Először is sehogy. Ne mondjunk nemet a végzetre. Ne higgyünk a véletlenekben. Ne gondoljuk azt, hogy minden megmagyarázható számokkal, törtekkel, meg képletekkel. Ne gondoljuk azt, hogy a viharban, az égzengésben, a sűrűn földbe csapódó villámok ellen értelme lenne kiállni a tisztás közepére, felemelni a kezünk és azt ordítani; legyőztelek…

A végzet a beleegyezőt elviszi, a tiltakozót elhurcolja. A végzet erősebb, mert isteni törvény, a mindenség mögött dolgozó szigorú összefüggésrendszer.

Ez a vég. Egyedül ülni egy autóban, ami a temető felé gurul. Fura, de nem láttam senkit, aki erre jött volna. A világ táncolni készül. Az összes tűzijátékot előkészítették, az összes pezsgő behűtve, az összes kaviár feltálalva. A kedvenc zenéd szól az utcákon, az emberek szép ruhákban, kissé spiccesen indultak el, téged ünnepleni. Hallom, ahogy kurjongatnak és isznak még egyet az egészségedre. Tökéletes férfiak, katonás sorban menetelnek feléd. A parancsnok jóképű, a többit masszának látom. Szépséged híre hozta őket ebbe az elátkozott városba. A katonazenekar a kedvenc nótád húzza. Királynőnek tartanak…

A kocsiban lila bársony. Kérek egy pohár Szahara-száraz pezsgőt. Lehúzom az ablakot. Akácvirág és faszénen grillezett hús illatát hozz felém a szél, pedig ez december, de valahogy így teljes a vég, ha mindennek ellentmond, ha groteszk és abszurd.

Teátrális minden jelenet. Mintha egy excentrikus, de túl hiú rendező álmodta volna meg. Kétes mosoly a kocsiban. Nem merek tükörbe nézni, nem akarom látni ezt a meghasonlott embert. Különben is, először látnám gyilkosnak az arcom. Gyilkosnak, aki leszámol az álmaival, vízbe fojtja a reményt és most valami bolond szabadságtól elragadtatva a világgal is szembe megy.

Pedig ez lesz az esték estéje, a boldogok kacagva emelkednek a levegőbe, még az ostobák is legyűrik a gravitáció kispolgári béklyóit. És mindenki csókolózik, mindenki szerelmes lesz, mindenki ölelkezni fog…  

Vak vagyok. Nem látok semmit. Csak a zene teszi. Játszik a képzeletemmel. Üres szobák. Lepedővel borított festmények, bútorok világa ez. Itt sütik ki az emberek agyát, itt kaparják el a meg sem születtet gyermekeket. Itt mártják fekete szurokba a ragyogó jövőt. Ez a rideg, kicsempézett, saválló fémmel borított, urbánus Taigetosz.

A kocsi gurul. Nincs sofőr. Vagy az is én vagyok. Egy fasor, lomboktól fosztott fák. Havazik, de nincs hideg, hogy megmaradjon. Ruha nélkül jöttem jövendőt jósolni, most a szélben pőrén állok. Már nincs panasz bennem, nincs remény, csak maró sav a torkomban.

Felemelem a kezem és magamra rántom a legszürkébb eget. A mágneses pólus, bolond bogárként, rándulva megindul. Véremben remegni kezdenek a balga vasak…

A Bundestagban 1000 forint egy menü, a sógorok parlamentjében a Dr. Karl-Renner-Ringen 1500 forint. Brüsszelben, Strasbourgban pedig olyan „kedvezményes”, hogy az már korábban is kiverte a biztosítékot. Budapest ebben a kérdésben már korábban (is) felzárkózott. Az Országház kantinjában eddig is érdemes volt ebédelni, ahogy most a Várban is…

A kérdés csak az, hogy jóízű-e tud lenni az a falat, ami mögött csupán az áll, hogy az igazán zsíros állami megrendeléseknél kiemelt legyen egy-egy vendéglátó… Nem akarom elhinni, hogy a majdnem ingyenebéd diétára fogott ára ilyen jól esik, hogy ilyen olcsó lenne a bársonyszékben érlelődő hús, hogy senki nem lázad fel; engem bizony ne alázzanak meg, hisz van nekem rendes „állami” fizetésem…

