Egy fecske nyugtalanul repül fel s alá ebben a májusi őszben. Kezemben forró tea, a világ az ablakon túl méregzöld és barátságtalan. De mit nekünk szürke felhők, és sarkvidéki front, ha szívünket megmelengeti, hogy Anyák napja van…

És tudom édesanyám már odatette a húslevest, már arra készül, hogy tojássárgájából Napot rajzoljon a szomorkodó égre, és hogy átöleljen, ha fázom, hogy mosolyával megvidámítson. Már tudom, hogy keze között a tésztával nyarat gyúr, hogy dacol hideggel, hellyel kínál majd és megsimogat; - Fiam három nap, aztán meglásd visszajön a tavasztündér!

S tudom majd, hogy fürkésző tekintettel édesanyámban a fenti országban pihenő nagymamámat keresem majd, ahogy benne dédnagyanyám mozdulatai köszöntek vissza. Hosszú lánc ez, az idestűl az első anyáig, Éváig, hosszú lánc ez, hogy belesajdul az ember feje.

Belesajdul, mert érzem, micsoda megtartó erő, micsoda korral, balsorssal dacoló nagy szeretet vesz minket körül.

Szóljon suta énekem az édesanyáknak, szóljon suta szavam minden anyához és arra kérlek benneteket, öleljétek Őket, forrón, nyarat varázsló szívvel!