Van, amikor nemcsak az igazság lakik a borban. Van úgy, hogy egy apró, aranyfényű palackba egy mítosz, egy szerelem, egy legenda költözhet, mesés köntösben. Ugyan kinek tűnik fel egy Mucha grafika, meg a hozzá tökéletesen passzoló, jugendstílba mártott betűtípus? Meg, ki törődik azzal, hogy ki volt a különös névadó, Mylitta, ha a bor könnyen itatja magát?

Pedig, aki ezt az enigmát szépen körbejárja, annak igaz mese lesz a jussa. A Pallas Nagy Lexikona szerint Mylitta a babilóniai mitológiában a természet istennője. A termékenység, a nemzés és a szülés bálványa. Amolyan Afrodité előfutár. Hérodotosz nem átalkodik megemlíteni, hogy kultusza érdekes motívummal egészül ki. A babiloni szüzeknek ugyanis kötelességük volt életükben legalább egyszer egy idegennek adni szemérmüket. A férfinak pedig, fizetni illett a szűz lány kincséért. A pénzt ugyanakkor nem lehetett földi hívságokra költeni. A Mylitta oltáránál elhelyezett ládikába fizették be. Ezzel a nem éppen csekély áldozattal pedig tulajdonképpen megvásárolták a saját termékenységüket.      

Macrobius szerint Mylittát oroszlánon állva ábrázolták, Aelianus pedig hozzáfűzi, hogy színaranyból készült szobrot is állítottak neki… A Dobogó Tokaji Mylitta ínycsiklandozó színe és az etikettje is jól igazodik ehhez az aranyos világhoz. Mucha grafikáján fedetlen vállakkal, a külső szemlélőnek háttal kínálja fel magát az istennő, akinek hivalkodó bájait nem ruha, hanem egyfajta kelme, vagy éppen hevenyészetten szakajtott drapéria takarja. A hölgy ugyanakkor a borivóra veti tekintetét, mintha csak arra várna, hogy valami történjen. Mylittáról könnyű lenne eltüntetni ezt a csupán jelzés értékű öltözéket… A bor íze  ebbe az ősi mágiába hajlik. A késői szüretelés minden pompája, magas cukortartalma, finomsága megtalálható benne, a jellegzetes botritiszes ízvilággal, meg merengésre hajlamosító, nőies savakkal, mert azért mégiscsak egy hölgy keze rejtőzik a delejes istennő nektárjában. A bor önmagában is élvezet, azonban a palack legendája felfokozza a botcsinálta műértő és élvező kortyait.

A történet úgy szól, hogy 1913 márciusától júliusáig Ady Endre a Graz melletti Maria-Grünben gyógyíttatja magát. Az itteni szanatóriumban pihen és a nyughatatlan költő-újságíró-hadvezér időnként ilyen sorokat gyúr a Monarchia irigylésre méltóbb, gazdagabb felében.

„De nem tudok szanatóriumi kiváltságaimmal élni, kiüt belőlem a rossz gyerek, az újságíró, s miután hidegek futnak végig rajtam, belőlük a leghidegebbet fogom el. Egy szerencsés cégről írok egy magasságos, félelmetes, nagy cégről, olyan hidegről, hogy már éget, s melynek boltját dunai monarchiának keresztelte a nyugati zsurnalisztika… A grazi német és az elégedetlen magyar egyben rokonok: szidják a fajtájukat, de jaj az idegennek, ha ugyanezt meri tenni… Ez a gyönyörű család, mely Napóleonnak egy szépséges leányát áldozta föl, s olyik népének jogokat is ad, csodálatosan következetes akkor, amikor Magyarországot ipari, kereskedelmi és igazi kultúréletre méltatlannak tartja. Jól és helyesen látja, hogy mi nem értünk a szilárd, sok időre szóló, vagyonos bázisú üzlethez: mi, magyarok, zsidók és többiek, Bécs segítsége nélkül két generációra sem tudunk dolgozni… A nyugalmazott tábornokok és én a Stadtparkban nézzük az első bécsi nagy kiállítás groteszk szökőkútját, és azt üzenjük haza: tudja Tisza, hogy mit csinál. Nem Haas–Deutsch-cég él és úr itt, nem iparbank, de komoly, nagy cég, és én Grazcal együtt boldog vagyok, hogy Európának ez a legszolidabb vegyeskereskedése rendelkezik velünk…”