Sajnálom Gundeléket. Sajnálom, hogy most az izzó szemű tömeg leveszi róluk még a keresztvizet is. De tessék belátni, a vérbő kapitalizmusban, ahol a túlórára is egyre nagyobb az igény, ott nincs és nem lehet „majdnem” ingyen az ebéd…

A-moll

Az usankás belelőtt a fazékba. Két tyúk főtt benne. A nagy fazékba, amit  csak vasárnap, meg ünnepnapokon vettek elő.  Izzadó zöldségek, egy nyak, farhát, meg kaparók úsztak a tetején. A fazék egyik oldalán be, a másikon kiszaladt a golyó. A forró lé bugyogva ömlött belőle.

- Покажи свои руки, покажи свои руки! – ordított a kiskatona és a dobtáras géppuska tusával arcon vágta a házigazdát. Elöntötte a vér a száját.

- Ne báncsák, az isten szerelmére ne báncsák mán’!!! – ereszkedett térdre az asszony és imára kulcsolta a kezét. A katona visszakézből fel akarta pofozni, de az őrmestere megfogta a csuklóját.

- Azt kérdezik, rokonuk-e az a katona disznóól mögött? – fordította a tolmács a tisztet.  – Говорить! – ordította  fröcsögve a kiskatona erélyt adva a tolmács szavainak.

A férfi lenyelte a szájába összefutott vért, kézfejével megtörölte a száját és így felelt:

- A németek hagyták itt. Félholt volt, mán amikor a portára került. Haslövést kapott. Nem vitték tovább.

- A ты почему? – kerekedett el a tiszt szeme? Arra volt kíváncsi, hogy miért pont náluk hagyták.

- Mert én vagyok a kisbíró, oszt a jegyző azt mondta hagyják nálam. A feleségem ért a sebekhez… - válaszolta oroszul a férfi…

A tiszt le sem vette a kesztyűjét. Felpofozta. Majd megragadta a grabancát és megráncigálta:

- Выходи! – suhogta és kipenderítette a férfit az ajtón. Az ól mögé lökdösték. A magyar katonát az istállóból a trágyadomb mellé lökték. Haldoklott...

- Колени! – letérdeltették. A tarkójánál össze kellett kulcsolnia a kezét. Szembe állt vele három orosz. Ketten dobtárassal, a harmadik egy mesterlövész puskával.

- Стреляйте! - szólt a tiszt és eldördültek a fegyverek. Mind a hárman a katonába lőttek. Az egyet rándult és kilehelte a lelkét.

– Legközelebb téged is lelövetlek! – kiáltotta tiszt és belerúgott a hátába. A férfi arccal a szarba vágódott…

 kisterc...

- Apádat csaknem lelőtték az oroszok – mondta az asszony a szénboglyában bujdosó 14 éves, szép arcú, pirospozsgás lánynak. - Még az arcszeszt is megitták. Az egyik gépzsírt kent a kenyérre oszt falta. Seperni lehetett e tetveket utánuk… -kesergett. A lány elvette az almákat meg a pogácsákat – csóválta a fejét.

- Mit mond apám, meddig kell még itt lennem? – kérdezte az anyját.

- Azt csak a Jósisten tuggya, jányom… - felelte és az égre nézett. 

Az asszony évtizedek múlva is csak arra a vasárnapra tudott gondolni. Ha szűrte a húslevest, ha valaki egy kaparót vett a szájába, mindig eszébe jutott az a délelőtt, amikor megjöttek… A férfi pedig évekig köpött, amikor az utcája sarkán meglátta a tanács új tábláját: Felszabadulás útja.

