Kedves Attila,

hihetetlen hőség vette át a hatalmat Németországban. Ez a hőség pedig butít. Furcsán, betegesen hat az emberekre. Aztán hétfőn megjött a lehűlés. Felhők, szemerkélő eső. Vártuk már, hogy aludni tudjunk, hogy ez a fojtogató miazma megszűnjön, megérezzük az ősz, a hűvösség leheletét.

Hajnal óta utazom. Hajnal óta csak egyetlen gondolat jár a fejemben. Soha ennyit még nem morfondíroztam azon, mennyire mély kötelék alakulhat ki egy férfi és egy nő között.

Maga a szerelemtől szenved, én pedig attól, hogy végre feltárjam, a nő és férfi között tátongó, súlyos szakadékot. Jegyezze meg, ne féljen megélni a szerelmet, ne féljen a csalódástól, a lélek kínjaitól. Ne féljen veszíteni, ne féljen a magánytól. Egyáltalán ne féljen attól, ha az élete nem úgy alakul, ahogy szeretné. Ebből fog a legtöbbet tanulni. Önmagáról, nőkről, szerelemről és elmúlásról. Ma azt gondolom, hogy a szakítás a halállal áll a legközelebbi kapcsolatban. A szakítás maga a danse macabre. A szakítás mutatja meg legjobban, mi történik az emberrel a halál pillanatában és fura módon számomra azt is, mit történhet az emberrel a halál után.

A felhők felett érkeztem meg Észak-Rajna Vesztfáliába. Dortmundban vagyok jelenleg. Itt rendezkedtem be a következő egy hétre. Régi Hansa város. A Ruhr-vidék legnagyobb települése és a nyolcadik a nagyok listáján Németországban.

Ezek persze eufemisztikus mondatok. A metropolisz ma már nem a patinás Reinoldi-, a Péter- és a Mária-templomokról híres. Bennük többnyire elveszett turisták lézengenek. Vagy tangó estet szerveznek a 13. században már álló Reinoldiban. Még csak az egykor jobb időket megélt sör, meg a bányaszat sem a régi már. Persze az ipar, a termelés, a kohászat és fémmegmunkálás még mindig ezreknek biztosít megélhetést és tucatnyi sörfajta dicséri a letűnt világ dicsőségét.

Az égető kérdések között azonban a nagyvárosias átalakulást, elszemélytelenedést, az ezerféle helyről érkező "bevándorlókat" kellene megemlíteni. Érdemes lenne egy tanulmány írni a Nordstadt városrészről.

Messziről nézve ez lenne a sokat emlegetett "NO-GO" zónák tipikus példája. Feketék, arabok, és Kelet-Európa hátsó udvara népesíti be ezt a negyedet. Az utcákon alig lehet fehér embert látni. Szoknyás, fekete férfiak, fejkendős törökök és egyéb közel-keleti népek na meg a legszegényebb kontinens összes országa képviselteti itt magát. A német téglák pedig jótékonyan takarják a kultúrák közötti különbséget. A házak hallgatnak a problémákról, ellentétekről, szakadékokról és indulatokról.  A házak ugyanazok, a szagok, illatok, vágyak, álmok és a feliratok másak. Attól tartok senki sem őszinte. A befogadók sem és a befogadottak sem. Puskaporos hordó is lehet, ha nem sikerül közös nevezőt találni. Persze van aki szerint ez a kulturbunt önmagában is siker. Önmagában is értékelhető. Legyen szó gasztronómiáról, vendéglátásról, sokszínűségről és multikulturalizmusról. Csak félek, hogy egy esetleges gazdasági teljesítménycsökkenés felszínre hozza a ki nem mondott, beszívott szavakat, akár a hosszú aszály a folyó mélyén pihenő, elfeledett tankokat...

A sokszínűség persze önmagában még nem veszélyes, csak a monokróm világból érkezetteknek más. Talán szokatlan, talán fura, talán megdöbbentő. Fura, ahogy a fiatal férfiak összeverődve várják, hogy valaki végre, nyelvtudás nélkül is, egy kisbuszból alkalmi munkát kínáljon nekik. Közben lézengenek, cigarettáznak, tétlenségre és türelemre kárhoztatva várnak, remélnek. Hogy élvezik-e így a szabadságot, az életet, arról nem vagyok meggyőződve. A békés várakozás felszíne alatt, akár mély, frusztrált indulatok is lappanghatnak. Ám sokan önáltatva mosolyognak, hogy a segítség, a befogadás és a szeretet önmagában is képes átformálni ezeket a nehéz sorsú emberek világképét. A kérdés az, hogy meddig kell elmenni, hol kell határt húzni, vagy el kell fogadni, ez a népvándorlás megállíthatatlan...