És nemcsak a Monarchia gazdagságára, olajozottan működő stíriai darabkája mozgatja Ady fantáziáját. A szanatóriumban feltűnik egy érdekes, szépséges, de leginkább okos múzsa, aki aztán versírásra készteti az érmindszenti zsenit. A hölgy neve csak a versek éteri világában Mylitta, az anyakönyvek szerint Zwack Emma Mária. És bizony Zwack Mária és Zwack Izabella vérségi kapcsolata megkérdőjelezhetetlen. Szóval van itt nekünk  egy izgalmas nagynéni, aki képes a költő bolond fejét elcsavarni, vagabund szívén csavarintani egyet és szóra bírni benne a nem túl mélyre ültetett, de akkor éppen akadozó nyelvű trubadúrt.

Zwack Mária így múzsaként vonul be a történelembe. Fénye talán nem annyira csillogó mint Brüll Adél, vagy éppen a Boncza Berta csillagának. Talán maga az affér sem olyan magasztosan jelentőségteljes. De mint epizód, mint a költő írásaiban pontosan meghatározható hatás miatt, mégis említésre méltó. Mici néni, - család csak így hívja -, 99 évet élt meg. Három férj szolgálta a hosszú életút alatt, mindhármat túlélte. Torontóban hunyt el és magával vitte a titkot, hogy az Adyval megesett „titkos sétáin” vajon a beszélgetéseken túl, elcsattant-e néhány csók, vagy ne adj isten, számláltak-e a grazi, május éjjeleken csillagot. Tény, hogy legendásan szép nő volt és ha élne biztosan kihúzná magát, hogy egy bor névadójaként (is) emlegetik.  

Közben olvasom, hogy 2014-ben még cuveé-ként árulta a bort Zwack Izabella:

- Nyilván mítoszteremtés az is, hogy muskotály-aszú esszenciájának azt a címet adta: "Mylitta álma"

 - Ez egy szokatlan, izgalmas bor. Háromfajta aszúból készült cuvée. A mádi Betsek és a tállyai Palota dűlőkben szüreteltük. Csupa titok és lendület (a másfél éves tölgyfa hordós érlelés következtében fantasztikusan hosszú érlelési potenciállal bír).

Késői furmint, vagy aszú esszencia? Tény, merengő, női borok ezek.  Minden kortyukban legendákat rejtenek. Szívekről, sétákról, estékről, amikor az élet harmóniába csomagolta a világot… Mylitta-Endre titkos afférja, a múzsa csókja és a szívbe nyomott pecsét elég ahhoz, hogy lassan kortyolva, tűzbe bámulva elrévedezzünk néhány fontos (vers)soron…

Az asszonyom?:

Ha ifjabb lennék, tán szeretne,

Így csak egy renyhe,

Lassú, kis igéretű

Pillantást küld el vétve,

Én pedig másolt, régi lázaimat

Küldöm cserébe.

Még megbocsátni

Szeretek, ha nagy bűnök akadnak

S másoknak inkább

És néha-néha magamnak.

 

(Ady; Erdőben, esős délutánon)

Nem, nem, nem. Sose gondoltam volna, hogy egy mese miatt ébredt protest érzés ültet majd fel az irodalmi teremtés lovára. Westeros többet érdemel! Vagy legalább is egy sokkal nagyobb ívű, epikusabb mesét. Ez a nyolcadik év, olyan mintha elfogyna a mondókánk. Mintha minden sajtot kiénekeltek volna a szánkból és most ott kucorognánk fázósan egy faágon. Olyan, mintha másodkézből kellene egy mesét elmondanunk és szép szavak helyett csak borotvált tőmondatok jutnának eszünkbe.

Pedig emlékszünk még az eposzra, legalább az irodalomórákról. Emlékszünk még a nagy időkre. Csak éppen most már a plasztik-lezárások kora érkezett meg; úgy tűnik, az alkotóknak a történet elvarratlan szálaink sebtében elvégzett összefércelése a legnagyobb gondja.

Pedig milyen szépen indultunk. Az évad első részében belovagoltak a hősök, megszámoltok (enumeráció) a seregeinket, hogy aztán némi félelemmel teli retardációt követően egy teljesen logikátlan csatában izgulhassunk imádott hőseinkért.

