„Entweder es regnet oder die Glocken läuten– und wenn beides zusammenfällt, dann ist Sonntag.“
Vagy esik, vagy a harangok zúgnak, ha pedig mindkettő egyszerre, akkor vasárnap van – tartja a münsteri közmondás. Idén azonban a szokásosnál jóval kevesebb eső áztatja Észak-Németországot. Sőt, ezen az augusztusi délutánon a városba fülledt hőség költözött. A mindig sietős egyetemista lányok, kipirult arccal rövid sortban, papucsban és vékony pántú, szellős felsőkben bicikliztek, és a férfiak is megelégedtek egy bermudával, hozzá egy pólóval. Csak a bankárok és az ügyvédek vettek hosszú nadrágot, fehér inget, mert a hőség ellenére sem akartak kiesni a szerepükből.
Münster elegáns. Münster decens. Ez tűnik fel már a belvárosba vezető úton. Még a modern épületek is azt sugallják, ide nem volt elég, hogy valaki érezze a kor ritmusát, többre volt szükség, együtt kellett álmodni a város múltjával.
Kezdetek
Münster, egy jelentéktelen, apró germán településként kezdte. Aztán, ahogy a barbárok végre megbarátkoztak a szentelt vízzel egy monostor épül az Aa folyó partjára a kilencedik század legelején. Liudiger, egy fríz származású szent életű ember volt a misszió vezetője és az alapító. A róla elnevezett utcában pedig sikerül parkolni óránként 2,5 euróért…
Münster aztán látványos fejlődésbe kezd. A 12. század óta büszkélkedik városi ranggal. Ez a kilencszáz év pedig nem múlt el nyomtalan. Persze szögezzük le, a II. világháborúban olyan súlyos károkat szenvedett a település, hogy szinte mindent, de mindent újjá kellett építeni. Az itt élő derék és hagyománytisztelő német polgároknak ez is sikerült. A felületes szemlélőnek nem tűnik fel, hogy talán csak a kövek és a téglák régiek, az épületek többsége, tökéletes másolatként alig több mint 70 éves..
Az ámulat
Nem akarok ünneprontó lenni. Sőt. Dicsérni jöttem Münstert. Dicsérni jöttem Németország egyik legszebb, legkedvesebb és legelegánsabb városát. Történész sem szeretnék lenni, meg botcsinálta idegenvezető sem. Egyszerűen csak egy friss szerelemről szeretnék beszámolni. Ez a szerelem a macskaköves utcákon, a gótikus épületek előtt nőtt meg bennem, ahogy ismét megtaláltam a kultúrától, tradícióktól duzzadó Európát, akinek Zeusz sem tudott ellenállni. Ráleltem arra a Németországra, amit a történelemkönyvekből és Szták tanár úr németóráiról ismerek. A vegytiszta Germánia példás mintatára Münster. Hosszú hónapok óta itt éreztem újra, hogy élni akarok. Újból és újból végigsétálni a Prinzipalmarkt fényesre járt kockakövein és rácsodálkozni a Lambertikirche aprólékosan kidolgozott szobraira, domborműveire, csipkés tornyára, a vízköpő sárkányokra, melyek a párizsi Notre-Dame-ra emlékeztettek. Ácsorogni a történelmi városháza előtt, melyben ott a gótika és a reneszánsz, nézni a gazdag kereskedőházak lenyűgöző homlokzatát és nyugtázni, a cégérek egységesek és a legmenőbb divatmárkák butikjai sem tudják elrontani ezt a mesés, középkori harmóniát. Még a modern épületek is meghajolnak, mit meghajolnak, sokkal inkább tisztelettudóan hajbókolnak a történelem előtt. Az építészek kezén nem a kötöttséget, a múlthoz kényszerű illeszkedni vágyás buta igyekeztét láttam, sokkal inkább az egységes arculat megteremtésének roppant igényét.
Sétálni, lófrálni, élni...
Münster akkor is megér egy misét, ha egyetlen templomba, vagy akár a Picasso múzeumba sem lépünk be. Ha eszünkbe sem jut, hogy a városházán írták alá a dicstelen 30 éves háborút lezáró békét. Megér egy misét, ahogy az itt tanuló 50 ezer egyetemistával együtt sörözünk a Kreuzstrasse vagy a Buddenstrasse egyik kocsmájában. Ahogy errefelé jártunk, két formás, szőke lány éppen a felvett tárgyakról diskurált.
- Aussenpolitik ist für mich auch interessant... - mondta az egyik, vaskos könyveket cipelve és én egy pillanatig sem kételkedtem, belőle diplomata lesz, akárki meglássa...
Errefelé taljuk meg a Tripadvisor szerint is legfigyelemreméltóbb sörözőket és éttermeket. Itt a Pinkus, a Drübbelken vagy egy picit távolabb a Wegesende legszebb terecskéjén, egymás mellett a Kleiner meg a Grosser Kiepenkerl. Rumpsteak (hátszín), vagy éppen friss rókagomba szinte mindenütt megtalálható az étlapon. Jó sör is hozzá. Engem például levett a lábamról a Heimatbier. Ezekben az éttermekben nagyon értik a regionális konyhát és kiderül a vesztfáliai gasztronómia egyáltalán nem elveszett gyermek. A kiszolgálás elsőrangú, mosolygós, az árak 17-35 euró között számolandóak egy főre, már attól függően, mennyit szeretnénk inni.
Amikor azt est leszáll és a Lambertinikirchében még mindig gyakorol az orgonista, a szűk belváros ettől a Szépség és a szörnyeteg nagyszabású díszletévé változik. A művészboltokban és antikvitást kínáló, elegáns üzletekben pedig vevőért kiáltanak a festmények, szobrok, kisplasztikák. A klasszikus gyűjteményekbe való darabok mellett, a helyi egyetemisták friss, üde munkái kaphatók. Az utcák lüktetnek az élettől, a messziről jött ember pedig elgondolkodik, hogy itt nem lenne nehéz megszokni a távolságot.
Vissza kell jönni...
Fura módon a Dortmundban, Essenben, Düsseldorfban megszokott etnikai „sokszínűségnek” itt alig van nyoma. Az Aux Chocholate kávézó és macaron-mekkában a hölgy olyan csiszoltan beszéli a Hochdeutschot, hogy attól még Herr Goethének is kedve lenne csettinteni a nyelvével. - Jöjjön máskor is, nálunk mindig friss a kávé és a macaron – nevet és nyugtázza még Magyarországról is… Münstert tanulnom kell. Felkerült a listára, ahová a Szerelemmel még visszatérek...