A tény, hogy a dortmundi Nordstadtban a régi Tante-Emma-Ladenek, italdiszkontok, családi vállalkozások megszűntek, átadták a helyüket a dönereseknek és egyéb néha értelmezhetetlen szolgáltatásoknak, vállalkozásoknak. A németekből csak az idősek, nyugdíjasok, menekülésre képtelenek maradtak és a világuk átformálódott valami izgága Bábellé. Nehogy azt higgye, hogy nem figyelemreméltó ez. Azoknak a szirénhangoknak se higgyen, aki azt mondják, ez lenne a normális. Ez nem normális, ez legfeljebb szükségszerű. Ez az eredménye az olcsó munkaerőt kajtató gazdaságnak, az elöregedett, gyermektelen társadalomnak, a munkaerőhiánynak, az elmúlt 40-60 év, nagyvonalúnak tűnő, de érdekek mentén vezérelt politikájának.

Őszinte leszek. A maga Kelet-Európájában most minden arról szól, hogy a migránsokra nincs szükség. Itt pedig minden arról, hogy  - az itteni politikusok szerint - éppen a  migránsok segítik majd ki a bajba jutott gazdaságot. Hivatalosan egyébként itt nem lehet migránsokról beszélni. Ez a kormány kérése a köztisztviselők felé. A jelenlegi belső kommunikáció szerint olyan emberekről beszélhetnek, akiknek van egy történetük a menekülésről…

Hosszú levél ez Attila. Hosszú levél, amiben egyszerre kellene elemeznem a szerelemet és azt a kávét, amit éppen ebben „veszélyes” városrészben a Bornstrasse 122. szám alatt, a Nur Pastanesiben ittam. Meg írhatnék a friss Baklava ízéről. Török üzlet ez, többnyire török vagy közel-keleti közönséggel. Lehet jókat enni, beszélgetni, finomságokat kóstolni. Fejkendőben vagy anélkül idősebb és fiatal lányok térnek be csacsogni és majszolni valamit. Nagy fekete szemű Szulamitok világa ez, ahol a közös nyelv, a közös kapaszkodó a német. Transmitter nyelv lett Goethe nyelve. Van valami bája, a friss baklavának, aminek csodálatos illatára, megnyílnak az ajtók és a migrációs hátterű emberek mellett megjelennek azok is, akik már megemésztették a változást… Az is tény, hogy csak a környéken élő németek mernek ide bejönni, mások ikább kerülik az ilyen kávézókat. Hogy a félelem vagy a rátartiság miatt, már egy másik kérdés. De ez is bizonyítja, hogy számos ki nem beszélt problémákkal néz szembe Németország.

A kérdés marad, hogy ebben az elhallgatott világban, mi lesz Némethonból 5-10, 20 év múlva…

Attila! A kávé törökös, a baklava édes és összességében ebben a boltban a negyed közönségéhez találták ki az árakat. Olcsóbbak. Ezek a tények. A többi rejtély és a jövő dolga…

Visszatérve a maga problémájához. Adjon magának egy hetet. Holnap már kedd. Holnap már lassan belemegyünk a hétbe, ami felfalja az ember kétségeit.

Tudom, hogy magának is szüksége lenne a távolságra. A nyugalomra. Élje meg Budapestet. Menjen kocsmákba, hallgasson zenét, mossa ki magából is a múltat a Duna és álljon frissen, üdén a holnap elébe. Egyébként meg az Isten éltesse Magyarországot a születése napján!

Attila! Ki tudja mit hoz a jövő!?! Ki tudja, mit remélhetünk? Ki tudja…

Bízzon… Egyebet úgy sem tehet és éljen végre. Egyen és igyon. Vásároljon néhány új ruhát magának. Menjen ki a házból, hagyja most az írást… Keljen fel Attila és nézzen szét a világban…