Fekszem a nyárban. Egy forró éjszakán. Ez egy nagy, komoly és magabiztos emlékem az életről. Lazán, hányaveti módon, mint akinek mindegy él, vagy hal-e. Van az a pimasz érzés, amikor valóban megfőzöd vagy panírozod és kirántod még az oroszlánt is. Fekszel valami ócska, kihúzhatós ágyon és igazából attól vagy király, hogy tudod, ezer és ezer ilyen este jön még. Egy koncert szól, az is a remegő tévében. Up where we belong - énekli Joe Cocker a 3saton. Ki sejtette volna, hogy néhány év múlva ott áll velem szemben a debreceni Főnix csarnokban. Mikrofon a kézben, angolul kérdezem és válaszol... 

Ismeritek azokat az éjjeleket, amikor az élet nem több mint egy szappanbuborék, egy könnyű nevetés, egy hányavetin lehajtott feles. Amikor nem számít, mi mennyibe kerül, mert annyi csak a tiéd, ami zsebedben csörög, de valahogy nem félsz, nem aggaszt a holnap, mert ennyire erősen, fiatalon minden rettegés abszurd és nevetséges lenne?

Azt mondják, hogy aki túléli a világ legnagyobb viharját, az nem ugyanaz az ember, mint aki volt. Mert a túlélő valami olyan halmaztállapot-változáson megy keresztül, amit csak ő érthet. A többiek nem. És pontosan ez a  vihar lényege.  

Ha szerelem maga az élet, akkor az élet sem egy győzelmi felvonulás – ezt már Leonard Cohen is megénekelte. De aki képes a tenger aljáról feljönni, az még vehet egy nagy levegőt, kievickélhet a partra, lehet a mindent túlélő, a reményt életben tartó Robinson, még ha lakatlan szigeten is kezdheti újra…

Hetekig nem beszélt velem az isten. Hetekig hagyott szavak és gondolatok nélkül. Dolgozz, ölelj, szeress. Légy férfi, így indított útra és tudtam nem lesz rám egy darabig ideje. Majd úgy jön be hozzám, mint egy NAV ellenőr, - gondoltam nevetve és az arcomra fagyott mosoly, mert tényleg felkérdezett. Tegnap éjjel váratlanul, kopogtatás nélkül nyitott rám. Felkérdezte a leckét és itt hagyott. Azt sem tudom, hogy jól mondtam-e neki el a leckét…

A mosógépem sípol, ha lejár a program. Ma este azonban arra lettem figyelmes, hogy a Goldberg variációkat játssza a „fehér” program végén.

Hát így tisztulsz meg gondoltam mosolyogva és éreztem minden fehér póló, boxer és törülköző egy-egy angyal, akik most megszépülve, illatosan kerülnek a szárítóra. Holnap reggel aztán kinyitom az erkélyajtót, hadd menjenek útjukra és a forró tejeskávé mellé hálát török, azzal kezdem majd az új napot…

A Korzóban ha a hátsó kijáraton jársz kelsz egyetlen vékony fal választ el a női mosdótól. Egyetlen vékony fal jelenti a szemérmet, a halkan hulló fehérneműk, a csicsergő pletykák világát, és ha nem akarsz ennyire költői lenni, egyetlen fal választ el a havibajtól, vértől, a valóságtól… Az élet már csak ilyen, piszkos, mocsokban fogan. Épp abban a vérben, amely szétveti a szíved is.

Mondom egyetlen fal. Olyan ez mint 20 éve a gimiben, amikor a fiú öltöző mások oldalán a lányok álltak pőrén, szűzien…  

Véletlen, hogy a fal melyik oldalára kerülsz, Véletlen talán, hogy a fal melyik oldalán érzed a szerelem maszkulin, vagy éppen feminin ízét? Véletlen lenne, mikor bolondulsz meg, mikor törik össze a szíved? Véletlen lenne a nap, az óra, a perc, a pillanat? Véletlen lenne, hogy mikor kérünk és mikor mondanak rá igent? Mákos-deres fejjel is rá-rácsodálkozom, hogy hiába futottam, hiába menekültem, mégiscsak utolért, rám talált. Hiába halogattam, hiába dadogtam, hiába nevettem ki, most mint egy tengeri kígyó finoman roppant össze és én annak is örülök, hogy a sötét nyár után most gyémántos őszbe fordulnak az érzések…

