Szorít az idő. Tőri a szívem a lelkem, mint egy rossz, nyavalyás cipő. Szorít az idő. Sose még ennyire. Nem attól félek, hogy itt a vég. Attól tartok, hogy nem Te fogod a kezem. Pedig nem félek. Már azon is túl vagyok. Megnyugodtam. Már nem veszíthetlek el. Már az is megtörtént. Szoroztam nullával és a negatív számok kórházában tértem magamhoz.

Még a feltámasztott Lázár is küszködik a búcsúzással. Fél évek peregnek ki az ujjam közül. Hervadó nyár, hervadó virágok, bennem egy szigorú gumibot mutatja a pontos időt. Láttam a nyarat, láttam a forró éjszakákat magányban múlni el és láttam bolond halakat sötét vízü tavakban fürödni.

Tegnap hosszan meséltem, hogy mit tennék. Te hallgattál. Csöndes belenyugvással. - Miért nem akkor? Ott? Amikor lehetett? - kérdezted. És én nézek magam elé.  A szerelem az ilyen, reggel hattól, műszakban délután kettőig? Aztán mindenki hazamegy a szerelemgyárból? Aki később jön, annak már csak a csend, meg a fityisz? Meg egy elkésett karnevál halk dallama?

Az a szerelem, amire vágyom, nem elvesz, hanem hozzátesz. Az a szerelem nem felkérdez, hanem velem tanul. Az a szerelem, nem a hibákat keresi, hanem az embert, az a szerelem nem nosztalgia, elveszett nyár és tenger után vágyik, hanem a boldog perceket a szerelméhez köti…   

Az a szerelem tengere, mondd, egyáltalán létezik-e? Vagy megállunk a makacsság, az önzés, az önérzet és konokság aszálytól sújtott partjain?

Mire vársz még? Nézd a napokat! Nézd, mily pompás az augusztusi gyümölcs, a fák roskadásig, nevet a szőlő és borról álmodik. Ez még nyár és lent délen sokáig az marad. Beérik a füge, langyos lesz a hullám és hűs csókok várnak ránk…