i was born…
Ma születni tanultam. Egy kórházban egész nap néztem, hogyan születnek meg a földlakók. 32 anyát láttam vajúdni. 32 alkalommal éreztem át a születés minden kínját, fájdalmát. Néhányszor lélegzetvisszafojtva vártam, hogy felsírjon az újszülött. Minden pillanatot megkönnyeztem. Születni iszonyú nehéz. Még császárral is. Vadonatúj szerveket használni, vadonatúj érzékeket élesíteni. Ilyenkor a legpuhább ruhácska, a legsimogatóbb takaró is érdes, rideg, idegenül hideg. Az anyatej úgy mar, mint kamaszoknál az első pálinka és az első érintés is bizarr módon hátborzongató… Fura azonban, hogy a legnagyobb sírások és „fogcsikorgatások” közepette is el-elmosolyodnak a kicsik. Ők nem is tudják, de nevetni tanulnak. Szájuk sarkát bontja a nevetés. Tessék megfigyelni, a bébik mosolyogni tanulnak… Nincs mese, kijelenthetjük: a nevetés együtt születik az ártatlansággal…
Sturm und Drang
Vannak évek, amikor bármit csinálsz, hamisan szólnak a hangszereid. Hangolhatod őket, csavargathatod, tisztíthatod, állíthatod, fülelhetsz és törölgetheted, a végeredmény hamis lesz. Aki a nótát fújja persze hallja, tudja, hogy ez a disszonancia megengedhetetlen. Ilyenkor önmagát átkozza, hogy a könnyen vett szolfézsórák most bosszút állnak. A legenda azt mondja, hogy perzsa szőnyegek készítői, ha elvétik a mintát, meg sem próbálják kijavítani, mert pontosan tudják, hogy csak Allah tökéletes… Ezekben az években szó nélkül kell hagyni a hamis hangokat. Látszik az, ha a zenész majd belehal a hamis hangokba. Hagyni kell hadd fújja és imádkozni. Imádkozni, hogy a hangszerekben élő fémek, fadarabok újra megérezzék, rájuk is vonatkozik az anyag kettős természete és visszanyerjék a rendben örökölt rezgéshullámaikat… Most felmegyek a hegyre és viszem a trombitám. Ne haragudj, ha minden hang mellé megy majd. Te úgy hallj engem, mintha tökéletesen játszanék. Tedd a helyükre a hangokat. Különben is, ha szemben állsz velem és mosolyogsz, akkor a viharnál is hangosabban fújom a dalt. Talán egyszer sikerül hiba nélkül. Talán egyszer te fogsz a legjobban meglepődni, amikor minden hang a helyére kerül…
véletlenek pedig…
Ült a vonaton. A vizsgára a kinyomatott, kidolgozott tételek mellett, két apró könyvet vitt magával. A kék, apró Bibliát, amit a nagyanyjától kapott, meg Poppertől a Belső utak könyvét. A jól végzett munka után, a visszafelé úton elnyomta a buzgóság. Van ez az utazós alvás. Nem mély, de valami módosított tudatállapot. Az agy játszani kezd és látomásszerű képeket gyárt. Azt álmodta, hogy Poppernek tesz fel kérdéseket. Olyan izgatott volt, hogy csak butaságok jutottak eszébe. Hisz-e például a véletlenekben? A „kisöreg” megigazította a szemüvegét és ahogy ott állt előtte megmosolyogta, hogy ebben a formában, a vastag, fekete keretes okuláréval mennyire hasonlít Danny DeVitohoz.
- Ugyan már, ne butáskodjon fiatalember – zárta rövidre a kérdést – véletlenek nincsenek. Semmilyen véletlen sincs. Én csak mosolygok azokon az embereken, akik a kellő tudás hiányában a véletlenre fogják az életük történéseit. Mondja, mit tudhatunk mi a tervről...?
Arra ébredt, hogy csörög a telefonja. A főszerkesztő hívta. Holnap a könyvtár vendége lesz Popper Péter, volna-e kedve interjút készíteni vele. – Már hogy a viharba ne! – rikkantotta…
Másnap a könyvtárban elmesélte Poppernek, hogy már álmában is interjút készített vele és ha már ilyen szépen megvalósult, mit gondol a véletlenekről.
- Ugyan már, ne butáskodjon fiatalember – mondta kissé méltatlankodva – véletlenek nincsenek. Semmilyen véletlen sincs. Én csak mosolygok azokon az embereken, akik a kellő tudás hiányában a véletlenre fogják az életük történéseit. Mondja, mit tudhatunk mi a tervről...? – zárta le a kérdést Popper…
