A-moll

Az usankás belelőtt a fazékba. Két tyúk főtt benne. A nagy fazékba, amit  csak vasárnap, meg ünnepnapokon vettek elő.  Izzadó zöldségek, egy nyak, farhát, meg kaparók úsztak a tetején. A fazék egyik oldalán be, a másikon kiszaladt a golyó. A forró lé bugyogva ömlött belőle.

- Покажи свои руки, покажи свои руки! – ordított a kiskatona és a dobtáras géppuska tusával arcon vágta a házigazdát. Elöntötte a vér a száját.

- Ne báncsák, az isten szerelmére ne báncsák mán’!!! – ereszkedett térdre az asszony és imára kulcsolta a kezét. A katona visszakézből fel akarta pofozni, de az őrmestere megfogta a csuklóját.

- Azt kérdezik, rokonuk-e az a katona disznóól mögött? – fordította a tolmács a tisztet.  – Говорить! – ordította  fröcsögve a kiskatona erélyt adva a tolmács szavainak.

A férfi lenyelte a szájába összefutott vért, kézfejével megtörölte a száját és így felelt:

- A németek hagyták itt. Félholt volt, mán amikor a portára került. Haslövést kapott. Nem vitték tovább.

- A ты почему? – kerekedett el a tiszt szeme? Arra volt kíváncsi, hogy miért pont náluk hagyták.

- Mert én vagyok a kisbíró, oszt a jegyző azt mondta hagyják nálam. A feleségem ért a sebekhez… - válaszolta oroszul a férfi…

A tiszt le sem vette a kesztyűjét. Felpofozta. Majd megragadta a grabancát és megráncigálta:

- Выходи! – suhogta és kipenderítette a férfit az ajtón. Az ól mögé lökdösték. A magyar katonát az istállóból a trágyadomb mellé lökték. Haldoklott...

- Колени! – letérdeltették. A tarkójánál össze kellett kulcsolnia a kezét. Szembe állt vele három orosz. Ketten dobtárassal, a harmadik egy mesterlövész puskával.

- Стреляйте! - szólt a tiszt és eldördültek a fegyverek. Mind a hárman a katonába lőttek. Az egyet rándult és kilehelte a lelkét.

– Legközelebb téged is lelövetlek! – kiáltotta tiszt és belerúgott a hátába. A férfi arccal a szarba vágódott…

 kisterc...

- Apádat csaknem lelőtték az oroszok – mondta az asszony a szénboglyában bujdosó 14 éves, szép arcú, pirospozsgás lánynak. - Még az arcszeszt is megitták. Az egyik gépzsírt kent a kenyérre oszt falta. Seperni lehetett e tetveket utánuk… -kesergett. A lány elvette az almákat meg a pogácsákat – csóválta a fejét.

- Mit mond apám, meddig kell még itt lennem? – kérdezte az anyját.

- Azt csak a Jósisten tuggya, jányom… - felelte és az égre nézett. 

Az asszony évtizedek múlva is csak arra a vasárnapra tudott gondolni. Ha szűrte a húslevest, ha valaki egy kaparót vett a szájába, mindig eszébe jutott az a délelőtt, amikor megjöttek… A férfi pedig évekig köpött, amikor az utcája sarkán meglátta a tanács új tábláját: Felszabadulás útja.

Fríg#6

- Eriggy’ mán ki a konyhából – kiáltotta az asszony a férjének, még taszított is egyet rajta. – Még nem főtt meg a hús, hiába kujtorogsz. A kezed meg nem bírod megmosni! Hozod befele a koszt. Hát hogy nézel ki? Mán' megint a kéményt pucoltad? Ennek oszt beszélhetek! – zsongta az asszony, mintha csak lemezről játszotta volna. Régi lemezről… A férfi kinézett a konyha ablakán. A hátsó szomszéd egy dombon lakott. A kertje közepén egy régi, göcsörtös, megvénült almafa. A levelek egy részét már ledobta. Beleharapott az ősz. A többihez még ragaszkodott pedig a zöldjük szürkébe fakult. Ekkor feltűnt a szomszéd a dombon. Egy kétágú festőlétrát hozott a vállán. Odatámasztott a fához és mászni kezdett. Valami kötélféle volt a kezében. Egy vastag ághoz kötözte, majd a nyakába vette és felakasztotta magát… A  férfi kirohant a házból, végig a kerten, úgy repült  át a kerítésen, mint kiskatona korában és a fáig szaladt. A férfi még rugdalózott, a bokájánál átfogta és megemelte.

