Fekszem a nyárban. Egy forró éjszakán. Ez egy nagy, komoly és magabiztos emlékem az életről. Lazán, hányaveti módon, mint akinek mindegy él, vagy hal-e. Van az a pimasz érzés, amikor valóban megfőzöd vagy panírozod és kirántod még az oroszlánt is. Fekszel valami ócska, kihúzhatós ágyon és igazából attól vagy király, hogy tudod, ezer és ezer ilyen este jön még. Egy koncert szól, az is a remegő tévében. Up where we belong - énekli Joe Cocker a 3saton. Ki sejtette volna, hogy néhány év múlva ott áll velem szemben a debreceni Főnix csarnokban. Mikrofon a kézben, angolul kérdezem és válaszol... 

Ismeritek azokat az éjjeleket, amikor az élet nem több mint egy szappanbuborék, egy könnyű nevetés, egy hányavetin lehajtott feles. Amikor nem számít, mi mennyibe kerül, mert annyi csak a tiéd, ami zsebedben csörög, de valahogy nem félsz, nem aggaszt a holnap, mert ennyire erősen, fiatalon minden rettegés abszurd és nevetséges lenne?

Azt mondják, hogy aki túléli a világ legnagyobb viharját, az nem ugyanaz az ember, mint aki volt. Mert a túlélő valami olyan halmaztállapot-változáson megy keresztül, amit csak ő érthet. A többiek nem. És pontosan ez a  vihar lényege.  

Ha szerelem maga az élet, akkor az élet sem egy győzelmi felvonulás – ezt már Leonard Cohen is megénekelte. De aki képes a tenger aljáról feljönni, az még vehet egy nagy levegőt, kievickélhet a partra, lehet a mindent túlélő, a reményt életben tartó Robinson, még ha lakatlan szigeten is kezdheti újra…

Hetekig nem beszélt velem az isten. Hetekig hagyott szavak és gondolatok nélkül. Dolgozz, ölelj, szeress. Légy férfi, így indított útra és tudtam nem lesz rám egy darabig ideje. Majd úgy jön be hozzám, mint egy NAV ellenőr, - gondoltam nevetve és az arcomra fagyott mosoly, mert tényleg felkérdezett. Tegnap éjjel váratlanul, kopogtatás nélkül nyitott rám. Felkérdezte a leckét és itt hagyott. Azt sem tudom, hogy jól mondtam-e neki el a leckét…

A mosógépem sípol, ha lejár a program. Ma este azonban arra lettem figyelmes, hogy a Goldberg variációkat játssza a „fehér” program végén.

Hát így tisztulsz meg gondoltam mosolyogva és éreztem minden fehér póló, boxer és törülköző egy-egy angyal, akik most megszépülve, illatosan kerülnek a szárítóra. Holnap reggel aztán kinyitom az erkélyajtót, hadd menjenek útjukra és a forró tejeskávé mellé hálát török, azzal kezdem majd az új napot…