Fríg#6

- Eriggy’ mán ki a konyhából – kiáltotta az asszony a férjének, még taszított is egyet rajta. – Még nem főtt meg a hús, hiába kujtorogsz. A kezed meg nem bírod megmosni! Hozod befele a koszt. Hát hogy nézel ki? Mán' megint a kéményt pucoltad? Ennek oszt beszélhetek! – zsongta az asszony, mintha csak lemezről játszotta volna. Régi lemezről… A férfi kinézett a konyha ablakán. A hátsó szomszéd egy dombon lakott. A kertje közepén egy régi, göcsörtös, megvénült almafa. A levelek egy részét már ledobta. Beleharapott az ősz. A többihez még ragaszkodott pedig a zöldjük szürkébe fakult. Ekkor feltűnt a szomszéd a dombon. Egy kétágú festőlétrát hozott a vállán. Odatámasztott a fához és mászni kezdett. Valami kötélféle volt a kezében. Egy vastag ághoz kötözte, majd a nyakába vette és felakasztotta magát… A  férfi kirohant a házból, végig a kerten, úgy repült  át a kerítésen, mint kiskatona korában és a fáig szaladt. A férfi még rugdalózott, a bokájánál átfogta és megemelte.

- Vágjátok le! Vágjátok le! – ordított, amire kiszaladt a szomszédasszony is. Egy konyhakést hozott, felmászott a létrán és levágta az urát…

Soha senki nem köszönte meg a szomszédnak. Talán szégyellték... Mire hazament, a felesége megterített.

- Te meg mán hon’ kódorogtál! Rég kész a leves! – szúrta oda neki. A férfi nem szólt semmit, csak elmosolyodott, kezet mosott, kanalazni kezdett és megdicsérte a húslevest. Csak a keze remegett...

Nocturne

Utálta, hogy a pasija mindenbe beleszól. Mindig ilyen minden lébe két kanál típusról álmodott, de rendszerint a plafonra mászott, amikor kibújt belőle az a kioktató, pedellus felsőbbrendűség.  Mindenhez értett, mindent tudott és mindenbe bele is pofázott.

„Ne ide tegye, ne így fogja, ne azzal keverje, ne úgy tartsa…” – a lány egy darabig tűrte. Nem tette szóvá, mennyire utálja ezeket a leckéket. Ha reggel megsértette, és a pasi elment dolgozni, elővett egy nagy papírt és teleírta a különös és elvárt szabályokkal. Két oldalt vésett tele velük. – „Ez az én lakásom…” – utánozta a lány és nyelvet öltött rá. Rótta a sorokat. Mennyi vizet forraljon reggelente a vízforralóban, mert ha fél liternél több az már pazarlás. Ne morzsázzon az ágyba, ne dobálja a díszpárnákat a földre, az ágytakarót hajtsa össze, ha felkelt azonnal ágyazzon meg, legyen barátságban a porszívóval, ha hajat szárít, szedje ki a szálakat a mosdóból, ne hagyja össze vissza Túró Rudi papírokat…. és a többi, és a többi…”

Elment a kedve a konyhától. „Le vagy te szarva…” – gondolta. "Főzzön neked anyád, vagy főzzél te magadnak, bunkó…”

Ám egy napon egy szép tyúkot hozott otthonról. Azonnal nekiállt. Kiolvasztotta. Feldarabolta. Ekkor látta csak, hogy nem egy vén tyúk, hanem egy szép sárga bőrű, házi jércéről van szó. Egy nagyobb edénybe pakolta, vizet eresztett rá, a zöldséget, fűszereket sem felejtette el és feltette főni. Lassan, gyöngyözve. Azt is utálta, hogy a pasi mindig Szindbád filmet idézte és közben az anyja, meg az előző szeretője húsleveseiről áradozott. „Na majd most megmutatom neked, te nagypofájú… Elájulsz, ha hazajössz!"

A szívét főzte bele. Van az a pillanat, amikor egy fiatal nőnek is sikerül. Az összes érzését, gondolatát, na és persze a sértettségeit is belefőzni az ételbe. Ahogy a forró víz megtette a hatását, benne az érzések párolták a szerveket. Néha nagyokat sóhajtott, mint egy rosszul lezárt kukta... Attól ugyan tartott, hogy a rumlis konyha majd nem tetszik a „tulajdonosnak”, de most valahogy eltörpültek az aggodalmak. Levest kívánt, olyan levest, ami nemcsak finom, hanem a saját keze, meg a szíve munkája és amitől a pasi is elájul. Ahogy teltek az órák egyre izgatottabb lett. Egyre gyakrabban kóstolta. Már ha egy apró, picurka habfolt jelent meg rajta, azonnal leszedte.