Egyetlen jól sikerült késszúrás, aztán rendet tesz ebben a megbomlott világban. Egyetlen késszúrás elég lett ahhoz, hogy tovább léphessünk és figyelmünket most már Cersei ármánykodására fordíthassuk. A mások „szarvas”-vezéréről nem tudtunk meg semmit. Az Erdő gyermekei helyett pedig, Arya jelentkezett be, hogy véghezvigye a Deus ex machina-t.

A koncepció megbicsaklik, a csata buta véget ér, hiába a nagy veszteség, mint Jorah és Lady Mormont, valamint Theon Greyjoy halála, az ütközet logikátlanságai, valamint a Mások vezérének bugyuta likvidálása újraírásért kiáltanak…

Íztelen tablók, dísztelen, fénytelen, dicstelen megoldások helyett valami szebb, meghökkentőbb és okosabban kivitelezett mesére várunk. Nem, nem akarunk mindenkit megmenteni, hepiendek, összeborulások habkönnyű leányálmával, de az sem mindegy, hogyan írunk ki valakit a meséből, az sem mindegy, hogyan zárjuk le a világ legnagyobb rajongótáborával rendelkező, meghökkentő meséjét.

Most ott tartunk, hogy a legkedvesebb szereplők egy része rezignáltan, vagy az őrülettel küszködve, esetleg a hatalomvágytól begőzölve kapaszkodna a Vastrónra. Most ott tartunk, hogy a nagy csavarok, egy Dallas szintű szappanoperává alakultak át, pedig a fantasy eszköztára most annyi mindent megengedne, hogy nem győznénk kapkodni a fejünket.

Még egy csatára elegendő sárkány maradt, még egy csatára elegendő sereg maradt, még egy összecsapás, aztán az utolsó részben már csak a bakiparádét vetítjük? 

Egy fecske nyugtalanul repül fel s alá ebben a májusi őszben. Kezemben forró tea, a világ az ablakon túl méregzöld és barátságtalan. De mit nekünk szürke felhők, és sarkvidéki front, ha szívünket megmelengeti, hogy Anyák napja van…

És tudom édesanyám már odatette a húslevest, már arra készül, hogy tojássárgájából Napot rajzoljon a szomorkodó égre, és hogy átöleljen, ha fázom, hogy mosolyával megvidámítson. Már tudom, hogy keze között a tésztával nyarat gyúr, hogy dacol hideggel, hellyel kínál majd és megsimogat; - Fiam három nap, aztán meglásd visszajön a tavasztündér!

S tudom majd, hogy fürkésző tekintettel édesanyámban a fenti országban pihenő nagymamámat keresem majd, ahogy benne dédnagyanyám mozdulatai köszöntek vissza. Hosszú lánc ez, az idestűl az első anyáig, Éváig, hosszú lánc ez, hogy belesajdul az ember feje.

Belesajdul, mert érzem, micsoda megtartó erő, micsoda korral, balsorssal dacoló nagy szeretet vesz minket körül.

Szóljon suta énekem az édesanyáknak, szóljon suta szavam minden anyához és arra kérlek benneteket, öleljétek Őket, forrón, nyarat varázsló szívvel!

A halászlé tudomány, a tiszai halászlé nemcsak hungarikum, hanem bizton kijelenthetjük, a hozzáértője egyfajta gasztro-akadémikus. Beltartalmát tekintve izgalmas, nagy formátumú leves, amiből nem érdemes és nem szabad semmit kispórolni. Minden részlet, minden hozzávaló számít. Fontos a zsír, a hagyma, a paprika, fontos, hogy lehetőleg folyami és többféle halból készüljön. Fontos a csillagok állása, a lelkiállapotunk hozzá. Nem mellékes, hogy óvatos, alapos legyen a passzírozása és bizony az sem baj, ha nem marad ki  belőle egy kis  belsőség sem…

Szóval, ha most éhes vándorokat kellene útbaigazítanom, hová menjenek halászlevet enni, egyértelműen Tokajt jelölném ki számukra.  A Tisza és a Bodrog ölelésében, az álmosan szendergő Nagy-Kopasz nemcsak nektár csepegtet, de a lábánál egyesülő folyók isteni halakat biztosítanak a magyaros ételekhez. Persze most keseregjünk egy picit, hogy Tisza, meg Bodrog ide, vagy oda, az éttermek étlapján vidáman magukat kellető halételek legfontosabb alapanyaga, többnyire nem a szent folyamok vízéből, sokkalta inkább halgazdaságokból származnak… (Persze a fenntarthatóság szempontjából biztosan jól van ez így, hiszen lassan nincs annyi természetes körülmények között élő, szaporodó szürkeharcsa a Tiszában és mellékfolyóiban, amit bele ne tudnánk főzni a leveseinkbe.)

