Ez a vég. Egyedül ülni egy autóban, ami a temető felé gurul. Fura, de nem láttam senkit, aki erre jött volna. A világ táncolni készül. Az összes tűzijátékot előkészítették, az összes pezsgő behűtve, az összes kaviár feltálalva. A kedvenc zenéd szól az utcákon, az emberek szép ruhákban, kissé spiccesen indultak el, téged ünnepleni. Hallom, ahogy kurjongatnak és isznak még egyet az egészségedre. Tökéletes férfiak, katonás sorban menetelnek feléd. A parancsnok jóképű, a többit masszának látom. Szépséged híre hozta őket ebbe az elátkozott városba. A katonazenekar a kedvenc nótád húzza. Királynőnek tartanak…

A kocsiban lila bársony. Kérek egy pohár Szahara-száraz pezsgőt. Lehúzom az ablakot. Akácvirág és faszénen grillezett hús illatát hozz felém a szél, pedig ez december, de valahogy így teljes a vég, ha mindennek ellentmond, ha groteszk és abszurd.

Teátrális minden jelenet. Mintha egy excentrikus, de túl hiú rendező álmodta volna meg. Kétes mosoly a kocsiban. Nem merek tükörbe nézni, nem akarom látni ezt a meghasonlott embert. Különben is, először látnám gyilkosnak az arcom. Gyilkosnak, aki leszámol az álmaival, vízbe fojtja a reményt és most valami bolond szabadságtól elragadtatva a világgal is szembe megy.

Pedig ez lesz az esték estéje, a boldogok kacagva emelkednek a levegőbe, még az ostobák is legyűrik a gravitáció kispolgári béklyóit. És mindenki csókolózik, mindenki szerelmes lesz, mindenki ölelkezni fog…  

Vak vagyok. Nem látok semmit. Csak a zene teszi. Játszik a képzeletemmel. Üres szobák. Lepedővel borított festmények, bútorok világa ez. Itt sütik ki az emberek agyát, itt kaparják el a meg sem születtet gyermekeket. Itt mártják fekete szurokba a ragyogó jövőt. Ez a rideg, kicsempézett, saválló fémmel borított, urbánus Taigetosz.

A kocsi gurul. Nincs sofőr. Vagy az is én vagyok. Egy fasor, lomboktól fosztott fák. Havazik, de nincs hideg, hogy megmaradjon. Ruha nélkül jöttem jövendőt jósolni, most a szélben pőrén állok. Már nincs panasz bennem, nincs remény, csak maró sav a torkomban.

Felemelem a kezem és magamra rántom a legszürkébb eget. A mágneses pólus, bolond bogárként, rándulva megindul. Véremben remegni kezdenek a balga vasak…