- Vágjátok le! Vágjátok le! – ordított, amire kiszaladt a szomszédasszony is. Egy konyhakést hozott, felmászott a létrán és levágta az urát…

Soha senki nem köszönte meg a szomszédnak. Talán szégyellték... Mire hazament, a felesége megterített.

- Te meg mán hon’ kódorogtál! Rég kész a leves! – szúrta oda neki. A férfi nem szólt semmit, csak elmosolyodott, kezet mosott, kanalazni kezdett és megdicsérte a húslevest. Csak a keze remegett...

Nocturne

Utálta, hogy a pasija mindenbe beleszól. Mindig ilyen minden lébe két kanál típusról álmodott, de rendszerint a plafonra mászott, amikor kibújt belőle az a kioktató, pedellus felsőbbrendűség.  Mindenhez értett, mindent tudott és mindenbe bele is pofázott.

„Ne ide tegye, ne így fogja, ne azzal keverje, ne úgy tartsa…” – a lány egy darabig tűrte. Nem tette szóvá, mennyire utálja ezeket a leckéket. Ha reggel megsértette, és a pasi elment dolgozni, elővett egy nagy papírt és teleírta a különös és elvárt szabályokkal. Két oldalt vésett tele velük. – „Ez az én lakásom…” – utánozta a lány és nyelvet öltött rá. Rótta a sorokat. Mennyi vizet forraljon reggelente a vízforralóban, mert ha fél liternél több az már pazarlás. Ne morzsázzon az ágyba, ne dobálja a díszpárnákat a földre, az ágytakarót hajtsa össze, ha felkelt azonnal ágyazzon meg, legyen barátságban a porszívóval, ha hajat szárít, szedje ki a szálakat a mosdóból, ne hagyja össze vissza Túró Rudi papírokat…. és a többi, és a többi…”

Elment a kedve a konyhától. „Le vagy te szarva…” – gondolta. "Főzzön neked anyád, vagy főzzél te magadnak, bunkó…”

Ám egy napon egy szép tyúkot hozott otthonról. Azonnal nekiállt. Kiolvasztotta. Feldarabolta. Ekkor látta csak, hogy nem egy vén tyúk, hanem egy szép sárga bőrű, házi jércéről van szó. Egy nagyobb edénybe pakolta, vizet eresztett rá, a zöldséget, fűszereket sem felejtette el és feltette főni. Lassan, gyöngyözve. Azt is utálta, hogy a pasi mindig Szindbád filmet idézte és közben az anyja, meg az előző szeretője húsleveseiről áradozott. „Na majd most megmutatom neked, te nagypofájú… Elájulsz, ha hazajössz!"

A szívét főzte bele. Van az a pillanat, amikor egy fiatal nőnek is sikerül. Az összes érzését, gondolatát, na és persze a sértettségeit is belefőzni az ételbe. Ahogy a forró víz megtette a hatását, benne az érzések párolták a szerveket. Néha nagyokat sóhajtott, mint egy rosszul lezárt kukta... Attól ugyan tartott, hogy a rumlis konyha majd nem tetszik a „tulajdonosnak”, de most valahogy eltörpültek az aggodalmak. Levest kívánt, olyan levest, ami nemcsak finom, hanem a saját keze, meg a szíve munkája és amitől a pasi is elájul. Ahogy teltek az órák egyre izgatottabb lett. Egyre gyakrabban kóstolta. Már ha egy apró, picurka habfolt jelent meg rajta, azonnal leszedte.

„Grízgaluskával!” – gondolta végül és előkészült. A levesbe nem lehetett belekötni.

Amikor nyílt az ajtó, köszönés helyett csak ennyit mondott: - Tudom, hogy utálod, de főztem. Húslevest. Kérsz? – és úgy dobogott a szíve, mint az államvizsgáján. A pasi úgy ette, hogy öröm volt ránézni. Háromszor is szedett. Borsot és szerecsendiót készített mellé. Felkészült…

A lány aznap este teljes jogkörrel átvette a hatalmat a konyha felett. A húslevessel megnyerte a háborút…