Első helyezett

Nálam az utóbbi időben nagybetűvel írta be magát a legrangosabb halászevet kínáló zarándokhelyként a Bonchidai Csárda. Tokaj központjában, a jól ismert parkolóból lehet megközelíteni. Aki járt már a kisvárosban úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét. A parkoló mások oldalán ott a "patinás", "csavaros" fagyizó, de kapható itt bor, csecsebecse, hamburger és agybaj is, amikor egy-egy ünnepnapon vagy pezsgő vasárnapon, mindenki itt szeretné leállítani az autóját. Vissza a csárdához; az épület nagy befogadóképességű és hűvös, impozáns terasszal rendelkezik, ami nem meglepő módon, festői kilátást biztosít a szőke folyóra és felette átívelő, zöld hídra. Van ennek a teraszos ücsörgésnek valami eredendő bája és filozofikus áthallása. Történelem, tradíció, magyarságélmény és a hely szakralitása na meg a jó ételek bűvölik itt a lelket.A forrón, nagy forgatagban is forrón felszolgált hallé 2019 tavaszán is 2000 forint alatt mozog, még harcsából is. Ám emellett halkan, titokban árulom el, hogy a haltepertőjük, salátaágyon talán még egy fokkal jobb, mint az egyébként mennyei levesük. A haltepertő nem olcsó mulatság, de egy adagot rendelve, két terítékkel pontosan elegendő ahhoz, hogy ne éhgyomorra érkezzen meg a forró és kiváló leves.  

Második helyezett

A Tokajt és Bodrogkeresztúrt összekötő főút nagy csodája a Lebuj. Ez „classicus” csárda, ahol telente nagy, méregzöld, mázas cserépkályha ontja a meleget, valahogy könnyen vesz rá egy kis bűnözésre. Megbújva a hegy oldalában, csinos épületben lehet élvezni a Hegyalja bűvöletét. A falakról letűnt korok betyárjai nézik, hogyan falatoznak a mai vándorok. Itt is van terasz, sőt a főút zajától, na meg a hűvösebb, tavaszi széltől némi oldalfal és gázkályhák is védenek bennünket.

A Lebuj halászleve évek óta rendben van, ám azt kell hogy mondjam, jelenleg (bár a dolog akár naponta is változhat) csupán loholnak a Bonchidai minősége után. A Lebuj dicséretére legyen mondva, kiváló és elképesztően nagy adag itt a marhaparkölt és ha már halról van szó, akkor a rántott fogasukat ajánlanám jó szívvel és nagyokat nyeldekelve… Ez a hófehér húsú, nemes hal panírozva, forró olajban megfürdetve lenyűgöző.

+1, ínyenceknek

A Sárga Borházról valahogy kevés szó esik. A 37-es úton, a Disznókő birtok patinás vendéglátóhelye az utóbbi időben elitista, de véletlenül sem sznob konyhát művel. Elindultak a fine dining rögös útján, de nem vesztek el a minőség és árazás labirintusában. Az étlapon szereplő ételeket okosan, mívesen készítik el, nagy odaadással és szakértelemmel. Az árak ennek megfelelően magasabbak a Bonchidainál vagy a Lebujnál.

A Sárga Borház Mád előfutára. Mert mostanában valahogy mind borban, mind pedig a gasztroforradalomban ez a település lett a legismertebb magyar borvidék zászlóshajója. Na meg Encs, az Anyukám mondtával, de az már egy abaúji sztori! A Sárga Borházban a rozéra sütött managlicaszűz, cukkinis tócsnival mennyei, a tiszai harcsapaprikás, sós vargabélessel, tejfölhabbal és kaporral pedig olyan boldogság-ajándék, ami garantáltan mosolyra fakasztja az éhes vándorokat!

