- Hozzon egy feketét. Cukor, hab ilyesmi ne legyen! – mondta a férfi fél foggal a mademoiselle-nek. A Gerbeaud-ba tért be. Ritka pillanat. Itt nem valószínű, hogy ismerősökkel fut össze. Most nem szívesen találkozott volna bárkivel is. Fáradt volt és hervatag. Az összes újságot maga elé halmozta. Néhány hét Párizsban, a városok városában és most vissza az ódivatú, őszülő Pestre. Először Hatvanynál lesz jelenése. - Lajosnak mindig hatalmas ötletei vannak. Világmegváltó, a világot a sarkából kiforgató – és barátjára gondolva egy szendergő kis mosolyt is megengedett. A kávé forró volt és méregerős. - A jó fekete… és a kislány is formás… Magyarország… Hátradőlt a székben jobb kezét maga mellé lógatta, balban pedig hányavetin tartotta a hírlapot. Egészen közel az arcához, így falta a betűket… Amikor Tisza István nevéhez ért egy-egy cikkben, mindig ciccegett egyet. Majd kibámult a Vörösmarty térre. Pest a nyár végi langymelegben olyan volt, mint egy mézes melange… Konflisok, homokfutók, vesszőkosárral közlekedő nők, taknyos kölykök és sétapálcás urak. Néha egy-egy félénk, lesütött szemű fehérnép is elment az ablak előtt. Egy hete ilyenkor még a Bois de Boulogne-ban csónakázott. Persze nem egyedül. A lány jó családból való. Párizsban tanul. Nyelveket. Angolt is a francia mellett. Az egyetemen. A költészet a mindene, de rímeléssel nem foglalkozik, inkább festeget.

- Már vagy tízszer végigsétáltam Paál Lacink fontainebleau-i útján. Tudja, amikor fúj a szél lehet hallani, ahogy a fák erősen törve a magyart azt sóhajtják: Löaszlo… - mondta a férfinak, amikor az apró kávézóban kiderült mindketten magyarok. -  És nem is mondtam,  hogy a nevem Jablonczay Bella! – nevetett és megvillantotta apró, szabályos fogait. Felismerte a férfit. Ő szólította meg. Már amikor megismerkedtek szavalni kezdte neki a Gare de l’Esten-t. – Természetesen tudom kívülről!  Tudja, hányszor mondogattam a vonaton. De, hogy a szerzővel is összefutok, azt meg sem álmodtam. Amikor kimentek az ajtón belekarolt a férfiba és nem is mondta, inkább búgta, mint egy szomorú galamb;

„Csipkésen, forrón, illatosan

Csak egyszer hullna még reám

S csókolná le a szemeimet

Egy párisi leány.”

 A férfi ereiben sűrűbben járt a vér. A lány lehelete mintha levendulára emlékeztette volna, vállához érő karja forró és bársonyos. Haja barna, szeme kacér és amikor nevetett egy-egy apró, boldog félholddá szűkültek össze. Orra egyenes, az arca ovális –  gyerekkorában így képzelte el a királylányokat. Előkelő és blikkfangos, van benne valami a szittyák királylányaiból, de keveredik hozzá egy kis rátarti, kevély sváb vér is. Naponta találkoztak. Órákig tudtak ülni gyűszűnyi kávézókban. A lány mindig kókusztejjel kérte a kávéját és mellé croissant-t. – Tudja, furán néznek rám, de én vajat és vékonyra szeletelt füstölt sonkát szoktam kérni a rongyoskifilhez. Ezek meg itt csak lekvárral tudják elképzelni. No, de én magyar lány vagyok – mosolygott, a porcelánfehér fogsorával. Aztán a világgazdaságról mesélt neki. Az volt egy fixa ideája, hogy nemsokára háború lesz Európában. Nagy háború. A férfi csak mosolygott. – Ugyan – válaszolta mélán. -  Csak nem lesz az olyan nagy…   

- Maga nem hisz nekem – mondta a lány, miközben jóízűt harapott a sonkával bélelt corissantból. – Majd meglátja. A németek nem bírnak magukkal. Amit meg az angolok, franciák, hollandok a gyarmatokkal művelnek, az tarthatatlan. És akkor még Oroszországról nem is beszéltünk. Az egy puskaporos hordó. Ki tudja mi történik Moszkvában 5-10 év múlva!?!