Már az sem baj, ha nem igaz, ha minden, de minden hazugság lenne. Hányszor írjam le, hogy nem a végeredmény, az elszámolás, a pozitív szaldó, hanem a küzdelem, az összes magányos hajnal, az összes kemence-forró, pörkölt perc, amikor, fájt a lét, fájt lélegezni és fájt élni…

Mit nekem pokol, purgatórium. Mit nekem tisztítótűz, élve boncolás… Mindet kipipáltam. Láttam a feketénél sötétebb éjjelt, láttam azt a percet, ahonnan más nem tér vissza, jártam annál a szakadéknál, ahol másnak már a szíve sem dobban… Voltam abban a kútban, ahova se létra, se kötél nem ér le. Voltam abban a sírban, amit elfeledtek, voltam hidrogénatom melynek ellopták az egyetlen hidrogénatomját is. Voltam millió ismeretlenes egyenlet, vízbe fojtott kutyakölyök, herélt ló, emberi roncs lobotómia után. Voltam szent kérés, könnyek között sós könyörgés. Voltam Szent Rita pártfogoltja. Voltam utált árva, állat elé vetett zsiger, húsra folyt epe… Voltam…

De. Kibírtam. Visszajöttem, sérülés nélkül, ahogy Mária szülte az igét. Sérülés nélkül, csak a szívem nagyobb, csak vágyam tisztább, csak az álmom igazabb… Csak…

Akarsz-e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?

A kőttes kalácsban, amit a nagymama süt. Egy passzban, amit apától kap a fia és góllá lesz. Egy selfie, amin két ember mosolyog. Egy lány, meg egy pasi. Abban a mosolyban Te meg én vagyok. Édesapám reggeli telefonhívásaiban, bölcsességében, soha be nem fejezett, csak későbbre halasztott mondataiban. Édesanyám levesében, egy vasárnap délutánban. Valahol lent délen, ahol még mindig meleg a tenger. Egy simára csiszolt kavicsban, egy szép kagylóhéjban, amit csak sokadik merülésre hoz fel a bátor. A „szeretlekben”, a „féltelekben”, a „hiányzolban”, a „türelemesen várokban”, a „felismerésben”, a „megbocsátásban”, az „ölelésben”. A könnycseppekben, a  reménytelennek tűnő kopogtatásban...

Ott lakik az isten, ahová csak gyalog, vagy úszva juthatsz el… Mert sohasem azé, aki fut, aki törekszik, sohasem azé, aki gőgös, öntelt, aki csak felfelé…

Ott lakik, ahol az ég meg a tenger kékje összeér…

„Entweder es regnet oder die Glocken läuten– und wenn beides zusammenfällt, dann ist Sonntag.“

Vagy esik, vagy a harangok zúgnak, ha pedig mindkettő egyszerre, akkor vasárnap van – tartja a münsteri közmondás. Idén azonban a szokásosnál jóval kevesebb eső áztatja Észak-Németországot. Sőt, ezen az augusztusi délutánon a városba fülledt hőség költözött. A mindig sietős egyetemista lányok, kipirult arccal rövid sortban, papucsban és vékony pántú, szellős felsőkben bicikliztek, és a férfiak is megelégedtek egy bermudával, hozzá egy pólóval. Csak a bankárok és az ügyvédek vettek hosszú nadrágot, fehér inget, mert a hőség ellenére sem akartak kiesni a szerepükből.

Münster elegáns. Münster decens. Ez tűnik fel már a belvárosba vezető úton. Még a modern épületek is azt sugallják, ide nem volt elég, hogy valaki érezze a kor ritmusát, többre volt szükség, együtt kellett álmodni a város múltjával.

Kezdetek

Münster, egy jelentéktelen, apró germán településként kezdte. Aztán, ahogy a barbárok végre megbarátkoztak a szentelt vízzel egy monostor épül az Aa folyó partjára a kilencedik század legelején. Liudiger, egy fríz származású szent életű ember volt a misszió vezetője és az alapító. A róla elnevezett utcában pedig sikerül parkolni óránként 2,5 euróért…

Münster aztán látványos fejlődésbe kezd. A 12. század óta büszkélkedik városi ranggal. Ez a kilencszáz év pedig nem múlt el nyomtalan. Persze szögezzük le, a II. világháborúban olyan súlyos károkat szenvedett a település, hogy szinte mindent, de mindent újjá kellett építeni. Az itt élő derék és hagyománytisztelő német polgároknak ez is sikerült. A felületes szemlélőnek nem tűnik fel, hogy talán csak a kövek és a téglák régiek, az épületek többsége, tökéletes másolatként alig több mint 70 éves..

