Douglas Adams a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című művében a szuperintelligens, pándimenzionális lények, akiknek egérformája csak a mi dimenzióinkba való betüremkedés, készítenek egy szuperszámítógépet. A masinát azért alkotják meg, hogy az választ adjon az Élet,  a Mindenség meg Minden kérdésére. Szóval valószínűleg azt szeretnék megtudni, hogy mi az egésznek az értelme, az életnek, a világmindenségnek, meg mindennek. A gép csekély hét és fél millió évet kér a válasz kiszámításához. Aztán a nagy pillanatban azt találja mondani, hogy 42…

Persze ott állnak a jónépek elképedve, hogy ez egy szuper válasz, de mi akar ez lenni. A gép erre azt feleli, hogy ez meghaladja a képességeit, építsenek egy még nagyobb, még okosabb szerkezetet nála, ami majd újabb hét és fél millió év múlva megmondja, hogy mire a válasz 42…

Ki vagyok én? Miért élek? Számít-e, van-e jelentősége annak, hogy egy szép hétfő reggelen nem megyek be dolgozni? De fokozhatnánk az izgalmat. Van-e Isten? Van-e élet a halál után? Érdemes-e gyereket vállalni, elköteleződni, várni, remélni, hinni, szeretni? Csupa nagy és fogós kérdés…

Karácsony van, akik igazán szeretik egymást, akiket a szeretet bűvköre most egybetart, azok mosolyogva vágják rá, már hogyne lenne! Nézz csak meg egy gyerek szemét, aki ajándékot bont ki, nézz meg egy fiatal hölgy szemét, aki sírva mond igent, mert a szereleme a jó illatú karácsonyfa mellett nyújtja át elköteleződése jelképét a gyűrűt és kéri meg a kezét… Nézz meg egy apa szemét, amikor látja végtelen örömet okozott gyermekének. Nézz meg egy anya, nagymama szemét, amikor azt látja a család jóízűen falatoz a főztjéből Szenteste…

A világ legértékesebb „valutája” a szeretet. Az egészséges lelkű ember szeretni akar és szeretve lenni. Az egészséges lelkű, szívű ember hűségre, bizalomra, társra, megbecsülésre, intimitásra vágyik. Legyen egy hely, ahol erényeivel, hibáival együtt fogadják el. És lennie kell egy ilyen helynek, minden lélek számára... Ezért a helyért azonban meg kell dolgozni, ki kell érdemelni, mert nem adják ingyen.

Ma, karácsony első napján érdemes a szívünkbe nézni, mit tettem a szeretteimért? Jó ember vagyok? Jól vezetem az életem?

Akik egyedül vannak, azoknak most nehéz mások boldogságában őszinte szívvel osztozni. Meglehet saját hibájukból maradtak egyedül, de az is, hogy az élet hozta így.

Aki saját hibájából került ki a szeretet bűvköréből, annak nincs más hátra, mint magába szállni. 24-én éjjel a görögkatolikus székesegyházban a püspök egy hosszú régi litániával indította a liturgiát. Ebben az imádságban azért könyörög a bűnbe merült ember, hogy az isten vegye észre, megbánta bűneit és nehéz helyzetében már csak az égi hatalomtól vár segítséget.

Bár nagyon megható ez az imádság, én mégis azt gondolom, hogy jobb a „világgal” is kommunikálni. Ami tüske, fájdalom, harag bennünk ragadt, azt kibeszélni, megbeszélni, feldolgozni illene. Csak mások szemében láthatjuk magunkat, csak mások segedelmével moshatjuk ki összepiszkolódott lelkünket.

Csak másban moshatod meg arcodat... - írja József Attila. 

Hiába érezzük egy imádság, egy vállalt magányba burkolódzott napon, hogy hiba és bűn nélküliek vagyunk, ez valójában kevés lesz.

Merjünk bocsánatot kérni, merjünk rendebe hozni elrontott dolgokat, merjünk szembe nézni a hibáinkkal. Még akkor is, ha tudjuk, sejtjük elutasítás lesz az osztályrészünk. Akkor is, ha kidobnak bennünket az ajtón. Édesapám szerint ilyenkor ott az ablak, a kémény, csak elszántnak kell lennünk. A megbántottak, a sértődöttek, a haragot táplálók pedig legyenek kegyesek, legyenek nagyvonalúak. Érzi azt az ember, mikor kell, lehet megbocsátani. Mikor kell kezet nyújtani, mosolyogni és elhinni az igyekezetet. Ettől nem lesz semmi elfeledve, nem lesz meg nem történté nyilvánítva. Ettől nem lesz csak úgy hirtelen elboronálva… De a jóság, a szeretet gyakorlása megadja a választ; senki sem tökéletes. Hibázhat, félreérthet, duzzoghat, gyerekeskedhet, csinálhat hülyeséget, de tessék elhinni, nincs olyan, hogy a kutyából nem lesz szalonna… Én azt mondom, hogy bármi, még jóságos királyfi, vagy királylány is…

Azon mélázom, hogy utoljára akkor voltam roppant bölcs és mindent tudó, amikor a hónom alatt egy rakat könyvvel a szóbeli érettségire vezető ajtón beléptem. Utoljára akkor hittem, mindent tudok a világról, aztán hány évben buktam meg. Hányszor jártam ugyanazt az "osztályt"....

Nekem 2018 azt tanította meg, hogy éretlen, kölyökgólya vagyok, aki ugyanúgy képes rácsodálkozni a világra, a szerelemre, a párkapcsolatok buktatóira, mint számos évvel korábban….

A karácsony csendjében, most a 42-es szám misztériumán gondolkodom. Ha én lennék a masina a kérdésre csak Pált idézném:

„...szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétálótehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat; hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözők között, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.