Végszó

Anyukám mondta, Percze, Gusteau... Gasztroforradalmat talán Mádon írnak, de ezen a szinten túl, a halászlevet ott illik készíteni, ahol a vizek összeszaladnak. Ezt a szerencsét meglovagolva, Tokajnak és környékének érdemes lenne valami új, modernizált csárdatörténelmet kitalálnia. Itt maradt ugyanis egyértelmű piaci rés és lehetőség. A fine dining mellett ugyanis nagy szükség lenne elfogadható árú, magyaros, terroir jellegű ételeket felmutató helyekre is. Nem ördögtől való gondolat, hogy a magyaros ételek alapanyagai származzanak erről a vidékről. Itt termeljék meg és dolgozzák fel a zöldséget, a húst, a fűszereket és lehetőleg a hal is nőjön fel... Csak felejtsük el az afrikai harcsát és a nyitva tartást igazítsuk a turisták igényeihez. Magyarán, legalább a főszezonban lehessen éjszakába nyúlóan csárdázni Tokajban. A cigányzenés, vagy megzenésített halászlevezésről még csak titokban álmodozunk...

Debrecenben tavaszi nagytakarítás volt a McDrive-ban. Dombrádon a pázsit kapott új frizurát, Nyíregyházán, a Kemecsei úton épülő, félkész, de már most impozáns megjelenésű, családi házak álmodtak arról, hogy rövidesen emberek költöznek a tetők alá. Boldog biciklisek és mosolygós arcú futók szívták mélyre a lila orgonák illatát. Már-már meghatóan békés, csöndes és boldog országot láttam a Munka ünnepén. A méregzöld, friss, májusi kulisszák között egy boldogtalanságában is boldog országot láttam.

Túl az üvöltő és szánalmas propagandákon, meghökkentő öngyilkossági rátákon (http://worldpopulationreview.com/countries/suicide-rate-by-country/ ) , túl ezer bánaton és keserűségen hirtelen észrevettem ezt hajdúsági és szabolcsi, cifra pezsgést; az élet élni akarását. A sorstalanságában elátkozott vadkelet valami bűbájos, gyermeki és giccses ábrázatát mutatta. Pedig a hullámzó frontrendszer és az istenadta felhők sok-sok szürkeséggel rontották az aranykort idéző harmóniát. A Bujtosi-városliget harsány és közönséges ricsaja, iszonytató tömege, a gyorsétterem tolongása és a közeli benzinkút zsúfoltsága is azt üzente, van még szufla, és van még forrás, szőlőre, lágy kenyérre.

A Németországban élő unokatesóm szerint sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint, ami indokolt lenne. Nem tudunk örülni a VAN-nak, a MOST-nak és annak a különösen szép országnak, amiben élünk. Tiltakoztam. Már hogyne tudnánk örülni, csak éppen a magyar ilyen fajta, sose elég neki az, ami van, sose örül a MOST-nak, mindig összevet, hasonlít, mindig talál egy repedést a legszebb, olasz márványszobron is.

Sokat idéztem, Roy és Ádám szerint a boldogság egyszerű. Egy ajándékba kapott szerelmetes korallvirág, egy négylevelű lóhere, egy szalonnasütés a szülőkkel mind ilyen könnyű egyszeregy. Na meg egy álmos délután, a felhők közül előbukkanó első májusi napsugár is.

Jajj, hány nagyfröccs várja a rohamot a Deszkásban, hány vízcsöpp álmodik még mélyen a földben, hogy társaival körbe öleli testünk a Parkfürdőben. És még le sem hullott az az esőcsepp, ami majd megszőkülve a Tiszában visszatükrözi a hullócsillagokat egy nyughatatlan augusztus éjszakán. Az élet élni akar. Az élet most ballagásokra gondol, érettségikre, első szerelmekre. Az élet talán rád és rám is gondol. Kezünk összekapcsolja és tenyerünket úgy tapasztja össze, mint kiéhezett szeretők, lázas ajkait…

Előjáték..

Úgy indult, mint egy kritika. Az első gondolat még úgy indult, hogy szépen nekiállok elemezni a  mesét. Kivesézni, hogy Valar Morghulis, meg hogy minden értelmét veszíti a szingularitáson túl, a Mások birodalmában. Minden értelmetlen, ha testünk csupán az éjkirály álma... 