„Grízgaluskával!” – gondolta végül és előkészült. A levesbe nem lehetett belekötni.

Amikor nyílt az ajtó, köszönés helyett csak ennyit mondott: - Tudom, hogy utálod, de főztem. Húslevest. Kérsz? – és úgy dobogott a szíve, mint az államvizsgáján. A pasi úgy ette, hogy öröm volt ránézni. Háromszor is szedett. Borsot és szerecsendiót készített mellé. Felkészült…

A lány aznap este teljes jogkörrel átvette a hatalmat a konyha felett. A húslevessel megnyerte a háborút…

i was born…

Ma születni tanultam. Egy kórházban egész nap néztem, hogyan születnek meg a földlakók. 32 anyát láttam vajúdni. 32 alkalommal éreztem át a születés minden kínját, fájdalmát. Néhányszor lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felsírjon az újszülött. Minden pillanatot megkönnyeztem. Születni iszonyú nehéz. Még császárral is. Vadonatúj szerveket használni, vadonatúj érzékeket élesíteni. Ilyenkor a legpuhább ruhácska, a legsimogatóbb takaró is érdes, rideg, idegenül hideg. Az anyatej úgy mar, mint kamaszoknál az első pálinka és az első érintés is bizarr módon hátborzongató… Fura azonban, hogy a legnagyobb sírások és „fogcsikorgatások” közepette is el-elmosolyodnak a kicsik. Ők nem is tudják, de nevetni tanulnak. Szájuk sarkát bontja a nevetés. Tessék megfigyelni, a bébik mosolyogni tanulnak… Nincs mese, kijelenthetjük: a nevetés együtt születik az ártatlansággal…

Sturm und Drang

Vannak évek, amikor bármit csinálsz, hamisan szólnak a hangszereid. Hangolhatod őket, csavargathatod, tisztíthatod, állíthatod, fülelhetsz és törölgetheted, a végeredmény hamis lesz. Aki a nótát fújja persze hallja, tudja, hogy ez a disszonancia megengedhetetlen. Ilyenkor önmagát átkozza, hogy a könnyen vett szolfézsórák most bosszút állnak. A legenda azt mondja, hogy perzsa szőnyegek készítői, ha elvétik a mintát, meg sem próbálják kijavítani, mert pontosan tudják, hogy csak Allah tökéletes… Ezekben az években szó nélkül kell hagyni a hamis hangokat. Látszik az, ha a zenész majd belehal a hamis hangokba. Hagyni kell hadd fújja és imádkozni. Imádkozni, hogy a hangszerekben élő fémek, fadarabok újra megérezzék, rájuk is vonatkozik az anyag kettős természete és visszanyerjék a rendben örökölt rezgéshullámaikat… Most felmegyek a hegyre és viszem a trombitám. Ne haragudj, ha minden hang mellé megy majd. Te úgy hallj engem, mintha tökéletesen játszanék. Tedd a helyükre a hangokat. Különben is, ha szemben állsz velem és mosolyogsz, akkor a viharnál is hangosabban fújom a dalt. Talán egyszer sikerül hiba nélkül. Talán egyszer te fogsz a legjobban meglepődni, amikor minden hang a helyére kerül…

véletlenek pedig…

Ült a vonaton. A vizsgára a kinyomatott, kidolgozott tételek mellett, két apró könyvet vitt magával. A kék, apró Bibliát, amit a nagyanyjától kapott, meg Poppertől a Belső utak könyvét. A jól végzett munka után, a visszafelé úton elnyomta a buzgóság. Van ez az utazós alvás. Nem mély, de valami módosított tudatállapot. Az agy játszani kezd és látomásszerű képeket gyárt. Azt álmodta, hogy Poppernek tesz fel kérdéseket. Olyan izgatott volt, hogy csak butaságok jutottak eszébe. Hisz-e például a véletlenekben? A „kisöreg” megigazította a szemüvegét és ahogy ott állt előtte megmosolyogta, hogy ebben a formában, a vastag, fekete keretes okuláréval mennyire hasonlít Danny DeVitohoz.