- Bellácska… Tudja egy ideje nézem, ahogy az ajkai mozognak, még talán hallom is mit mond. De maga olyan szép, hogy a maga szájából még az a szó is egy ária, hogy háború… - felelt nyájas mosollyal.

- Endre… Nem is figyel rám. Meg sem hallgat – méltatlankodott. - Én itt már egy órája fejtegetem magának a világhatalmak viszonyát meg a világgazdaság állapotát és maga csak annyit tud felelni, hogy az én számból a háború szó operarészlet? Hát nem is érdekli, mit papolok! Magának láthatóan élmény velem lenni, de úgy ül itt, mintha mutogatni akarna. Mint aki egy kávézóban teszi közszemlére a gyémántjait – egyre jobban belemelegedett, arca kipirult. - Kellék vagyok én magának, legyezgetem a hiúságát! Ha megkapna nem is udvarolna már nekem. Beleírna valami versbe, aztán ennyivel letudna. Visszamenne Pestre. Abba a dzsumbujba. Elfelejtene. Elmúlna a nagy lelkesedése.

- Bellácska – úgy válaszolt, mintha verset írna, komolyan és méltóságteljesen - Emlékszik, a németek nem is olyan régen már jártak Párizsban? Talán megint itt lesznek. Benne van a pakliban, de az angolokkal nemigen tudnak mit kezdeni. Londonig sose jutnak el – ekkor a plafonra nézett, mint aki onnan akarja kiolvasni a jövőt.

- Tudja Endre, a baj az, hogy ebben a háborúban benne leszünk mi is. Nyakig… - bólogatott, majd egyetlen mozdulattal felhörpintette a kávéját.

"Az én menyasszonyom..."

 A férfi szerette, ahogy a lány beszélt. A széles gesztusokat, az átélést. Jó volt látni egy falatnyi, édes és okos Magyarországot, ebben a színes, karneválszerű őrületben, aminek Párizs a neve. Könnyű volt megszeretni a lányt, mert ugyan elámult a várostól, de el nem ájult. Két lábbal járt a „szent utcákon” és, amikor a férfit elragadta a költészet, csacskán ennyit mondott; - Endre maga csak költögessen…

A lány hangosan nevetett. Egy-egy alkalommal, amikor egy kávézóban utat engedett a jókedvének, a pult mögül fura tekintetek meredtek rájuk. A férfi ezt is élvezte. Meg azt, hogy megfigyelheti, milyen tökéletes, makulátlan a bőre. Nagy nyarak idején, Mindszenten van ilyen színük a fehércselédeknek…

Montmartre-on érezte meg először. Pedig napok óta benne volt a levegőben. Mint valami erős elektromosság-kígyó úszott felé. A lányt édességillat lengte körül. Új parfüm. Ebben a franciák felülmúlhatatlanok. Hófehér ruhában jött elé. - Az én menyasszonyom… - mosolygott a férfi és érezte, hogy nem az emelkedők miatt veszi szaporábban a levegőt.

- Látja Endre! A mi Országházunkat tíz évvel később kezdték el építeni mint a Sacré Cœurt. Na de nálunk már lassan 10 éve üléseznek benne a méltóságok, ez szépség meg talán soha nem lesz kész… - mutatott a lány a templom felé.