Wer reitet so spaet, durch Nacht und Wind... 

Úgy indult, hogy majd finoman utalunk a Rózsák háborújára, a Yorkok és Lancasterek elkeseredett hatalmi játszmájára. Harminc kegyetlen év, amikor testvér testvérnek farkasa, amikor csak így kiáltottak fel Britanniában:

Részegedjen hát vérünktől a föld...  

És akkor nézzük a tényeket: 1455 és 1471 között 26 főrendit megöltek, 13-at kivégeztek. III. Eduárd fiú ági leszármazottjai közül hatan erőszakos halált haltak. 1459 és 1487 között 42 nemest öltek meg csatában, vagy végeztek ki azt követően, köztük volt egy király, egy walesi herceg, Somerset három hercege, Northumberland és Devon két-két grófja. A háború annyira megritkította az angol főnemesi családokat, hogy a hatvannégyből huszonhat teljesen kihalt. A történelem kegyetlenebb és izgalmasabb minden könyvnél, minden sorozatnál. A történelemben az a szép, hogy minden sejtünk, génünk őse ott él benne. A történelem mi vagyunk...

És akkor jöjjön az én történetem:

Bolhavégen születtem. Mégsem nevezném nehéznek a gyermekkorom. Még a vörös, sarlós-kalapácsos, aranygabonás Moszkovita-ház uralkodott és szigorúan védték a határokat Westeros nagy királyságaitól. Elzárva, de valami együgyű boldogsággal éltünk Hungaros lankáin. A tudományok és az erő művészeire voltunk büszkék és azt álmodtuk, hogy egyszer Westeros 7 királyságával kötünk majd nagyívű szövetséget, megtörve a keleti átkot, a végtelen mezők és zöldposztós hordák uralmát.

Bolhavégen nőttem fel. Mégsem éheztem. A vastrón helyett rozsdás sínek szörnyei leheltek dízelmocskot a reggeleimre. Papsajtot rágtunk, a Leveleki Szürke-tenger, meg a Tisza-Meghna habjaiban élveztük a nyarakat és az első csókunk pörköltízűre sikeredett. Az első álmunk olyan aprónak született, hogy nagyító kellett hozzá. Az első vágyunk olyan olcsó volt, hogy az utcákon ingyen osztogatták…

Felnőttünk. Nem temetett maga alá a fal, sem a szabadság bamba súlya. Láttunk nagy házakat feltűnni és eltűnni. Láttunk vágyakat felhorgadni és elhamvadni. Láttuk magunkat szerelmet kolduló bohóc és győztes hadvezér képében. Egyszerre voltunk hajnal és alkony. Írtunk már verseket, faragtunk rímelő sorokat, csak a saját sorsunkat nem tudtuk kézbe venni. Bűvöltük az életet hegyek ormáról, gödrök aljáról. Vittek minket szekerek és égi sárkányok, ültünk türkizkék vizek partján és köpködtünk dinnyemagot a császár trónjáról….   

Bolhavégen születtem. Talán soha nem találkozom veled, ha nem így lett volna. Arról álmodtam, hogy királynőt szelídítek, hogy a királyod leszek. Mert titkon azt reméltem, hogy megtudod, az elsők gyermeke vagyok. Elfeledett trónok gyermeke, kitaszítottak, csavargók, utcaseprők hőse és fejedelme. Ma már tudom, csak a szerelmed emel pajzsra, csak a szerelmed emel olyan magasba, hogy hallják a hangom. Nélküled minden mesém, minden regém, minden történetem hamu és pernye. Pedig még vár rám a tűzsárkányok verme. Vár rám néhány nagy csata, néhány dicsőséges tavaszi hadjárat, hogy májusokból emeljek várat. Hogy májusokból rakjak neked tornyot és csodás ablakokban lássam az etruszk szobroknak fityiszt mutató márványos arcod…

Bolhavégen születtem. Azért az enyém ez a mese, mert minden hőse én vagyok. Azért szép ez a mese, mert előcsalogatja belőlem a becsvágyó dalnokot. Előcsalogatja belőlem a hőst, az erényest, kiénekli belőlem a soha véget nem érő hűséget.

A csendes órákban egy szerelem oltára előtt térdepelek. A csendes órákban szerzetes vagyok, a csendes órákban imákba költözöm, a csendes órákban én vagyok az ige!

