A kőttes kalácsban, amit a nagymama süt. Egy passzban, amit apától kap a fia és góllá lesz. Egy selfie, amin két ember mosolyog. Egy lány, meg egy pasi. Abban a mosolyban Te meg én vagyok. Édesapám reggeli telefonhívásaiban, bölcsességében, soha be nem fejezett, csak későbbre halasztott mondataiban. Édesanyám levesében, egy vasárnap délutánban. Valahol lent délen, ahol még mindig meleg a tenger. Egy simára csiszolt kavicsban, egy szép kagylóhéjban, amit csak sokadik merülésre hoz fel a bátor. A „szeretlekben”, a „féltelekben”, a „hiányzolban”, a „türelemesen várokban”, a „felismerésben”, a „megbocsátásban”, az „ölelésben”. A könnycseppekben, a  reménytelennek tűnő kopogtatásban...

Ott lakik az isten, ahová csak gyalog, vagy úszva juthatsz el… Mert sohasem azé, aki fut, aki törekszik, sohasem azé, aki gőgös, öntelt, aki csak felfelé…

Ott lakik, ahol az ég meg a tenger kékje összeér…