- Erről a régi bonmot jut eszembe. Tudja miért van kupolája az Országháznak? Nem? Mert ki látott már lapos tetejű cirkuszt… - kuncogtak. – Tudja – folytatta  férfi – ez egy poén! Mert mi kell a népnek? Panem et circenses. Ha már a kenyér kevés, akkor legalább a cirkusz meglegyen. Templomunk minden faluban van……

A felfedezők

Hetek teltek el, hogy a grand cru-k és pezsgők világából kiszakadva esténként sétálni indultak. A férfi ekkor jött rá, hogy nem is ismeri Párizst. Hogy eddig csak és kizárólag ugyanazokra a helyekre járt el, ugyanazokat a macskaköves utcákat koptatta. Sokadjára lakott a Hôtel de l’Europe-ban. Apró szoba. Egy sokat nyögött ágy, egy kopott szék meg egy árva íróasztalféle. Alvásra persze megtette. Majdnem egyforma távolságra a Montmartre-tól és a Tuileriák kertjétől, ahol mindig történik valami. Sose látott még olyan divatosan nyírt uszkárokat sétáltató, beképzelt nőket, annyi bohém italtól és szerelemtől izzadt homlokú fiatalt, min ott. Verklik, és kiszenkarok dallamai keveredtek. Koccintó boldogok kacagtak a pavilonok mellett, és mindenfelől sanzonok, dalok szálltak a könnyű szélben.

A lány azonban egészen más, ismeretlen utakra csábította. Apró, zsolozsmázó terek, sokatmondó utcák fogadták be és feltárult előtte egy másik Párizs. Egy finomabb, nőiesebb. Élvezte ezt az örvénylő beavatást. A férfi hagyta, hogy először az életében valaki vezesse. Így lett minden találkozás, beszélgetés és séta valódi meglepetés számára. A lány olyan egyszerűen szerette az életet. Míg ő filozofált, morfondírozott; istenről, szerelemről, világról ő csak nevetett és arra kérte, hagyja a papírokat, meg az ólmos gondolatokat. Sétáljon, éljen, kacagjon. Szívja be Párizst. Jó mélyre, és hogy bizonyítsa nemcsak konok tekintettel lehet andalogni, mindenkire rámosolygott. Kislányos arca, szűzies bája elvarázsolta az egyébként közönyös járókelőket.

- Párizs nekem sokszor nyomasztó – mondta egyszer nagy komolyan. - Tudja Endre, hogy ekkora különbség ember és ember között, igazán csak itt érezhető. Pesten a nyomor csupán pokol. Itt, Párizsban büntetés. Látni ezeket a fényben úszó utcákat, házakat, érezni ennek millió embernek a leheletét. A bimbózó és haldokló szerelmeket, az emberi közönyt és mellette pedig a farkaséhséget. Éhséget ételre, italra és persze mellett a művészetekre is. De emellett tisztán látni a mulatók, színházak hátországát. A selyemfiúkat és pillangókat, az italt, és a nagy rémet, a kábítószert. Nappal péksüteményt és virágillatot ígér a város, de éjjel minden kapualjból ópium és abszint tör az emberre. És látja ezt az örök rohanást, sietséget, érzi a vásárcsarnokok mindig erjedő bűzeit? Rajongok Párizsért, de sokszor felfordul tőle a gyomrom… - miközben beszélt egyre közelebb bújt a férfihoz. Jobb karját két kézzel ölelte át és vállára tette formás állát. - Úgy néz ki, mint egy görög királynő. Úgy néz ki, akiért néhány percen belül kitör a Trójai háború – gondolta a férfi és nagy levegőt vett a boldogságtól. Aztán a lány heves köhögésbe tört ki. Mindketten meglepődtek, mert a lány majdnem elesett, összegörnyedve köhögött… Kis zsebkendőt vett elő, azzal próbálta tompítania a tüdöjéből érkező furcsa, vészterhes hangokat. Szemeit könny öntötte el, de aztán kisvártatva jobban lett.

- Ez… Ez normális? – kérdezte meglepetten és aggódva a férfi? – Ne hívjunk orvost?

- Csak azt asztmán – suttogta a lány – néhány éve komolyabbra fordult. Eleinte csak a por és füst. Most már szinte minden. Az orvosok nem tudnak segíteni. Azt mondták ezzel együtt kell élni… – tette hozzá vékony, esetlen hangon, a kezében még mindig a zsebkendőt szorongatva…

A férfit megrémisztette a lány baja. Nem fért a fejébe, hogy egy ilyen ragyogó bogárkát bármilyen betegség is eméssze.  Olyan üdének, egészségesnek tűnt. Olyan életrevalónak.