- Ugyan már, ne butáskodjon fiatalember – zárta rövidre a kérdést – véletlenek nincsenek. Semmilyen véletlen sincs. Én csak mosolygok azokon az embereken, akik a kellő tudás hiányában a véletlenre fogják az életük történéseit. Mondja, mit tudhatunk mi a tervről...?

Arra ébredt, hogy csörög a telefonja. A főszerkesztő hívta. Holnap a könyvtár vendége lesz Popper Péter, volna-e kedve interjút készíteni vele. – Már hogy a viharba ne! – rikkantotta…

Másnap a könyvtárban elmesélte Poppernek, hogy már álmában is interjút készített vele és ha már ilyen szépen megvalósult, mit gondol a véletlenekről.

- Ugyan már, ne butáskodjon fiatalember – mondta kissé méltatlankodva – véletlenek nincsenek. Semmilyen véletlen sincs. Én csak mosolygok azokon az embereken, akik a kellő tudás hiányában a véletlenre fogják az életük történéseit. Mondja, mit tudhatunk mi a tervről...? – zárta le a kérdést Popper…

Douglas Adams a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című művében a szuperintelligens, pándimenzionális lények, akiknek egérformája csak a mi dimenzióinkba való betüremkedés, készítenek egy szuperszámítógépet. A masinát azért alkotják meg, hogy az választ adjon az Élet,  a Mindenség meg Minden kérdésére. Szóval valószínűleg azt szeretnék megtudni, hogy mi az egésznek az értelme, az életnek, a világmindenségnek, meg mindennek. A gép csekély hét és fél millió évet kér a válasz kiszámításához. Aztán a nagy pillanatban azt találja mondani, hogy 42…

Persze ott állnak a jónépek elképedve, hogy ez egy szuper válasz, de mi akar ez lenni. A gép erre azt feleli, hogy ez meghaladja a képességeit, építsenek egy még nagyobb, még okosabb szerkezetet nála, ami majd újabb hét és fél millió év múlva megmondja, hogy mire a válasz 42…

Ki vagyok én? Miért élek? Számít-e, van-e jelentősége annak, hogy egy szép hétfő reggelen nem megyek be dolgozni? De fokozhatnánk az izgalmat. Van-e Isten? Van-e élet a halál után? Érdemes-e gyereket vállalni, elköteleződni, várni, remélni, hinni, szeretni? Csupa nagy és fogós kérdés…

Karácsony van, akik igazán szeretik egymást, akiket a szeretet bűvköre most egybetart, azok mosolyogva vágják rá, már hogyne lenne! Nézz csak meg egy gyerek szemét, aki ajándékot bont ki, nézz meg egy fiatal hölgy szemét, aki sírva mond igent, mert a szereleme a jó illatú karácsonyfa mellett nyújtja át elköteleződése jelképét a gyűrűt és kéri meg a kezét… Nézz meg egy apa szemét, amikor látja végtelen örömet okozott gyermekének. Nézz meg egy anya, nagymama szemét, amikor azt látja a család jóízűen falatoz a főztjéből Szenteste…

A világ legértékesebb „valutája” a szeretet. Az egészséges lelkű ember szeretni akar és szeretve lenni. Az egészséges lelkű, szívű ember hűségre, bizalomra, társra, megbecsülésre, intimitásra vágyik. Legyen egy hely, ahol erényeivel, hibáival együtt fogadják el. És lennie kell egy ilyen helynek, minden lélek számára... Ezért a helyért azonban meg kell dolgozni, ki kell érdemelni, mert nem adják ingyen.

Ma, karácsony első napján érdemes a szívünkbe nézni, mit tettem a szeretteimért? Jó ember vagyok? Jól vezetem az életem?

Akik egyedül vannak, azoknak most nehéz mások boldogságában őszinte szívvel osztozni. Meglehet saját hibájukból maradtak egyedül, de az is, hogy az élet hozta így.

Aki saját hibájából került ki a szeretet bűvköréből, annak nincs más hátra, mint magába szállni. 24-én éjjel a görögkatolikus székesegyházban a püspök egy hosszú régi litániával indította a liturgiát. Ebben az imádságban azért könyörög a bűnbe merült ember, hogy az isten vegye észre, megbánta bűneit és nehéz helyzetében már csak az égi hatalomtól vár segítséget.