Az ámulat

Nem akarok ünneprontó lenni. Sőt. Dicsérni jöttem Münstert. Dicsérni jöttem Németország egyik legszebb, legkedvesebb és legelegánsabb városát. Történész sem szeretnék lenni, meg botcsinálta idegenvezető sem. Egyszerűen csak egy friss szerelemről szeretnék beszámolni. Ez a szerelem a macskaköves utcákon, a gótikus épületek előtt nőtt meg bennem, ahogy ismét megtaláltam a kultúrától, tradícióktól duzzadó Európát, akinek Zeusz sem tudott ellenállni. Ráleltem arra a Németországra, amit a történelemkönyvekből és Szták tanár úr németóráiról ismerek. A vegytiszta Germánia példás mintatára Münster. Hosszú hónapok óta itt éreztem újra, hogy élni akarok. Újból és újból végigsétálni a Prinzipalmarkt fényesre járt kockakövein és rácsodálkozni a Lambertikirche aprólékosan kidolgozott szobraira, domborműveire, csipkés tornyára, a vízköpő sárkányokra, melyek a párizsi Notre-Dame-ra emlékeztettek. Ácsorogni a történelmi városháza előtt, melyben ott a gótika és a reneszánsz, nézni a gazdag kereskedőházak lenyűgöző homlokzatát és nyugtázni, a cégérek egységesek és a legmenőbb divatmárkák butikjai sem tudják elrontani ezt a mesés, középkori harmóniát. Még a modern épületek is meghajolnak, mit meghajolnak, sokkal inkább tisztelettudóan hajbókolnak a történelem előtt. Az építészek kezén nem a kötöttséget, a múlthoz kényszerű illeszkedni vágyás buta igyekeztét láttam, sokkal inkább az egységes arculat megteremtésének roppant igényét.

Sétálni, lófrálni, élni...

Münster akkor is megér egy misét, ha egyetlen templomba, vagy akár a Picasso múzeumba sem lépünk be. Ha eszünkbe sem jut, hogy a városházán írták alá a dicstelen 30 éves háborút lezáró békét. Megér egy misét, ahogy az itt tanuló 50 ezer egyetemistával együtt sörözünk a Kreuzstrasse vagy a Buddenstrasse egyik kocsmájában. Ahogy errefelé jártunk, két formás, szőke lány éppen a felvett tárgyakról diskurált.

- Aussenpolitik ist für mich auch interessant... - mondta az egyik, vaskos könyveket cipelve és én egy pillanatig sem kételkedtem, belőle diplomata lesz, akárki meglássa...

Errefelé taljuk meg a Tripadvisor szerint is legfigyelemreméltóbb sörözőket és éttermeket. Itt a Pinkus, a Drübbelken vagy egy picit távolabb a Wegesende legszebb terecskéjén, egymás mellett a Kleiner meg a Grosser Kiepenkerl. Rumpsteak (hátszín), vagy éppen friss rókagomba szinte mindenütt megtalálható az étlapon. Jó sör is hozzá. Engem például levett a lábamról a Heimatbier. Ezekben az éttermekben nagyon értik a regionális konyhát és kiderül a vesztfáliai gasztronómia egyáltalán nem elveszett gyermek. A kiszolgálás elsőrangú, mosolygós, az árak 17-35 euró között számolandóak egy főre, már attól függően, mennyit szeretnénk inni.

Amikor azt est leszáll és a Lambertinikirchében még mindig gyakorol az orgonista, a szűk belváros ettől a Szépség és a szörnyeteg nagyszabású díszletévé változik. A művészboltokban és antikvitást kínáló, elegáns üzletekben pedig vevőért kiáltanak a festmények, szobrok, kisplasztikák. A klasszikus gyűjteményekbe való darabok mellett, a helyi egyetemisták friss, üde munkái kaphatók. Az utcák lüktetnek az élettől, a messziről jött ember pedig elgondolkodik, hogy itt nem lenne nehéz megszokni a távolságot.

Vissza kell jönni...