Az nem lehet, hogy ércnél erősebb vágyból nem lesz mise...     

 

„…és jól jegyezd meg fiacskám, az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű!”

– kacsint ránk Hrabal az Őfelsége pincére voltam című regényében. A legenda úgy szól, hogy 1971-ben mindösszesen tizennyolc nap leforgása alatt ajándékozta meg a világot ezzel a csodával, amibe ezt a sort is beleírta, ha jól jön ki a lépés…

Baraonda most jegyezné meg, hogy az öregedés és az öregség azért a bolondos Bohumil bácsinak sem feküdt. Miközben imádott galambjait etette, úgy döntött egyszerűen Newton törvényeire bízza a további életét. Felmászott az erkély mellvédjére, kinyújtotta a kezét, melyben madárfinomságot rejtegetett és hagyta, hogy Prága összes galambja a kezére szálljon… A súly pedig a mélybe rántotta…

Ha jól jön ki a lépés… Forgatom a számban. Két éve ilyenkor jól jött ki a lépés. Tavaly augusztus végén csodálatosan jött ki a lépés, de úgy tűnik, minden jó lépésre két ballépés jut. Minden csodára, két pofon és bármennyire vagyok optimista, bármennyire szeretem az életem, bármennyire szeretek „Zsóti” lenni, élni, dúdolni, szeretni, enni, inni, hinni, remélni, néha bizony kovászos uborkának adom az orrom és hagyom, hogy az univerzum összes pesszimizmusa nálam ülje torát.

Ficskám jegyezd meg… Bohumil bácsi most ebben a nyárba forduló öregedő áprilisból üzeni, ha jól jön ki a  lépés, nem szabad megállni, ha jól jön ki a lépés, nem szabad fegyelmezetlenül táncba kezdeni, hanem akkor, katonásan kell lépdelni a napnak fordított orcával…

ui:

Ha jól jön ki a lépés… Csak jönne már. Túl egybokatörésen, túl négy hét ágynyomorán, túl árkon és bokron, most nagyon figyelek a lépéseimre. Az én 70 éves, „bölény” édesapám most legyint, reggel nevetve hív fel, miután mázsányi sittet tett láthatatlanná a csodás Tisza-parton, reggel úgy köszönt; - Ugye jól vagy? Az iroda hűvösét most erre a koravén nyárra kellene cserélni, kiülni a Kossuth térre, csapolt sört, fröccsöt rendelni, nagy széles gesztusokkal, nagy széles mosolyokkal fogalmazni meg, milyen legyen a május, hogyan énekeljük ide a boldogságot és valami andalító nyugalmat, kiegyensúlyozottságot.

Csak ne lenne ez a  tavasz ennyire zaklatott, ennyire idegesítően ballábas és reménytelenül oktondi…          

Előszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Nem megy itt már semmi se, csak a vonat, rajta cigányok húzzák, rajta huszárok. Nyúzzák. Az életet. Mi meg iszunk. Iszunk örömre, búra, hogy szívünk sose kurva... 

A mese:

A Bujtos-tenger sirályai egész éjjel ugyanazt a mesét ismétlik. Minden éjjel, amikor leszáll az este. Ugyanazt a mesét, ugyanúgy, betűről-betűre. Nagy mese. Benne van egy legény, benne van egy leány. Benne van az a szent vágy, benne egy nagy puha ágy. Van benne csók, meg szerelem, de a vége nem jön össze sohasem. Mondják bolond mese, nincs benne öröm.

Visszük a bort a szigetre. Visszük az összes jó bort. Kifeküdni a csillagok alá. Kifeküdni a hulló csillagok alá. Az összes bort megisszuk. Megfogadtuk. Hordószám. Az összes borral koccintunk. És hallgatjuk a sirályok rémmeséjét. Egy bolond legényről és egy még bolondabb leányról…

Anyám sose ígért könnyű álmot, apám sose ígért könnyű aratást. De ma éjjel nem nézünk majd vissza. Megálljuk. A tegnap csókjaiból rakunk nagy tüzet. Nem nosztalgiázunk. Újbor erejéből, új dalokat gyártunk. Te csak a tegnap csókjait dicséred, te csak a tegnap romjait tiszteled, most jól megverünk. Most jól kiverjük belőled ezt megkövesedett ócskaságot…

- Hagyd már! Hadd higgye! – intünk rá nevetve. – Ilyen. Bolond. A Napba bámul, este meg fáj a szeme.