- Legutóbb két hétig voltam a Tátrában. Emiatt. Ott elmúlik. Aztán hetekig kutya bajom. El is felejtem a köhögést, hogy aztán a leváratlanabb helyzetekben törjön rám. De ne ijedjen meg. Ez még nem a morbus hungaricus – mondta a köhögéstől vörös fejjel és kényszeredett mosollyal. A férfi két tenyere közé fogta az arcát. Hogy egy picit lejtett az utca, most pontosan egyforma magasak voltak. Mélyre igyekezett a férfi tekintete, olyan mélyre, ahol egyszer csak elhúzzák a szíveket rejtő, szemérmes függönyöket és kiderül, hogy elrejtve a világ kíváncsi pillantásitól, laknak-e gyöngéd érzések. Valódi zsarátnok, beszédes izzás. Vagy egyáltalán valami, amibe lehet kapaszkodni, ami hihetővé és feledhetetlenné teszi a pillanatot, valahol félúton a testi vágy és az álom-élet között. A lány riadtan nézett vele farkasszemet. Aztán egy pillanat alatt a két tekintet úgy egybefonódott, mint valami párzó siklók…

- Vigyázzon magára, Bella. Vigyázzon magára. Kérem… - mondta és kiskamasz énje lemondott arról az egyébként felettébb kívánatos pimaszságról, hogy ott az utcán, hosszan, lehunyt szemmel megcsókolja.

Színre, szín..

A lány egy idő után feljárt a férfihoz. A portás eleinte gúnyosan nézett végig rajta, majd hozzászokott.

- C'est ma nièce.. -mondta egyszer, mikor felfelé indultak a lépcsőn.

- Bien sûr, je comprends, monsieur – válaszolta cinkos mosollyal a kopaszodó, kerek arcú, szemüveges portás, aki egy éjfeketére szívott, aprócska pipát szorongatott a rossz, sárguló fogai között.

Egyik nap a férfi csomagot kapott. Lement a földszintre érte. Bella a szobában maradt. Hosszan nézte az ágyat. Megtapogatta, hogy őrzi-e még a férfi melegét. Aztán a szeme megakadt egy levélkén, amit a férfi nemrég bonthatott fel. Fel sem állt az ágyról, csak megemelkedett és csipkekesztyűs kezével maga elé rántott az irományt…

„Bandim! Napok óta nem látom. Napok óta rám sem néz. Napok óta nem versel. Maga büntet engem.  Nem tudom merre jár, kivel van. Nem érdemeltem meg, ahogy beszélt velem, de nem haragszom. Maga nekem mindig hiányzik, Bandi. Az a bolond, ábrándos barna szeme. A hangja. A jelenléte. Most pezsgőt iszom és magára gondolok. Ödön mulatni ment. Egyedül vagyok. Magának mellettem a helye… Valami hetyke kisasszonykával látták az ismerőseim a Bois-ban… Hát ez kell magának?  Örökké öleli és csókolja: egyetlen Lédája”

 Bella, mint valami forró vasdarabot dobta vissza az asztalra a levelet. Arcából kifutott a vér, mészfehéren, szinte mozdulatlanná válva ült az ágyon. Két dolgot érzett meg ebben a pillanatban. Beleszeretett egy olyan férfiba, akinek rajta kívül még lehet valakije. Ült. Nézett ki az ablakon. A szomszéd ház tetejére látott. Ott egy felfuvalkodott galamb roppant peckesen és ellentmondást nem tűrve kezdett udvarolni egy félénk, megszeppent tojónak. Bella lehajtotta a fejét és zokogni kezdett.  - Csak egy bolond ikrek vagyok. Mit mond a nagy asztrológus könyv: könnyen lesz szerelmes. Keresi a nagy kalandokat, és felületessége, gyors, meggondolatlan döntései miatt gyakran csalódik is. Hát tessék, bejött… Lépéseket hallott a folyós felől. Ridiküljéből zsebkendőt és egy apró tükröt vett elő. Megnézte magát. Megnyálazta a zsebkendőt és villámgyors mozdulatokkal dolgozott. Mire a férfi belépett, már nyoma sem volt a könnyeknek és egy még egy mosolyt is az arcára erőltetett… -

