem idevésni életem betűit, még nem is volt magyar nyelvű Facebook... Még az is lehet túlél engem. Persze rajta vagyok az ügyön, hogy mégse így legyen. Végül is van még néhány befejezetlen sor, néhány meg nem írt regény, néhány el nem csókolt csók. Van még néhány nagy terv. 

Néha elhagy a hitem. Azokat az éjszakákat gyűlölöm a legjobban. Démonok kocsmája lesz a szobám, rettegve várom, hogy csak a hajnal jönne már. A félelem minden pasit gyerekké tesz, olyankor még inkább szeretném magamhoz ölelni az álomba zuhant gyémántfényű tested. 

Sokszor azon mélázok, mi van, ha te vagy az Ébredés, te vagy a Napfény, te vagy minden Erő, Energia és Hit, amit életem hátralévő részére kaptam. Amikor idáig jutok a számolásban jobban félek, mint bármikor az életemben. 

Persze az is eszembe jut, ha ilyen soká bírod nélkülem, akkor mennyire semmise voltam én az álmaid kispadján. Mennyire senki... Vagy, ha mégis, honnan kap ekkora mérhetetlen erőt a haragod, a dühöd... Édes istenem... A kétségek ventillátora lettem. Megvizült inggel rohanok a mostoha jövő felé...