Both Benedek vagyok. A Hajnali háztetők után most a havas háztetőkön dolgozom. Hazudtam. Szoktam néha. Nem sportszerűen, de szoktam. Westernhagen segített bevallani; ich lüge sowieso. De csak a történet kedvéért. Csak és kizárólag a szakmaiság kedvéért. Gyerekkorom óta ezt gyakorlom, kiállni és beszélni. Ahogy most kinézek az ablakon hófehér háztetőket látok és tudom, a mi házunk tetején is a vastag, szűzies lepel alatt alszanak az egyébként tűzpiros, céda színű cserepek.

Az egyik ház kéménye azonban megtöri ezt a mennyei idillt. Begyújtottak. Szürke színű füst gomolyog és ha kinyitnám az ablakot, a tűzre vetett fa hasábok szagát hozná felém a szél. Brecht írja, hogy a füst nélkül mindez csak egy néma tájkép lenne. A füst nélkül minden csak magányba dermedne. A füst azonban mesélni kezd arról, hogy valaki fázott, valaki felkelt, valaki újból nekiállt az élettel birkózni. Látom az embert, aki feltápászkodik a vízszintes álomvilágból, lerúgja magáról a paplant és maga a hűvössé vált ház készteti újból élni, tenni-venni. A fa most már ég, onnan tudom, hogy már csak vékonyka füst kavarog. Talán a tűzhelyen víz melegszik. Tea, kávé, vagy mindkettő. A lélek erősítője. A spájzban egy röviden meghúzott papramorgó, a kávéba löttyintett bélés, némi rum. Szombat van. Ezt is elviseli a világ.

Nálam szigorú szertartás. Ő vette nekem a teát. Sem én, sem ő nem tudta, milyen jól választott. Leárazás. Lipton, de Lengyelországból. Earl grey, ez a vaskosabb, durvább változat. Citromot vagy tejszínt követel. Szálas, benne narancshéj darabok. A bergamott íze szinte kiugrik a csészéből. Egy sommelier azt mondaná testes. Én inkább úgy mondanám, földi. Téli reggelek csodaszere. Visszahoz az életbe. Akaratot követel, célt, hogy van még mit tenni, van még mit álmodni. Meg rá is emlékeztet, azokra a reggelekre, amikor ő főzte a teát.

Kinyitom az erkélyajtót. Kezemben a forró csésze. Csíp a levegő, minden érintés tűzszúrás. Megvárom, míg fázni kezd a lábam és meghajtom a fejem a január előtt. Mindig ő az erősebb. Az év hóval-faggyal indul. Weöres Sándor "télies" gyermekversei zümmögnek bennem. Aztán egy 90 éves bácsika azt mondja a tv-ben, hogy a hosszú élet titka, mindig legyen az embernek terve. Mindig legyen valami, amit meg akar valósítani.

Csak egy teának indult ez a reggel, nem bölcseletnek. Most édesapámra gondolok. Ő kifejezetten szereti a reggeleket, a forró italokat, de mintha összebeszélt volna az öreggel, jobban a nagy ívű terveket. Kitörni az élet ránk kényszerített dobozából. Így áll előttem, miközben telefonálunk. Apám egy akcióhős, de édesanyám kérdése, hogy ledarált-e már a húst a töltött káposztának, sokkal profánabb. Anya kérdőre vonta. Elbúcsúzunk. Szombat van. Kezemben egy csésze forró tea. Ajándékba kapott tea. Ajándékba kapott élet. Köszönetet fogalmazok, miközben megfújom az elixírt…