- Képzelje jóanyám aggódva küldött utánam egy-egy üveg barack- és málnalekvárt. Hosszú levelet mellékelt. A pöttyökből az is kiderül, hogy sírt, amikor írta – mondta a férfi és a hangja megbicsaklott.

- Van egy kiskanala? – kérdezte Bella hűvösen.

- Nekem nincs, de kérünk a portástól. Egy kis borravalóért még a Napkirály eszcájgját is előteremti – próbált bolondozni a férfi… Ismét eltűnt, de két percen belül már egy kiskanállal tért vissza. A nő lerántotta a kis textildarabot az üvegcséről és csak úgy magában elkezdte kanalazni a lekvárt.

- Ugye tudja, hogy én megszerettem magát? – mondta a szájában a kiskanállal. Majd így folytatta; - Ne menjen vissza Pestre! Keressünk egy kis kiadó szobát. Azt szeretném, ha nekem írna verseket, ha úgy udvarolna, mint még soha senkinek… Azt akarom, hogy csak rám figyeljen. Észre se vegye a többi nőt!

- Bella… - válaszolt a férfi meglepetten – én öreg vagyok magához. A francia sem megy jól, és azt sem tudom mihez kezdenék itt…. – felelte a férfi zavarodottan.

Egyik tüske a másik után. Jó mélyre. Bele a szívbe. Bele a szívembe – gondolta a lány és nevetségesnek, gyávának érezte a  férfit, meg a helyzetet is. Most ő térdel le? A 24 éves, szép, művelt és okos, talpraesett nő? Hát még ezt a mamlaszt is el tudnám tartani és ez meg itt hezitál előttem! Hát én térdeljek elé? Majd, ha piros hó esik…

- Igaza van Bandi… Igaza van – a kanalat és a kis üveget is letette az asztalra. - Magának mindig igaza van. Most megyek. Ne kísérjen le. Kitalálok egyedül is… – és mire a férfi felocsúdott volna lány már elsietett.

Nyomtalanul...

A férfi napokig járt utána. Bella azonban eltűnt. A szállásán semmit sem tudtak róla. Persze sejtette, hogy csak letagadja magát. Hiába járt a Bois-ban, a Montmartre szűk utcáin, soha nem jött vele szembe, soha nem érezte meg a jelenlétét, az illatát. Ahogy teltek a napok egyre kétségbeesetten kereste a lányt, egyre hevesebb szívveréssel rohangált az utcákon és nemegyszer szólított le olyan ismeretlen hölgyeket, akik hátulról csak egy picit is hasonlítottak a Jablonczay lányra… Esténként nagy magányáéban verseket, leveleket írt neki. A lány szállásadóját többször is kérlelte, hogyha megjönne, akkor feltétlenül adja egytől-egyig az édes kis kezébe, a virágokkal együtt. Hogy biztos legyen a dolgában, még egy kis borravalóval is igyekezett megvesztegetni az 50-es, tüchtig hölgyet.

Bandi a levelek többségében esküdözött. Égre, földre. Szerelmet vallott. Leírta, hogy átgondolta, marad még Párizsban. Talán nem örökre, de marad. Amíg mindkettejüknek jólesik. Amíg szerény keretei engedik. Bella miatt marad és, hogy át sem gondolta, mit jelent neki a lány. Csak most jött rá. Hogy veszítve tanult szeretni. Hogy vele akar élni… Ám a levelek vagy nem jutottak el Bellához, vagy az haragjában eldöntötte, juszt sem fog ennek a szamárnak válaszolni.       

Mohamed elindul...

