- Csak a bűnbánó ember juthat túl. Csak a bűnbánó. A bűnbánó ember pedig letérdel - mondja Indiana Jones miközben a Szent Grál felé indul.

Milyen is a bűnbánó ember? Ezen gondolkodom, miközben két hatalmas démonnal is megküzdök. Két hatalmas sárkány állja utam és hiába van kard a kezemben, hiába érzem magamban az erőt, ismét azt látom, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség… Nem azé a győzelem, aki méltó, nem azé aki bűntelen vagy éppen bűnös, és még csak „nem (is) azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

 Hát akkor mire való a bűnbánat, mire való a hit, az imádság? Mit tanít nekünk a Jóisten?

Először is rendre nevel. Bölcsességre tanít, türelmet vár el. Amikor 20 centiméter hó alá kerülnek, - a naptár szerint jogosan- valódi tavaszt váró földek, akkor tőlük kell megtanulni, hogy panasz, jajgatás nélkül ki kell várni a csodát. És igaza van Szabó Tamás, görögkatolikus parókus barátomnak. A tavaszra várni kell, és bizony ez nem ugyanaz a tavasz lesz, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti. Ez egy másik tavasz lesz, de biztosan remélhetünk benne napsütést, nehéz bimbóban bóbiskoló virágokat, rövidülő éjjeleket, rigóéneket, sárga túrót, a feltámadás és a megváltás ígéretét.

Ma még Jób vagyok. Ma úgy tűnik, hogy hiába nézek fel az égre véletlenül sincs senki, aki biztatna, felemelne, magához szorítana… Nincs senki. Csak a behavazott táj fekszik itt előttem bénultan. De éppen ez a behavazott  táj várandós a reménnyel, hogy már néhány nap múlva megindul az eresz, megolvad a hó és ismét a tavaszi vizek mutatnak tükröt a március 15-e óta nem látott Napnak…

Két emberre figyelek most. Az egyik éppen kórházban küzd és nagyon remélem, hogy fiatalsága, energiái, álmai, vágyai és a körötte lévők végtelen szeretete meggyógyítja. Rengeteg feladata lenne. Rengeteg befejezetlen szimfóniája. Még meg kell írnia, még nem végzett. Még dolga van itt!

A másik ember, most elrejtőzött előlem. Egy sündisznólány, egy feltörhetetlen dió, egy konok kagyló. Azt játssza, hogy haragos és süket. De azt remélem, hogy olyan szíve van, ami a legnagyobb csendben is meghallja, a legapróbb neszem is.

Mondom Jób vagyok ezekben a napokban. Tisztes szerep, de nehéz. Persze sosem volt könnyű. A bűnbánó ember meghajtja a fejét… A bűnbánó ember, meghajol a kiosztott szerepe előtt. Nem panaszkodik, nem perel… Még ha az az út sokkal könnyebb lenne is… Virrasszatok, higgyetek, reméljetek és a szeretet talán harmóniát hozhat, ebbe a most még jégbe szakadt világba...