Bár nagyon megható ez az imádság, én mégis azt gondolom, hogy jobb a „világgal” is kommunikálni. Ami tüske, fájdalom, harag bennünk ragadt, azt kibeszélni, megbeszélni, feldolgozni illene. Csak mások szemében láthatjuk magunkat, csak mások segedelmével moshatjuk ki összepiszkolódott lelkünket.

Csak másban moshatod meg arcodat... - írja József Attila. 

Hiába érezzük egy imádság, egy vállalt magányba burkolódzott napon, hogy hiba és bűn nélküliek vagyunk, ez valójában kevés lesz.

Merjünk bocsánatot kérni, merjünk rendebe hozni elrontott dolgokat, merjünk szembe nézni a hibáinkkal. Még akkor is, ha tudjuk, sejtjük elutasítás lesz az osztályrészünk. Akkor is, ha kidobnak bennünket az ajtón. Édesapám szerint ilyenkor ott az ablak, a kémény, csak elszántnak kell lennünk. A megbántottak, a sértődöttek, a haragot táplálók pedig legyenek kegyesek, legyenek nagyvonalúak. Érzi azt az ember, mikor kell, lehet megbocsátani. Mikor kell kezet nyújtani, mosolyogni és elhinni az igyekezetet. Ettől nem lesz semmi elfeledve, nem lesz meg nem történté nyilvánítva. Ettől nem lesz csak úgy hirtelen elboronálva… De a jóság, a szeretet gyakorlása megadja a választ; senki sem tökéletes. Hibázhat, félreérthet, duzzoghat, gyerekeskedhet, csinálhat hülyeséget, de tessék elhinni, nincs olyan, hogy a kutyából nem lesz szalonna… Én azt mondom, hogy bármi, még jóságos királyfi, vagy királylány is…

Azon mélázom, hogy utoljára akkor voltam roppant bölcs és mindent tudó, amikor a hónom alatt egy rakat könyvvel a szóbeli érettségire vezető ajtón beléptem. Utoljára akkor hittem, mindent tudok a világról, aztán hány évben buktam meg. Hányszor jártam ugyanazt az "osztályt"....

Nekem 2018 azt tanította meg, hogy éretlen, kölyökgólya vagyok, aki ugyanúgy képes rácsodálkozni a világra, a szerelemre, a párkapcsolatok buktatóira, mint számos évvel korábban….

A karácsony csendjében, most a 42-es szám misztériumán gondolkodom. Ha én lennék a masina a kérdésre csak Pált idézném:

„...szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétálótehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat; hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A karácsonyi forgatókönyvek közül a legsziruposabbakat mindig Hollywood készítette el. Pilinkéző hóesés, a házban nagy család, a kandallóban pattogó tűz, nagy fa, nagy ajándékok, és valami földöntúli szeretet.

A második a szenvedő főhősről szól, aki iszonyú magányos, kész van, mint a házi feladat és éppen búskomor. Úgy érzi, a világ kicsúszott a lába alól és semmi sem jön össze. A karácsony meg jön, mindenki boldog csak ő nem. És akkor mit a jósors, Szentesete betoppan hozzá a nagy szerelem, a régi szerelem, az elveszettnek hitt szerelem…

Az Igazából szerelem című angol film pedig esztrád módon mutatta be, hányféle karácsony lehet, egy nagyvárosban… És milyen jó azt nézni. Milyen jó elmerülni benne... 

Na de hányféle karácsony lehet Nyíregyházán, Nyírbátorban, Mátészalkán? Hányféle gondolat, ajándék, vágy, hányféle sors. Hajléktalan, aki egy üveg borról álmodik, gyermek, aki arról, hogy az apja csak ma ne rúgjon be, fiatal, akinek az ország másik végében ünnepel a kedvese és nem lehetnek együtt és akkor jön a kórházi karácsony, az öregotthonos karácsony, a fázós karácsony, a magányos karácsony, a pénztelen karácsony, a "legyünk már túl ezen a szirupon" karácsony…

Nézem a Facebookot. Nézem a boldog arcokat, égbe karcsúsodó fákat, finomságokat, bejgliket, halászleveket, (kacsa)sülteket és azon gondolkodom, hogy az ismerőseim és barátaim élete többnyire rendben van. Legalább is remélem, hogy nem kirakatként használják a szociális hálót…

Legyenek boldogok, akik a legjobb karácsonyi forgatókönyvet élik meg! És legyenek azok is, akik most átírnák azt a fejezetet, amit éppen megélnek!  