Bandi Bellát ostromolta. Bandit pedig Léda. A nagysága egyre türelmetlenebb vággyal kötözte volna magához a férfit. A férfit, aki testi-lelki jóbarátként kárpótolta elvesztegetett fiatalságáért. Elrontott házasságáért és a magányért, amivel nap mint nap ajándékozta meg a léha, iszákos férje. Aki ráadásul még a szerencsejátkékok rabja is. Utálta Ödönt. Szívből gyűlölte. Minden nap azért imádkozott, hogy szippantsa be az éjszaka, valamelyik istentelen mulat és a rulettasztal. Tekeredjen fel rá és soha ne térjen haza. De Ödön lelke olyan fekete volt, hogy még a szerencsét is megbabonázta és legtöbbször nyereménnyel tért haza. Büdösen, ittasan. Ilyenkor erőszakos lett. Magához rántott az asszonyt. Az ágyra döntötte, belefúrta fejét a felesége dús kebleibe és hortyogva aludt el…

 Az asszony alig várta, hogy Ödön eliszkoljon otthonról. Kicsinosította magát. A szolgálólányok felöltöztették, megmasszírozták az arcát, krémeket kentek rá, gondos frizurát kreáltak neki. Amikor a kegyetlen éjszaka után ismét „régi” fényében pompázott, hívatta Bandit. Megnyugodott, amikor a férfi belépett hozzá és nagy barna szemével úgy nézett rá, mint egy pogány istennőre…

Csakhogy Bandi megunta a szerető szerepét. - Nyolc év, te jóságos úristen – ingatta fejét, miközben Lédára gondolt. - Nyolc éve már. Nyolc éve járok hozzá. Életem talán legszebb nyolc évét áldoztam egy olyan nőre, akinek én csak a Bandikája vagyok. Akit én úgy csókoltam… Akinek én pincsikutyája, szeretője, irgalma, kegyelme voltam… Elég. Elég volt ebből a keserédes, rossz operából. Elég Lédából és Ödönből. Elég a színjátékból, a megalázottságból, a másodhegedűs létből. Elég a magyarázkodásból, veszekedésből, a rosszallásból, a számonkérésekből! Elég legyen…

Nyolc év után döntött így. Nem érdekelte, hogy egyedül marad. Nem érdekelte, hogy alig ismeri a várost. Hogy innentől kezdve magára van utalva. Fellázadt és összetörte élete méregüvegcséit. Nem volt könnyű döntés. Majd belehalt. Valami cinkos szövetség fűzte a szépen szomorú naccs’ágához. Volt ebben a nőben valami delej, amivel az ujja köré tekerte. Valami felsőbbrendűség, ahogy tudatta vele nem az érzékiség, a jéghideg hitvesi ágy vezeti hozzá. Eleinte csak megtűrte a férfit. Valamiféle udvari költőt látott benne. Inkább a férfi ragaszkodott hozzá. Udvarolt. Szédített és olyan távlatokat ígért a szépasszonynak, hogy azon vagy mosolyogni kellett vagy elhinni és felcsatolni poros szárnyait, hogy ismét repülhessen. Hogy ismét szárnyaljon. A kapcsolatot azonban megrágta és kiköpte a férfit. De túlélte. És nem akarta már tovább. Nem akarta ezt a bolond héja nászt. Se Párizsban, se otthon az avarszagú Budapesten…   

Aztán mit ad isten, néhány nap múlva ott ült előtte Bella. A szépség. A fiatalság. A lenyűgöző egyetemista. Ott abban az apró kávézóban. - Talán az égiek is ezt akarják – forgatta magában szerencséjét…       

 Mohamed indult el a hegy felé. Bandit ott találta a Hotelszobában. A nyitott ablaknál cigarettázott, mellett egy üveg bor és egy üveg konyak, mindkettő megkezdve. 

- Korán kezdte a napot? Vagy még be sem fejezte a másikat? – gúnyolódott a szépasszony.

- Maga mit keres itt? – kérdezte meglepetten a férfi, minden udvariasság nélkül.