És akkor mézhangon kezd énekelni a tündérünk. Egy szirén, aki többet ivott a tengerből, hogy felejtsen. Tegnap feledte az élete szerelmét. Tegnap mindenhonnan kitiltotta. De most dalol a szirén, édesen, búsan, szemében könny remeg, sokan ölelnék, de inkább hazamegy…  

Éjjeli lepkék, éjjeli szivárványok. Ilyenek a lányok sértődnek, hisztiznek, aztán meg bújnak a tenyeredbe. Te is mutass fityiszt a búnak! Barátom! Savanyú uborka szag leng körbe. - Ó, te ökör, te – mondjuk nevetve és akkor sem hisszük, ha látjuk belehalt a lefejezett szerelembe.

Hozd már a bort! – intenek a cimborák. Ők bűvölik az éjszakát. – Jegyzed meg, akinél a bor, ahhoz jönnek a lányok! Annak mondanak mesét a sirályok és intenek a szőkék, a barnák, meg a vörösök, feléje…

- Látod mennyi van belőlük? Látod? Mind a tenyeredre száll, nem kell várnod! Nem kell a bolond álom, remény. Most legyen üres a szíved, legény…   

Valaki egy dobbal játszik, valakinek melle látszik, valaki az öledbe ül és a száddal cicázik… Valaki szárnyat igéz a malacra, röpteti és kikacagja.

A hajnal még messze, valahol ott alszik a teste. Valaki most öleli, csókolja. Ez meg az éjszakát okolja, mint régen. Megy a tó körül, a mesének nincs még vége, néz az égre, hite foszlik, imája bomlik és hinné hiába minden, amikor újra csatát nyer minden remény anyja, a derengő kékbe forduló égen…

Végszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Csak az idő múlik, csak az idő bújik. Hozzád. Remegve.

Ha most titokban Krisztus Urunk látja a Facebook profilokat, vagy talán neki is van egy álnéven, akkor mosolyog. Mosolyog, akárcsak én. Különös, milyen sokan vallják meg, vállalják fel. Különös, milyen sokan tartják igaz kereszténynek magukat az ismerőseim közül. Jó ez így. Csak csendben teszem hozzá, remélem mindez nem csupán divat, trend és egy habkönnyű megosztás a digitális avatarjaink között… Feltámadt Krisztus! – mondják a görögkatolikusok húsvét szent vasárnapján. Valóban feltámadt! – válaszol az, aki hallja.

Tegnap a híradóban érdekesen fogalmaztak. Úgy mondta a műsorvezető, hogy Nagyszombaton Krisztus feltámadásáról elmélkednek a hívők. Ha most kinézek az ablakon a „feltámadt”, megújult természet zöldjében, az ünneplőbe öltöztetett gyerekek mosolyában, a szentelésre vitt finomságok illatában, talán meg lehet látni, meg lehet érezni ennek az elemi erejű ünnepnek a jelentőségét.

Olvasom, hogy Nagypénteken Krisztus alászállt a pokolba. Alászállt, hogy oda is rendet, harmóniát vigyen. Felszámolta a bűn halálgyárát. A hosszú évezredek után az örök élet kegyelmét hozta ajándékba. Majd, amikor a szeretet ereje ott is győzött, elindult fölfelé…

Micsoda történet ez, micsoda pompás és megnyugtató történet. Húsvétkor Krisztus feltámadásáról és mennybemeneteléről elmélkednek a hívők. Csak legyen idő rá, csak legyen hit hozzá, csak legyen benne végtelen szeretet.

Reflex...

A bokatörésem utáni négy hét, magát az időt magát adta nekem. A végtelen percek, órák és napok ajándékát. A mozdulatlanság kegyelmét és a várakozás örömét. Egy belső utazást, szembesítést. Szembesítést az ösztönök fenevadjával, a becsvágy bestiájával, a szeretet koldusával. Szembesítést az egóval, hogy képes vagyok-e nevelni, ezt a sárkányfog veteményt. A várakozásban ott a siker lehetősége. Mert a várakozás maga a remény és egy falat, mézédes boldogság ígérete…

Et resurrexit tertia dei…