Kint esik. Szakad. A szobába, ahol most pötyögök, szürke fellegek ültek és áztatják a padlót… Ám bent a szívem mélyén Katona Klári, Demjén Ferenc meg történetesen most a Margaret Island énekel; legyen ünnep! És valóban, legyen!

Áldott, békés karácsonyt mindenkinek!

Itt a karácsony. Hetek óta a régi slágereket hallgatta. Dúdolgatta, így készült… Soha még ilyen korán nem érezte meg a karácsony üzenetét. Valami ragyogásra, fényre vágyott, ami nem egy kirakatban, hanem az Ő szemében gyullad és lángba borítja a szívét.

Aztán, ahogy illik ismét egy banánhéjon csúszott el. Hülyeség. Kicsinyes bosszú. Az ego kiszabadult a ketrecből és garázdálkodni kezdett. Szépen elővette a Joker-mosolyú „én-t” és a játék újból és újból az önzésről kezdett szólni. De jajj annak, aki karácsony előtt hibázik. Jajj, annak, aki az ünnep szentségét töri szilánkosra…

Azt álmodta, hogy felhívja. Arról beszélt neki, hogy viszi az összes cuccát és költözik vissza és kérdezi, hogy mehet-e… Álmában annyira elképedt, hogy csak néhány másodperc múlva szólalt meg… De akkor már a másik oldalon lerakták a kagylót….

…

Ül a kocsiban. Büszke. Valami somolygó derű utazik vele, mert tudja, hogy jót fog cselekedni… Jó úton jár, ettől nincs megnyugtatóbb, felemelőbb érzés. Segíteni fog. Aztán belül elkomorodik. Ő viszont azt fogja gondolni, hogy kompenzál… Ő, azt fogja gondolni, hogy ez nem több mint a tömeg, a nagyvilág ámítása. „Látjátok, milyen jó ember vagyok… Pedig a saját magánéletében pedig…” Ettől a gondolattól a kocsiban az előbb még ragyogó ajándék fénye hirtelen megkopik. Szürkeség ül rá. Ködös, nyomott hangulat. Majd B. és K. derűs arca újból visszahozza a fénybe. Istenem, de jó lenne, ha Ő is látná. Ha is itt lenne, megszorítaná a kezét, együtt bőgnének a visszaúton. De jó lenne, ha büszke lenne rá…

…

A jóság is mennyire viszonylagos. Mennyire lehetsz jó, ha nem vagy képes megőrizni valakinek a beléd vetett hitét? Mennyire lehetsz jó, ha holmi bosszú képes mozgatni, ha a féltékenység képes megszólítani? Mennyire vagy jó, ha felismered a hibáid és elfogadod, benned már nem bíznak, és a boldogságot nélküled képzelik el? Hol a jó és a rossz határa? Mit lehet megbocsátani, mit kell elutasítani? Tényleg rosszá válik, aki nagyon szeret? Mikor kell az álmokat jegelni? Mikor elengedni? Tényleg te vagy a falu rossza?

…

Római katolikus templomban gyónt. Napok óta a könnyek sózzák a csókra szomjas száját. De tudja, ismét beköltözött hozzá az Isten. Eddig nem hitte el. Amikor ilyen napokat él, akkor jön el hozzá az Isten. Menetrendszerűen. És csak rakja és rakja a terhet a vállára. Rakja, mint egy fáradhatatlan serpára és táncoltatja.

- Most keringőzz, most szambázz! Most legyél vagány, huszár, tiszt uram!!! – mutat a szoba üres közepére és közben kicsit elcsúszik a feje felett a glória…

- Legyetek csendben - suttog. Addig tudott csak írni, míg egy picit nem rá figyelt…

Halkan suttogja, ennyi könny után biztosan tudja, beköltözött hozzá az isten és így van ez jól….  