- Magát! Gondoltam, ha maga nem jön, hát jövök én. Jövök én hozzád, Bandim – mondta a nő és kérlelhetetlen vágya a hűvösen erotikus magázódat, az intimebb, test- és szívközeli tegeződésre váltotta néhány szempillantás alatt. 

A férfi nem kínálta hellyel. A nő leült az ágyra. Nézte a cigarettázó férfit. Egyik keze a párkányon. Abban tartotta  félig leégett szálat.  A másik keze az ajaki között. Hüvelykujja körmét a szemfogai közötti résébe nyomta. – Ideges. Feszült. Zavarodott – gondolta a naccs’ága.  

- Bandi… - szólt szelíden. – Nem kell ez magának. A maga szíve nem szereti a nagy izgalmakat. Egyik nap még ott a torony tetején örök szerelmet esküdözni csókokkal, másnap meg belehalni abba, mert mindennek vége. Ne legyen kisfiú! Az én ajtóm mindig nyitva áll maga előtt – csalogatta mézzel-mázzal, miközben szemrevaló dekoltázsát simogatta ujjaival. – Ha meggondolná magát… tudja hol talál – csöndben állt fel. Megérintette a férfi vállát, de az meg sem fordult. Puha léptekkel hagyta magára. Azt ajtó résnyire nyitva maradt mögötte. A cigaretta hosszúra nyúlt hamuja a szoba deszkapadlójára pottyant.

Zavarosban...

A férfi sokáig hadakozott az érzéseivel, azonban mivel úgy tűnt Bellát elnyelte Párizs, egyre többször kopogtatott be Lédához. A nő úgy tett, mintha semmi sem történt volna köztük. Hozzá volt szokva ezekhez a kisebb nagyobb szakításokhoz. Számtalanszor vesztek már össze. Volt, hogy hetekig, hónapokig egy szót sem váltottak. Pokolra kívánták egymást. A férfi gyűlölte a nő tehetetlenségét. A pénzhez, biztonsághoz való remegő kötődését. A nő pedig időnként agybajt kapott a férfi okoskodásától, önhittségétől és végtelen egoizmusától. Azt sem bírta elviselni, hogy a költője figyelmét minden felkelti. Mindenre válaszol, minden flörtbe belemegy.  

Hetek teltek el. Minden a régi lett. Ödön ment, Endre pedig megérkezett. Kettesben maradtak. Mint két cellatárs. Ki csak ritkán mentek a lakásból. Akkor lehetőleg olyan helyekre tértek be, ahol biztosan nem futnak össze ismerősökkel. Kis, apró éttermek, cukrászdák, kávézók fogadták be őket. Két menekült. Két elveszett lélek. Egyetlen csónakban lebegett Párizs végtelennek tűnő, zavaros csatornáin…

- Earl grey – ahogy szereti, egy kis citrommal és barna cukorral – töltött háziasszonyos gondossággal egy kis teát Léda a férfinak.

- Köszönöm – mondta amaz halkan. Napok óta egy sort sem tudott írni. Valami bénültság ült rajta. Most először unta Párizst. Vagy inkább haragudott rá, de ezt bevallani sem merte, magának sem. Haragudott, hogy ilyen nagy és hatalmas. Hogy tehetetlen vele szemben. Egyszerre aprónak, semminek, szerencsétlennek érezte magát és fogalma sem volt, mit tegyen, merre induljon. Vagy egyáltalán induljon-e, maradjon-e itt a „gyermekjátékok” között ezzel a szépasszonnyal. Féltékenység, féltés, izgalom cikázott rajta. Ám kívülről nézve csak annyi látszott rajta, hogy lassabb, mélább a megszokottnál.

Csak a csészék fecsegtek, amikor kopogtat a szállodai szoba ajtaján. A férfi kérdőn nézett a nőre; - Vár valakit? – volt a tekintetében, de egy szót sem szólt.