Fura módon a Dortmundban, Essenben, Düsseldorfban megszokott etnikai „sokszínűségnek” itt alig van nyoma. Az Aux Chocholate kávézó és macaron-mekkában a hölgy olyan csiszoltan beszéli a Hochdeutschot, hogy attól még Herr Goethének is kedve lenne csettinteni a nyelvével. - Jöjjön máskor is, nálunk mindig friss a kávé és a macaron – nevet és nyugtázza még Magyarországról is… Münstert tanulnom kell. Felkerült a listára, ahová a Szerelemmel még visszatérek...

Kedves Attila,

hihetetlen hőség vette át a hatalmat Németországban. Ez a hőség pedig butít. Furcsán, betegesen hat az emberekre. Aztán hétfőn megjött a lehűlés. Felhők, szemerkélő eső. Vártuk már, hogy aludni tudjunk, hogy ez a fojtogató miazma megszűnjön, megérezzük az ősz, a hűvösség leheletét.

Hajnal óta utazom. Hajnal óta csak egyetlen gondolat jár a fejemben. Soha ennyit még nem morfondíroztam azon, mennyire mély kötelék alakulhat ki egy férfi és egy nő között.

Maga a szerelemtől szenved, én pedig attól, hogy végre feltárjam, a nő és férfi között tátongó, súlyos szakadékot. Jegyezze meg, ne féljen megélni a szerelmet, ne féljen a csalódástól, a lélek kínjaitól. Ne féljen veszíteni, ne féljen a magánytól. Egyáltalán ne féljen attól, ha az élete nem úgy alakul, ahogy szeretné. Ebből fog a legtöbbet tanulni. Önmagáról, nőkről, szerelemről és elmúlásról. Ma azt gondolom, hogy a szakítás a halállal áll a legközelebbi kapcsolatban. A szakítás maga a danse macabre. A szakítás mutatja meg legjobban, mi történik az emberrel a halál pillanatában és fura módon számomra azt is, mit történhet az emberrel a halál után.

A felhők felett érkeztem meg Észak-Rajna Vesztfáliába. Dortmundban vagyok jelenleg. Itt rendezkedtem be a következő egy hétre. Régi Hansa város. A Ruhr-vidék legnagyobb települése és a nyolcadik a nagyok listáján Németországban.

Ezek persze eufemisztikus mondatok. A metropolisz ma már nem a patinás Reinoldi-, a Péter- és a Mária-templomokról híres. Bennük többnyire elveszett turisták lézengenek. Vagy tangó estet szerveznek a 13. században már álló Reinoldiban. Még csak az egykor jobb időket megélt sör, meg a bányaszat sem a régi már. Persze az ipar, a termelés, a kohászat és fémmegmunkálás még mindig ezreknek biztosít megélhetést és tucatnyi sörfajta dicséri a letűnt világ dicsőségét.

Az égető kérdések között azonban a nagyvárosias átalakulást, elszemélytelenedést, az ezerféle helyről érkező "bevándorlókat" kellene megemlíteni. Érdemes lenne egy tanulmány írni a Nordstadt városrészről.

Messziről nézve ez lenne a sokat emlegetett "NO-GO" zónák tipikus példája. Feketék, arabok, és Kelet-Európa hátsó udvara népesíti be ezt a negyedet. Az utcákon alig lehet fehér embert látni. Szoknyás, fekete férfiak, fejkendős törökök és egyéb közel-keleti népek na meg a legszegényebb kontinens összes országa képviselteti itt magát. A német téglák pedig jótékonyan takarják a kultúrák közötti különbséget. A házak hallgatnak a problémákról, ellentétekről, szakadékokról és indulatokról.  A házak ugyanazok, a szagok, illatok, vágyak, álmok és a feliratok másak. Attól tartok senki sem őszinte. A befogadók sem és a befogadottak sem. Puskaporos hordó is lehet, ha nem sikerül közös nevezőt találni. Persze van aki szerint ez a kulturbunt önmagában is siker. Önmagában is értékelhető. Legyen szó gasztronómiáról, vendéglátásról, sokszínűségről és multikulturalizmusról. Csak félek, hogy egy esetleges gazdasági teljesítménycsökkenés felszínre hozza a ki nem mondott, beszívott szavakat, akár a hosszú aszály a folyó mélyén pihenő, elfeledett tankokat...

