A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen... (Stephen King)
Sok, sok év után ismét valamiféle menedék lett a blog. Semmi több. Egy apró menedék, ahol az ember elbújhat, ahol kifakadhat. Hosszú éjszakákon át hallgattam Csernust, Poppert és Müllert. Minden hajnalt láttam ezen a nyáron. Mindet. Ismerem, hogyan pirkad, pitymallik, színesedik az ég. Ismerem az összes nyári reggelt. Nagy ajándék ez, még akkor is, ha tudom félelmetes árat fizettem érte. Nem aludtam. Nyúzott, hosszú arccal, lógó, uborka orral és karikás szemekkel éltem, élek mint egy szellem. Ez az ára a hajnaloknak. Meg az állandó félsz, tipródás, neurózis. Harc démonokkal, szembenézés a bennem élő szörnyszülöttekkel. Egyenként kellett őket megölelni és megszelídíteni. A többségük ráadásul még mindig vad és életveszélyes...
Egész nyáron egy horrorfilmben voltam főszereplő, és mindig azt vártam, valaki bejelenti, hogy vége. Jön az én Rendezőnőm és azt mondja ez a film happy enddel ér véget.
Egyelőre nem jön senki. A horrort nekem kell befejezni. Jól, vagy rosszul, nekem kell tudni...
Fura ez, ahogy az ember egy párhuzamos életet él... Álmodik, remél és vágyakozik...
Máshol jár. Más életet él. Más évet ír, másban hisz és legfőképp hisz, meg remél...
Abban a párhuzamos életben minden egyensúlyba kerül, harmonikus és édes, mint az a csók... A csókja...
Száműztem minden érzést. Rájuk zártam az ajtót. De időről-időre bekukkantok. Hogy vannak? Hogy bírják? Az élet fura teremtés, a szerelem meg... Ugyan...
Pedig készen áll. Átment a tű fokán. Kihúzta magát a trágyából és férfi lett. Késő? Már mindegy? Soha nem az! A szerelem türelmes. Az igaz szerelem kivár. Tudja, hol talál menedékre. Kövek alatt, halak gyomrában, barlangok, tengerek mélyén. Kivár. Hibernálja magát és ha felébred, elemi erővel kel életre. Ugyanaz a szív, ugyanaz a dobbanás. Te kinek hazudnál valami mást???