Siker és boldogság kéz a kézben jár. Nagy mosolyok, önfeledt vidám emberek a képernyőkön, óriásplakátokon és az újságok címlapján. Irigykedő, vágyakozó emberek a mások oldalon. Nagy családok, boldog, őszinte családok az élet szebbik partvidékén, míg a mostoha, hátsó udvaron magányba dermedt világ. A régi dalt kavarja a szél; az egyiknek sikerül, a másiknak nem… Zerkovitz csöndesen mosolyog a bajsza alatt és megkérdezi, rendelhet-e nekem is egy fröccsöt.

- Rendeljen direktor úr! Rendeljen fröccsöt és beszéljen nekem a sikerről. Beszéljen nekem arról, hogy kell elérni és megtartani a sikert. Hogyan kell nem hozzászokni, hanem minden nap úgy csodálkozni rá, mint gyermekkoromban az élet nagy dolgaira.

Zerkovitz egyébként mosolygós arca, most egyszer csak szigorú lesz. - Drága barátom, maga azt hiszi, hogy ezzel a könnyed álfrancia nonchalance-szal csak úgy átsétálhat az életen. Nem fog sikerülni! Ha nem veszi magát komolyan, az egész élete egy bolond utazás lesz, ahol soha nem maga irányít. Nem leszek hosszú. Három idézetet jegyezzen meg, ami egy lázas, karácsonyi előtti pillanatban is komoly üzenet lehet magának.

„Újra és újra hibáztam az életemben. Ezért tudtam mindig előre lépni.”

(Michael Jordan)

„Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.”

(Müller Péter)

„Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.”

(Thomas Edison)

Zerkovitz komor ábrázattal folytatja: -  Maga drága barátom csak bukdácsol, tévelyeg, elhasal, megbotlik, téved, és hülyeségeket csinál. Majd azzal jön; hogy nem vagyok tökéletes, cseppet sem, tessék engem így elfogadni. Tudja, ordít mindannyiónkról, hogy nem vagyunk tökéletesek. A legszebb nő, a legokosabb férfi is tele van kétségekkel. Néha, amikor senki sem látja ők is elbizonytalanodnak. Az igazán sikeres emberek folyton önmagukkal harcolnak. Úgy vannak a hibáikkal, mint a napszámos a gyommal, irtják. Maga pedig arra akar büszke lenni, hogy csupa dudva a lelke. Feltörte a muhar, virágzik benne a parlagfű, de ettől senki se kapjon allergiás rohamot??? Ne viccelődjön. Ha nem küzd látványosan, sose fogják magát az értékén kezelni. Nem lehet büszke arra, hogy a frakkján egy szív alakú pecsét éktelenkedik. Senki sem azt látja, hogy az egy szív, hanem azt, hogy az egy (szégyen)folt...  

Persze látva az évét, nem baj ha elfogadja magát tökéletlennek. De ez ne jelentse azt, hogy ne igyekezzék tökéletessé válni. 

Édes istenem...

Az élet arra tanít, hogy becsüljem meg a bukdácsolást. Meglehet, hogy később erre emlékszem majd vissza a legszívesebben. Arra a bukdácsoló, fura kis micsodára, ami embernek merte magát nevezni, valahol, sehol, a világegyetem határán.

Kint a szél, bent a csend. A karácsony ajándék. Vajon képes vagyunk-e megérteni, hogy az ajándék néha nem az, amit szeretnénk, hanem valami értelmezhetetlen, felfoghatatlan csomag. Amit kibontani is nehéz, aminek tartalma nem egy ruha, egy játék, hanem egy hatalmas, nehéz, súlyos feladat.

A sikerből soha, csak a hibákból tanulunk. Híg betűk ezek, fércelten, hányavetin ácsorognak, hogy valaki nagy és egyetemes tartalommal töltse meg őket.

Maradok az alapvonalon. Nem vagyok tökéletes. Erre az órára sem hoztam mást csak a bolond szívem. Látom, milyen ügyetlen, és elképesztő vagyok.

Egy gyertya van a kezemben. Hozom a fényt. A fényem. Nem sok, de egy tökéletesen sötét szobában még talán én is ragyoghatnék… Meg különben is a szeretet a legnagyobb sötétségben is átsegít...