A sokszínűség persze önmagában még nem veszélyes, csak a monokróm világból érkezetteknek más. Talán szokatlan, talán fura, talán megdöbbentő. Fura, ahogy a fiatal férfiak összeverődve várják, hogy valaki végre, nyelvtudás nélkül is, egy kisbuszból alkalmi munkát kínáljon nekik. Közben lézengenek, cigarettáznak, tétlenségre és türelemre kárhoztatva várnak, remélnek. Hogy élvezik-e így a szabadságot, az életet, arról nem vagyok meggyőződve. A békés várakozás felszíne alatt, akár mély, frusztrált indulatok is lappanghatnak. Ám sokan önáltatva mosolyognak, hogy a segítség, a befogadás és a szeretet önmagában is képes átformálni ezeket a nehéz sorsú emberek világképét. A kérdés az, hogy meddig kell elmenni, hol kell határt húzni, vagy el kell fogadni, ez a népvándorlás megállíthatatlan...

A tény, hogy a dortmundi Nordstadtban a régi Tante-Emma-Ladenek, italdiszkontok, családi vállalkozások megszűntek, átadták a helyüket a dönereseknek és egyéb néha értelmezhetetlen szolgáltatásoknak, vállalkozásoknak. A németekből csak az idősek, nyugdíjasok, menekülésre képtelenek maradtak és a világuk átformálódott valami izgága Bábellé. Nehogy azt higgye, hogy nem figyelemreméltó ez. Azoknak a szirénhangoknak se higgyen, aki azt mondják, ez lenne a normális. Ez nem normális, ez legfeljebb szükségszerű. Ez az eredménye az olcsó munkaerőt kajtató gazdaságnak, az elöregedett, gyermektelen társadalomnak, a munkaerőhiánynak, az elmúlt 40-60 év, nagyvonalúnak tűnő, de érdekek mentén vezérelt politikájának.

Őszinte leszek. A maga Kelet-Európájában most minden arról szól, hogy a migránsokra nincs szükség. Itt pedig minden arról, hogy  - az itteni politikusok szerint - éppen a  migránsok segítik majd ki a bajba jutott gazdaságot. Hivatalosan egyébként itt nem lehet migránsokról beszélni. Ez a kormány kérése a köztisztviselők felé. A jelenlegi belső kommunikáció szerint olyan emberekről beszélhetnek, akiknek van egy történetük a menekülésről…

Hosszú levél ez Attila. Hosszú levél, amiben egyszerre kellene elemeznem a szerelemet és azt a kávét, amit éppen ebben „veszélyes” városrészben a Bornstrasse 122. szám alatt, a Nur Pastanesiben ittam. Meg írhatnék a friss Baklava ízéről. Török üzlet ez, többnyire török vagy közel-keleti közönséggel. Lehet jókat enni, beszélgetni, finomságokat kóstolni. Fejkendőben vagy anélkül idősebb és fiatal lányok térnek be csacsogni és majszolni valamit. Nagy fekete szemű Szulamitok világa ez, ahol a közös nyelv, a közös kapaszkodó a német. Transmitter nyelv lett Goethe nyelve. Van valami bája, a friss baklavának, aminek csodálatos illatára, megnyílnak az ajtók és a migrációs hátterű emberek mellett megjelennek azok is, akik már megemésztették a változást… Az is tény, hogy csak a környéken élő németek mernek ide bejönni, mások ikább kerülik az ilyen kávézókat. Hogy a félelem vagy a rátartiság miatt, már egy másik kérdés. De ez is bizonyítja, hogy számos ki nem beszélt problémákkal néz szembe Németország.

A kérdés marad, hogy ebben az elhallgatott világban, mi lesz Némethonból 5-10, 20 év múlva…

Attila! A kávé törökös, a baklava édes és összességében ebben a boltban a negyed közönségéhez találták ki az árakat. Olcsóbbak. Ezek a tények. A többi rejtély és a jövő dolga…

Visszatérve a maga problémájához. Adjon magának egy hetet. Holnap már kedd. Holnap már lassan belemegyünk a hétbe, ami felfalja az ember kétségeit.

Tudom, hogy magának is szüksége lenne a távolságra. A nyugalomra. Élje meg Budapestet. Menjen kocsmákba, hallgasson zenét, mossa ki magából is a múltat a Duna és álljon frissen, üdén a holnap elébe. Egyébként meg az Isten éltesse Magyarországot a születése napján!