- Fogalma sincs ki lehet. – válaszolt Léda és elindult az ajtó felé. Egy lepést, alig tett, amikor a kilincs megmozdult, az ajtó pedig fájó nyikorgással kivágódott. Léda meghökkent, Endre pedig még a száját is eltátotta. – Ez nem lehet… suttogta és észre sem vett, hogy fennhangon teszi.

- De lehet! Bizony, hogy lehet! – rikoltotta a nő az ajtóban. Egy apró, Steyer Pieper pisztolyt szorongatott a markában. Márvány ujját a ravaszon tartotta. – és az is lehet, hogy az elmúlt hetekben mindenhova követtem. Az is lehetséges, hogy minden szeretője nevét kívülről tudom. Itt Párizsban és Pesten is. Az is lehet, hogy minden levelét elolvastam. És most már abban is biztos vagyok, hogy maga egy beteg ember, Endre. Magának orvosra lenne szüksége!!! Mag egy féreg! – egyre hevesebben, egyre hangosabban beszélt. - És magáról is mindent tudok Diósyné! Álszent dekoltázskirálynő. Minden férfiről tudok az életében! Megérdemlik egymást. Megérdemlik ezt bűzlő boldogtalanságot – hol Endrére, hol Lédára célzott, másik kezével pedig hadonászott. A naccs’ága két kezét a melléhez kapta, Endre pedig mint aki mondani akar valamit, de egy árva szó sem jön ki a száján, széttárt karokkal tátogott.

- Mit tátog Maga elfuserált! – ordított Bella. – Nekem ne tátogjon, mondjon valamit, még most utoljára, hogy legyen min nevetnem. – Mert én most lelövöm magát, meg ezt a némbert is. Lelövöm magukat, mint a kutyát! Aztán kimegyek a Bois-ba és eresztek egy golyót a saját fejembe is… - már húzta is ravaszt.

- Bella az isten szerelmére! – jött meg a hangja Endrének.

- Mit képzel maga, azonnal tegye el azt a pisztolyt! – rikácsolta Diósyné.

- Na! megjött a hangjuk!?! – válaszolta hetykén a lány. – Hát féltik a tyúkszaros, semmirevaló kis életük? – a gúny még a szoba tapétáját is marni kezdte és abban a pillanatban szörnyű köhögőroham tört rá. Véres lett az ajka. A pisztoly kiesett a kezéből. Elsült. Léda összeesett. Endre azt sem tudta, hogy melyik nőhöz ugorjon oda. Bellát felkapta az ágyra ültette. Egy pohár vizet adott a kezébe. Gyorsan megvizsgálta az ájultat. Kutya baja. A golyó az ágy keretében éktelenkedett.

Az ajtóban feltűnt a Conciergerie, egy boy és két szobalány. Ledermedve bámulták a földön fekvő naccs’ágát, a füstölgő pisztolyt és az ágyon köhögő fiatal szépséget…

- Rien de mal! – mondogatta Endre! – Accident! Rien de mal!

Jablonczy Bellát letartóztatták. Megúszta egy kiutasítással. Bár Diósyné mindent megtett annak érdekében, hogy börtönbe kerüljön. A lánynak jó ügyvédet szerzett a családja. Felmentették. Endre összepakolt és hazament.

„Átadtam néked szépen ál-hitét

Csókoknak, kik mással csattantanak

S szerelmeket, kiket mással szerettem…”

Forgatta a nyelvén az új verset. Bevégeztetett. Soha többé nem látta Lédát. És Bellát sem. Hiába kérdezősködött, mintha az egész világ esküdött volna össze ellene, mindenki csak a fejét rázta. Aztán egyszer valaki azt találta mondani, hogy Amerikába ment. Egy orvos felesége lett. Két szép gyerekük van…

Reggelre...

- Bella – mondta az ápolónak. – Bella. Örülök, hogy megjött, hogy itt van – suttogta a lánynak, aki megigazította párnáját a kócos feje alatt. Fáradtan mosolygott. Puffadt arccal, lázas tekintettel.

- Anna – válaszolta a nő. – Anna a nevem - és megsimogatta a nagybeteg kézfejét.

Reggelre megszűnt  a szíve dobogni…