Attila! Ki tudja mit hoz a jövő!?! Ki tudja, mit remélhetünk? Ki tudja…

Bízzon… Egyebet úgy sem tehet és éljen végre. Egyen és igyon. Vásároljon néhány új ruhát magának. Menjen ki a házból, hagyja most az írást… Keljen fel Attila és nézzen szét a világban…

Szorít az idő. Tőri a szívem a lelkem, mint egy rossz, nyavalyás cipő. Szorít az idő. Sose még ennyire. Nem attól félek, hogy itt a vég. Attól tartok, hogy nem Te fogod a kezem. Pedig nem félek. Már azon is túl vagyok. Megnyugodtam. Már nem veszíthetlek el. Már az is megtörtént. Szoroztam nullával és a negatív számok kórházában tértem magamhoz.

Még a feltámasztott Lázár is küszködik a búcsúzással. Fél évek peregnek ki az ujjam közül. Hervadó nyár, hervadó virágok, bennem egy szigorú gumibot mutatja a pontos időt. Láttam a nyarat, láttam a forró éjszakákat magányban múlni el és láttam bolond halakat sötét vízü tavakban fürödni.

Tegnap hosszan meséltem, hogy mit tennék. Te hallgattál. Csöndes belenyugvással. - Miért nem akkor? Ott? Amikor lehetett? - kérdezted. És én nézek magam elé.  A szerelem az ilyen, reggel hattól, műszakban délután kettőig? Aztán mindenki hazamegy a szerelemgyárból? Aki később jön, annak már csak a csend, meg a fityisz? Meg egy elkésett karnevál halk dallama?

Az a szerelem, amire vágyom, nem elvesz, hanem hozzátesz. Az a szerelem nem felkérdez, hanem velem tanul. Az a szerelem, nem a hibákat keresi, hanem az embert, az a szerelem nem nosztalgia, elveszett nyár és tenger után vágyik, hanem a boldog perceket a szerelméhez köti…   

Az a szerelem tengere, mondd, egyáltalán létezik-e? Vagy megállunk a makacsság, az önzés, az önérzet és konokság aszálytól sújtott partjain?

Mire vársz még? Nézd a napokat! Nézd, mily pompás az augusztusi gyümölcs, a fák roskadásig, nevet a szőlő és borról álmodik. Ez még nyár és lent délen sokáig az marad. Beérik a füge, langyos lesz a hullám és hűs csókok várnak ránk…

(...egy "nem túl eredeti" levél első, nyilvános utánközlése...)

Herr József!

Megkaptam versének fordítását, amit nagyon köszönök. Megfogadom a tanácsát. Mesélek. Talán nem úgy, ahogy Ön azt várná tőlem, de szaggatva, pulzálva, vissza-visszapörgetve éveket, eseményeket, örömöket és fájdalmakat kap tőlem. Mesébe szerkesztve. Ne féljen, valódi mese lesz. Igaz szavak szépségről, bajról, sőt sikerről és kudarcról is. Talán nem tudja, hogy mesében nekem Kipling a mérce. Sokszor sétálok a dzsungelében, ahol szembe kell néznem a bennem élő becsvágyó vaddal: Mauglival. Sőt időről-időre megkönnyezem a Ha című versét. Gyermeki énnel találtam rá, gyermeki én tör fel belőlem évtizedek mélységéből, ha olvasom…

Más. Kosztolányi halála egész Európa vesztesége. Fehérek között az egyik legeurópaibb Ő volt talán. Tudja mély együttérzéssel gondolok a magyarokra. Nagy, de tragikus sorsú nemzetként tekintek Önökre. Meg ne haragudjon  érte, de majdnem rokontalan anyanyelvük, szűk dobozában, elzárva a világ szeme elől, maguk valódi csodákat teremtenek, csak éppen olyanok, mint a szignó nélküli remekmű. Aki ilyet birtokol tudja, hogy érték, de az ismeretlenség őrjítő kétségei élete végéig mardossák.

Hű maradok kéréséhez, megpróbálok ebben a megbolondult Európában ember maradni.

Jövő héten Észak-Rajna-Vesztfáliába utazom. Egy hétig leszek ott. Egy hétig egy fura lélekkísérletnek vetem alá magam. Közben pedig nyitott szemmel járok majd a világban. Látni akarom az idegen arcokat, idegen örömöket és idegen fájdalmakat. Beszélgetni szeretnék, hosszú éjszakákon át, koncerteket hallgatni és talán jókat enni. Tervezek kirándulást Münsterbe, Düsseldorfba és Bonnba is. Majd meglátom mennyi időm lesz. Münster azért is fontos, mert mint tudja, itt írták alá a 30 éves háborút lezáró Vesztfáliai békét. Harminc év téboly, embertelenség és nyomor után az ember rájött, isten, erkölcs és szeretet nélkül nem lehet élni. Ma is erre lenne szükség, ebben a fejre állított, foltozott, öntudat nélküli Európában. 

Tudom, maga is nehéz időket él. Lelke csatái olyan hangosak, hogy írásait olvasva fejemben az armageddon zaját  ébreszti.

Lieber Attila! Arra kérem a teremtőt, hogy adjon nyugalmat háborgó, szerelmes szívének, lelkének! Azért esedezem, hogy derűsebb napok virradjanak ránk.

Sose felejtse el; még élünk! Az élet pedig kiszámíthatatlan.

Higgye el a tenyerén a rossz mellett, ott a jó is! Maga dönti el, melyiket választja…

Üdvözli: Thomas Mann

Honnan van még bennem tűz, amikor az utolsó gyufám is eláztattad a nyári esőkben? Honnan van bennem akarat, amikor láncfűrésszel vágtad le kezemet, lábamat? Honnan van bennem érzés, amikor a néma hetek alatt megtanultam gyűlölni az összes érzést? Mitől dobog a szív, amikor darabjaira hullott és a turmixgépben rostos levet kevertem belőle? Honnan van bennem remény, amikor a reménytelenség kénköves esőjében, túl az eseményhorizonton egyetlen tű fokába sűrűsödött az összes élet? Honnan van bennem hit, amikor sem fehér, sem fekete templomokban leülni nem tudtam? Honnan van bennem szeretet? Mikor tükröd rég nem vagyok? Mert belül újra és ismét, bolond vagyok; teljesen értelmetlenül éjfélkor jönnek hozzám a hajnalok. Ismét és ismét; sárga porban, disznóólban, legyek uraként, a vállalt magányban is ragyogok...

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen... (Stephen King)

Sok, sok év után ismét valamiféle menedék lett a blog. Semmi több. Egy apró menedék, ahol az ember elbújhat, ahol kifakadhat. Hosszú éjszakákon át hallgattam Csernust, Poppert és Müllert. Minden hajnalt láttam ezen a nyáron. Mindet. Ismerem, hogyan pirkad, pitymallik, színesedik az ég. Ismerem az összes nyári reggelt. Nagy ajándék ez, még akkor is, ha tudom félelmetes árat fizettem érte. Nem aludtam. Nyúzott, hosszú arccal, lógó, uborka orral és karikás szemekkel éltem, élek mint egy szellem. Ez az ára a hajnaloknak. Meg az állandó félsz, tipródás, neurózis. Harc démonokkal, szembenézés a bennem élő szörnyszülöttekkel. Egyenként kellett őket megölelni és megszelídíteni. A többségük ráadásul még mindig vad és életveszélyes...

Egész nyáron egy horrorfilmben voltam főszereplő, és mindig azt vártam, valaki bejelenti, hogy vége. Jön az én Rendezőnőm és azt mondja ez a film happy enddel ér véget. 

Egyelőre nem jön senki. A horrort nekem kell befejezni. Jól, vagy rosszul, nekem kell tudni...

Fura ez, ahogy az ember egy párhuzamos életet él... Álmodik, remél és vágyakozik...

Máshol jár. Más életet él. Más évet ír, másban hisz és legfőképp hisz, meg remél...

Abban a párhuzamos életben minden egyensúlyba kerül, harmonikus és édes, mint az a csók... A csókja... 

Száműztem minden érzést. Rájuk zártam az ajtót. De időről-időre bekukkantok. Hogy vannak? Hogy bírják? Az élet fura teremtés, a szerelem meg... Ugyan...

Pedig készen áll. Átment a tű fokán. Kihúzta magát a trágyából és férfi lett. Késő? Már mindegy? Soha nem az! A szerelem türelmes. Az igaz szerelem kivár. Tudja, hol talál menedékre. Kövek alatt, halak gyomrában, barlangok, tengerek mélyén. Kivár. Hibernálja magát és ha felébred, elemi erővel kel életre. Ugyanaz a szív, ugyanaz a dobbanás. Te kinek hazudnál valami mást???   

Nagy, kék vizek partján ülve, napokig lehet bámulni a Lelket. Azt hinné az ember, hogy csendes, pedig kabócahangon zsong, a fák között sustorog, kint a nyílt vízen pedig csapkod és öreg motorokban berreg. A boldogoknak euforikus percet okoz, a kóborgóknak meg kezet nyújt...